Gyerekként nem voltam tudatában annak, hogy különbséget kéne tennem fiú és lány között. Fiús játék-lányos játék, fiús mese- lányos mese, fiús beszéd-lányos beszéd között – tökéletesen egyenlők voltuk a susogós mackóinkban. Ez az idilli állapot, egészen hat–hét éves korig tartott, amikor egyre erélyesebben elkezdtek minket társadalmi szerepeinkre nevelni.

Ennek ellenére „jófejség” alapon választottam játszópajtást. Mégis, ahogy telt az idő, ki tudja miért, egyre több fiú barátom lett. A kilencvenes években kisgyerekként, majd később kamaszként (… aztán felnőtt nőként) is megkaptam, hogy „lánynak lány barátai legyenek!

Nem természetes, hogy egy lány fiúkkal barátkozzon”. Amire vágtam nyilván egy pofát, és engesztelően jöttek a finomítások: „Jó-jó nem rossz az, ha barátkoztok, de, na, lássuk be… az nem igazi barátság.”

Dolgokat megkérdőjelezni nem parasztság – nyitottság

Ha visszagondolok, hogy ez miért alakult így, mármint az, hogy fiúkkal szívesebben barátkozom, akkor igazából az lehet az ok, hogy rettentően unatkoztam a lányok között. Ne értsétek félre, lettek végül lány barátaim is, akikkel végül pont az hozott minket össze, hogy egyöntetűen utáltuk azokat a skatulyákat, amikbe beleszorítottak minket. 

Utáltuk, hogy a „lányosság” jegyében egy tipikus lányos délután végtelen beszélgetésekbe torkollt a nagy flancos semmiről. Hiszen tabu volt beszélni bármiről is. Illetlen volt poénkodni, eltaknyolni, rohangálni, jóízűen, hangosan nevetni, és persze megkérdőjelezni bármit is, amiből egy mélyebb, izgalmasabb beszélgetés alakult volna ki.

Ez nem a génjeinkbe van kódolva, ezek a társadalmi elvárások felénk, a nemi szerepek, amiket belénk neveltek, kezdve onnan, hogy hogy illik játszani, viselkedni egészen odáig, hogy illik beszélni, gondolkodni, megjelenni. A fiúk egyszerűen szabadabbak voltak minden téren.

A fiú barátaim tanítottak meg lázadni a nemi szerepek ellen. 

Tapasztalatom szerint megkérdőjelezni valamit amúgy is necces egy iskolában, a tanárok többsége – tisztelet a kivételnek – pofátlanságnak veszi. Nem nyitottságnak, érdeklődésnek, hanem masszív neveletlenségnek. A fiúktól inkább elnézték ezt a fajta „pofátlanságot”, ezért fiúk társaságában lenni érthető módon, mindig is sokkal, sokkal szórakoztatóbb volt, mint lányokéban.

Képzelőerő – a szabadság előszobája

Nőként arra neveltek, hogy ne csúfítsam el magam, ne idétlenkedjek, ne káromkodjak, ne is gondoljak illetlen dolgokra vagy obszcén poénokra, egyszerűen tanuljam meg, hogy „mindezek nem állnak jól egy nőnek”.

Ezeket a görcsöket baráti társaságom fiú tagjai nevelték – na, jó, nevelik még mindig – ki belőlem, akik aztán minden baromságot kimondanak, ami csak a csövön kifér. Elképesztően felszabadító, ha a gondolataidat hangosan kimondhatod egy társaságban, nem köntörfalazva, nem stilizálva, diszkréten, finoman, kedvesen, virágnyelven, hanem úgy, ahogy érzed. Nem káromkodunk, mint a kocsis, csak felszabadultan, őszintén magunkról beszélünk.

Ez a bátorság az, amiből ma is merítek, ha ötletekre van szükségem. Ami azt mondatja velem, hogy ne arra figyeljek, hogy mi illik vagy sem, hanem az önazonosságra és az őszinteségre.

Lojalitás és őszinteség

Van egy dolog, amit felettébb csodálok a férfiakban, és ez a lojalitásuk egymás felé. Mindig is irigyeltem tőlük, azt a bajtársiasságot, ami összetartja őket. Sosem hallottam srácoktól olyat, hogy: „Jesszus, láttad miben jött ma dolgozni?”. „Úristen milyen hajat vágatott magának, annyira kétezres évek”.

Számomra rejtély, hogy honnan és miért fakad ennyi rosszindulat néha a nőkből. Rettenetesen fárasztó. Elfogadom, hogy kell ventilálni néha, és nem gondolják mindig komolyan, amit beszélnek, de valami elképesztően energiavámpír foglalatosság ez a nők részéről. Úgyhogy,  ha egy tulajdonságot egy az egyben átültethetnék a nő társadalomba, akkor az a bajtársiasság mellett, a nyílt, egyenes kommunikáció lenne. 

Segít az érvényesülésben

Ha van egy pár fiú haverod, az nemcsak amiatt kifizetődő, mert tök felszabadító az időnkénti infantilizmusuk, hanem amiatt is, mert rengeteget tanulhatsz tőlük, róluk. Veheted úgyis, hogy vannak tolmácsaid, aki segítenek megérteni, milyen a férfitársadalom. Számomra a társaságuk rengeteget segített abban, hogy egy férfiak dominálta helyzetben, szakmában tudjak érvényesülni. Tudjak egyáltalán egy épeszű mondatot kinyögni egy rakás pasas között. Ilyen módon hozzásegített ahhoz, hogy egy (nemileg) egyenlőtlen helyzetet egyenlővé tudjak változtatni.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a tapasztalás meghatározta a párkapcsolataimat is, vagy azt, ahogyan kezelem a konfliktusaimat. Segít abban, hogy ha felcseszi valaki az agyam, akkor a tomboló érzelmek és a hangulathullámok között hogyan lássam meg a lényeget. A srácoktól tanultam meg azt, hogyan lépjek vissza egyet a másik javára. Kendőzetlenül, őszintén mutattak tükröt, amihez egy csaj barát túl jól nevelt lenne.  

Ha hiszek a nemi egyenlőségben, miért a fiú barátaimnak tulajdonítom mindezt?

Nem hiszem, hogy az itt felsorolt tulajdonságok a génjeinkbe vannak kódolva. Szerintem minden nőnek szüksége lenne egy fiú barátra, mert rettentő sokat tanulhatunk tőlük. Nem gondolom, hogy a szabadságnak van neme, viszont a fiú barátaim szabadítottak fel a társadalmi elvárások alól. Azzal, hogy barátjukká fogadtak, azzal, hogy egyenlő félként elfogadnak.

Amit a férfi barátaimtól kaptam, az pusztán az a szabadság és egyenlőség, ami minden nőnek jár. 

Szőcs Lilla

Szentesi Éva írása a témában, amely Lillát megihlette, ITT olvasható.