The Pitt: ez nem a Vészhelyzet, ez a valóság – ahogy egy extriázsos látja a sorozatot

–

1996-ban, pályakezdő gyakorló ápolóként még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a helyemen vagyok. Egy átlagos belgyógyászati osztályon próbáltam megtalálni önmagam, amikor először képernyőre került a Vészhelyzet című kórházsorozat. Természetesen – ahogy minden kollégám – én is rendszeres nézője voltam a korábbi orvosi sorozatoknak, de ez valami egészen más volt. Minden tekintetben formabontónak számított a műfajban.

Nagyjából a harmadik évad környékén hallottunk először arról, hogy nálunk is létrejön egy sürgősségi osztály. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amely megpecsételte a sorsomat. Évekig tanultam, dolgoztam, hajtottam, hogy sürgész (sürgősségi ápoló) lehessek – és végül az is lettem.

Abban az időben már nemcsak az „intenzívesek” számítottak menőnek, hanem a sürgősségisek is. Mindenkitől megkaptuk a szokásos kérdéseket: „Tényleg olyan nálatok, mint a Vészhelyzetben?” Kicsit talán igen – mondtam mosolyogva, rohadt büszkén.

A hazai modern sürgősségi ellátás úttörője, dr. Berényi Tamás éppen a mi kórházunkban fektette le az alapokat, a ma ismert triázsrendszerét is. Bevezette azt a fajta családias közösségi szellemet, közös teherviselést, tanulást és fejlődést, amely azóta is meghatározza a sürgősségi osztályok titokzatos életét.

Onnantól egészen más szemmel néztem a sorozatot. Már nem (csak) a jóképű Douglas Ross (George Clooney) miatt ültem le a képernyő elé, hanem mert szükségem volt arra a fajta extraidős, munkán túli tanulásra, amit adott: figyeltem, hogyan mozognak, hogyan kommunikálnak, hogyan oldanak meg helyzeteket. Lenyűgöző volt. Talán a szakmai életem legszebb évei voltak.

Megérkezik a The Pitt 

Sokáig úgy gondoltam, hogy a Vészhelyzet örökre meghatározó marad számomra – de 2025-ben megérkezett egy új sorozat, ami mindent felülírt: The Pitt.

Nem voltak elvárásaim, amikor leültem megnézni az első részt – amit, sajnos, elég rossz ütemezésben droppolt a Max. Egy teljes, 15 órás műszakot daraboltak 15 részre, így hetente csak egy „újabb órát” kaptunk.

Nem vártam, hogy újra ugyanazt az érzést adja, amit annak idején a Vészhelyzet – ami nem is meglepő, hiszen közel húsz év sürgősségi tapasztalat és egy világjárvány frontvonalából való visszatérés után már ritkán érkeznek ilyen erős impulzusok.

Az elmúlt években – ahogy egyre több kollégám – én is próbáltam új utakat keresni, továbbképezni magam, akár a komfortzónán túllépve is, más, de kapcsolódó tudományterületeken. Nem vártam semmit, csak néztem Dr. Cartert (Noah Wyle), aki öregebb lett, és most már Dr. Michael „Robby” Robinavitch-ként osztályt vezet. Küzd. Harcol a saját démonaival, a világjárvány okozta PTSD maró fájdalmával, a rendszerrel, a szakemberhiánnyal, a kezdők támogatásával, a „kicsi a hely, sok a beteg” problémájával – mindazzal, amivel mi is nap mint nap szembesülünk.

Basszus, ezek mi vagyunk. Ez rólunk szól.

A The Pitt nem egy újabb Vészhelyzet-klón. Nem a szirénák, a drámai műtétek és a szerelmi háromszögek dominálnak. Nem is edukálni szeretne, hanem valami egészen mást: a mindennapi valóságot mutatja be, amelyben élünk.

Túl vagyunk a COVID-on, megpróbáljuk újrakeretezni a világot magunk körül, és próbálunk kijönni egy kollektív veszteségélményből, amely nemcsak a sürgősségi egységeket és kórházi dolgozókat érinti, hanem az egész társadalmat. És úgy vélem, ez az a pillér, amire építettek a sorozat megálmodói.

A történet a pittsburgh-i állami sürgősségi osztályon játszódik, ahol minden perc számít – és ahol nemcsak az életek megmentése a tét, hanem az is, hogy az ott dolgozók pszichésen és mentálisan túléljék a napot. Nemcsak azt mutatja meg a sorozat, hogy mi történik egy baleset vagy egy infarktus ellátása alatt és után a beteggel, hanem azt is, ami a háttérben zajlik: fejben, lélekben, a folyosón vagy az öltöző csendjében. A mosdókban, ahol a csempék naponta látnak könnyeket lecsordulni a lefolyón.

A The Pitt attól egyedi, hogy egy teljes műszakon viszi végig a nézőket – a legapróbb részletességgel – ahogy mondtam, tizenöt részen keresztül, tizenöt órán át. Nincs időugrás, nincs másnap reggel, nincs gyors vágás, hogy megússzuk a kényelmetlen perceket. Ebben a sorozatban minden pillanat benne van.

Ez a tizenöt óra nemcsak az osztály életét meséli el, hanem egy szakma valóságát: a szakemberek féltett titkait, szorongásait és megküzdési stratégiáit. Ez a tizenöt óra nem hollywoodi idő – ez a valódi, tapintható idő, amit mi is ismerünk a pult szakmai oldaláról.

Ahol a nap végén már rég nincs taps

De van zsibbasztó fáradtság, büszkeség – máskor csak kimerültség, felszakadó indulatok, sebek.

A sorozat különlegessége, hogy nem akar eljátszani egy képzelt valóságot, hogy minden szép és minden működik. Nem hősöket gyárt, nem romantikus karaktereket tol elénk, hanem érző embereket mutat be. Olyanokat, akik néha elrontanak dolgokat, akik elfáradnak, akik sírnak, akik nem tudják, hogy a következő órában miből merítsenek erőt. Akik tervezik, hogy örökre elmennek, elhagyják a pályát – aztán mégsem. Olyan rohadt őszinte, hogy szinte fájt néha nézni. Talán pont ezért olyan erős – mert valóságos.

A készítők egyértelműen szakítottak az általunk ismert szappanopera-jelleggel. A világjárvány utáni világban játszódó történet középpontjában nem a szenzáció áll, hanem az emberi tényező: hogyan viseljük el a nyomást, mit kezdünk a kommunikációs hibákból fakadó konfliktusokkal, és hogyan próbálunk megbirkózni a stresszel egy olyan rendszerben, ami már rég nem működik – csak azért él tovább, mert a benne lévő emberek életben tartják.

Minden, amit a The Pitt mutat a valóság. Az egészségügyi ellátórendszer működtetése ma globális probléma, amely nemcsak itthon okoz fejtörést, hanem a világ minden táján. A különbség legfeljebb az eszközpark méretében van.

A sorozat rávilágít azokra a pontokra, amelyeket mi is ismerünk: a betegforgalom folyamatos növekedésére, a munkaerőhiány miatt kialakuló túlterheltségre, a szakdolgozók mentális kimerültségére, a kiégésre és a poszttraumás stresszre, és végül – de nem utolsósorban – a hatékony kommunikáció szerepére.

Ez a sorozat nemcsak szórakoztat, hanem kérdez, tükröt tart, elgondolkodtat. És ha elég bátrak vagyunk, talán még változtatásra is inspirál.

Baji Anikó