Az anyaság nem társasjáték – Mégis mindenki be akar szállni

–

A nyomasztás már a szülés előtt elkezdődött

Huszonegy és fél évvel ezelőtt még nem volt olyan gyakori, hogy valaki közel harmincöt évesen szüli az első gyerekét. Én voltam az egyik „valaki”. A választott szülész-nőgyászomon kívül, aki szintén nő volt, és szintén „későn” szült, nemigen találkoztam senkivel az egészségügy berkein belül, aki ezt ne dörgölte volna az orrom alá.

Akadt egy olyan ultrahangos orvos, aki magából kikelve kiabált velem, amikor nem vállaltam az általa javasolt rutinszerű amniocentézist, amit már réges-rég nem támogatott a nemzetközi protokoll, tekintve, hogy egyszázalékos volt a vizsgálat vetélési rátája. 

Ez azt jelenti, hogy száz várandósságból egy biztosan vetéléssel végződik, amikor egy hosszú tűvel behatolnak a méhbe a magzatburkon át, és mintát vesznek a magzatvízből, aminek segítségével kiszűrhetik a Down-szindrómát és az egyéb fejlődési rendellenességeket. Én teljesen tisztában voltam ezzel a kockázattal, mivel jó ideig ugyanabban a szerkesztőségi szobában dolgoztam, ahol a Kismama magazin munkatársai is. Ők nagy figyelemmel követték a nemzetközi szakirodalmat, és az ott látott progresszív gyakorlatot próbálták – legalább elméleti szinten – terjeszteni a kiváló magazin hasábjain. (Mi is sokat írtunk a témáról, ITT olvashatjátok el az erről szóló gyűjteményünket.)

A fent említett orvos mindenféle módon megpróbált befolyásolni: fenyegetett, átkozódott, és aláíratott velem egy papírt, hogy a saját felelősségemre tekintek el ettől a vizsgálattól.

Rendíthetetlen nyugalommal és határozottan kiálltam a véleményem mellett. Ez annyira feldühítette, hogy még a folyosón is üvöltve hirdette: „felelőtlen nőszemély” vagyok csak azért, mert ellent mertem neki mondani.

Természetesen szó sem volt felelőtlenségről, ugyanis elmentem egy teljesen kockázatmentes, méregdrága genetikai vizsgálatra is, hogy kizárhassuk a fejlődési rendellenességeket. És persze minden rendben volt.

Csak a lélekjelenlétem mentett meg

Nem sokkal a szülés kiírt időpontja előtt NST (non-stressz teszt)-vizsgálatra is mennem kellett, amit egy géppel végeznek. Egy kifejezetten henteskülsejű fiatalember volt az ügyeletes, aki köszönés helyett rögtön azt mondta, hogy a gyerekem farfekvése miatt mindenképp programozott császárral kell szülnöm.

Mondtam neki abszolút udvariasan, de elég határozottan, hogy erről majd a saját orvosommal szeretnék konzultálni, nem vele. Erre nagyon dühösen elkezdett vizsgálni, majd minden átmenet nélkül közölte, hogy „nincs szívhang, most azonnal el kell kezdeni a császármetszést”. Elkezdtek futkosni körülöttem, én pedig teljesen nyugodtan javasoltam nekik, hogy talán előtte próbáljuk meg a másik gépet is, mert az is lehet, hogy ez meghibásodott, és úgy érzem, semmi baja a gyerekemnek.

Először persze alaposan leteremtettek, hogy az én „érzéseim” semmit nem érnek a gépekkel szemben, de képes voltam arra, hogy minden indulat nélkül kommunikáljak, így végül nagy duzzogva elkezdték a vizsgálatot a másik géppel, és jól éreztem: ismét minden rendben volt.

Annyit se mondtak után, hogy bocsánat, amiért teljesen fölöslegesen riogattak, csak ismételgette a henteskülsejű, hogy farfekvéses gyereket nem lehet természetes úton szülni…

Tényleg nem lehetett természetes úton szülni farfekvéses gyereket…

Ám nem a fizikai korlátok miatt.

A saját orvosom külön engedélyt kért a vezetőségtől, hogy ne kelljen programozott császárral szülnöm, de nem kapta meg, ezért kénytelenek voltunk elengedni egymást.

Így hát a szülés kiírt napján fogtam magamat, és teljesen ismeretlenül bekopogtam az egyik bababarátnak nevezett kórházba, ahol állítólag simán engedik a természetes szülést akkor is, ha farfekvéses a baba. Több mint fél napig várakoztam, végül találtam egy kedvesnek tűnő orvost, aki kissé csodálkozva, de elvállalt.

Két nap múlva, egy péntek délelőtt megindult a szülés. Egy ideig úgy tűnt, minden rendben, mégiscsak lehet „simán” szülni, nem kell császározni. Ám minél inkább mentünk bele a délutánba, annál türelmetlenebb lett az orvos. Az is kiderült, hogy miért.

Amikor a mosdóba indultam, hallottam, hogy telefonon egyeztetett egy barátjával, aki már várta a Balatonnál. Közös vitorlázásra készültek. Ezen az augusztusi péntek délutánon valószínűleg akkor sem úsztam volna meg a császármetszést, ha történetesen nem farfekvéses a gyerekem…

Mert a császármetszés jól behatárolható ideig tart, míg a természetes szülés ideje kiszámíthatatlan. Itt sajnos már nem voltak ellenérveim. A péntek délutáni vitorlázás egyszerűen nem tűrt halasztást. Nem voltam döntési helyzetben. Szóval hiába hadakoztam korábban annyit, mégsem úszhattam meg a műtétet. Azt majd máskor mesélem el, hogy mi történt utána. Megér egy külön cikket.

Senki sincs birtokában az egyetlen igazságnak

Ez még mind azelőtt történt, mielőtt egyáltalán anyává váltam volna, és kizárólag az egészségügyről szólt. Elképesztő, hányféle módon próbálnak befolyásolni, fenyegetni csak azért, mert tájékozottabb vagy, és józan ésszel megpróbálsz kiállni saját magadért, a testedért és a gyerekedért.

Amikor pedig világra jött az a szegény gyerek, na, akkor következtek a szomszédok, a rokonok, a barátok, az utca népe vagy a pedagógusok, akik szintén ezerfélképpen próbálták megkérdőjelezni azt, hogy anyaként miképp döntöttem vele kapcsolatban.

Azt persze nem állíthatom, hogy minden anya tévedhetetlen, és azt sem, hogy én mindig jó döntést hoztam. Azt azonban igen, hogyha valóban felelős egy szülő, akkor meg kell hagyni az önállóságát. Azzal is tisztában vagyok, mennyi kétség van minden anyában (és apában is!) abban a kismillió kérdésben, amit akárcsak egyetlen nap alatt is meg kell hoznia. De a kéretlen tanácsoktól egészen biztos, hogy senki nem vált még jobb szülővé.

Az értelmes párbeszéd és az átélt tapasztalatok persze nagy lökést adhatnak egy elbizonytalanodott szülőnek. De tényleg csak akkor, ha ő maga kérdez, és átszűri saját magán, az ő életükre alkalmazza azt a tanácsot, amit kapott. És még az is lehet, hogy egyáltalán nem hallgat senkire, hanem az ösztönei és a józan esze súgja meg, mikor mit tegyen, és persze a gyereke visszajelzéseinél nincs pontosabb mérce.

Én örülök annak, hogy mertem szívből anyának maradni, szerintem te is hallgass magadra!

A Ki vele! hétfői, anyaságról szóló epizódjában szó esik arról is, hogy néha nem könnyű magunkra hallgatni a bennünket körülvevő zajban anyaként. Orvos-Tóth Noémi, Lovas Rozi, Osvárt Andrea (aki a forgatás idején még szülés előtt állt) és Krajnyik Cinti beszélgettek a saját, szerteágazó tapasztalataikról a témában, amihez kicsit mindenki ért. Nézzétek meg!

Both Gabi