„Világítani szeretnék a színpadon” – interjú Csenki-Túri Luca prímással

–

Bereczki Szilvia/WMN: Alig harmincévesen inspiráló életutat tudhatsz magad mögött. Sokan női prímásként ismernek, holott az elmúlt időszakban kétgyerekes édesanyává váltál, aki a hivatását továbbra sem dobta sutba, inkább úgy igazította, hogy minden szerepének megfelelhessen. Kezdjük az elején, a népzene, a népi világ szereteténél! Honnan szivárgott ez beléd, miként indultál el ezen az úton?

Csenki-Túri Luca: Kilencévesen kezdtem hegedülni, akkor még klasszikus hegedű szakon. A zenei érdeklődés erősen jelen van családomban: az idén 90 éves nagypapám a mai napig örömmel citerázik, édesapám néptáncolt fiatalkorában, édesanyám ének-zene–magyar szakon végzett, majd elsajátította a Waldorf-pedagógiát, így a művészi önkifejezés nem állt távolt tőlem, ebben nevelkedtem.

Ötödik osztályos voltam, amikor a klasszikus hegedűt népi hegedűre cseréltem, és egészen nyolcadik osztályig tanultam ezt, majd miután a zeneiskolában azt tanácsolták, folytassam a tanulmányaimat zeneművészeti szakközépiskolában, tovább indultam ezen a vonalon. Vácra kerültem, a középfokú népzeneoktatás egyik elismert intézményébe, ahol megtapasztalhattam, hogy

népzene, klasszikus zene, régizene és dzsessz szépen megfér egymás mellett, tanáraink, diáktársaink egyenrangúként tekintettek minden szakirány képviselőire. 

Ez a gyakorlat Magyarországon nem evidens, sok képzőhelyen a nagy létszámú, nagy hagyományú klasszikus zenei szakok mellett kisebbséget alkot pár népi hangszeres oktató. A népzenetanulást sok esetben azonosítják az örömzenéléssel, hiszen sokat kamarázunk, a kotta mellett kézről, utánzás útján is tanulunk, fejből játszunk. Magas szinten művelni viszont jókora energiabefektetés, hosszú évek munkája, hasonlóképp, mint a klasszikus zenei tanulmányok esetében, bár összességében nem érzem sok értelmét összevetni, vizsgáztatni a két műfajt. Ahogy mondtam, megfér egymás mellett.

Nagyon szerettem a konzervatórium családias jellegét, mert minden évfolyamon csak egy osztály indult, így a mindenféle hangszeres együtt és egymástól is sokat tanulhatott. Ennek a kavalkádnak köszönhetően nyitottabb lettem, más zenei műfajokat is érdeklődéssel tanulmányoztam. Azelőtt nem igazán hallgattam dzsesszt például, de még klasszikus zenét sem, tanáraim szakma iránti odaadása, barátaim koncertjei közelebb vittek más műfajokhoz, „kinyitották a fülemet”. Ez a konkrét tanulmányok mellett fontos élettapasztalat volt számomra.

Érettségi után még egy szakmai évet is eltöltöttem a konziban, ekkor már nem kellett közismeretet tanulnom, koncentrálhattam a zenei tárgyakra. Sok mindent kaptam az öt év alatt, ami elindított a zenészi pályán. Ezt követően vettek fel a Zeneakadémiára, innen mondhatni sorsszerűen alakult tovább az életem, hiszen a férjemmel, Zalánnal, együtt kezdhettük a tanulmányainkat. Csoporttársak voltunk, ugyanabban a kollégiumban laktunk, megismerkedtünk, és lassacskán az életben és a zenélésben is társakká váltunk.

B. Sz./WMN: Az a tapasztalat, hogy középiskolában már egyre kevesebben választják a népzenetanulást, egyetemen pedig csupán néhányan, ahhoz képest, hogy általános iskolában milyen sokan indulnak el ezen a vonalon. Esetedben hogyan bontakozott ki a népzenész hivatás, mennyire játszott ebben szerepet a férjed?

Cs-T. L.: Valójában már a középiskolai évek alatt a Zeneakadémiára készültem, tehát zenészként, zenetanárként képzeltem el a jövőmet. A férjem szakmai hatása inkább a népzenén belül egy másik szubkultúra, a moldvai csángók zenéjének megismerését, felfedezését eredményezte. Ő kobzos, tanít a Zeneakadémián és az Óbudai Népzenei Iskolában, és együtt játszunk a Korinda Zenekarban, ami voltaképpen az ő első zenekara, 2005-ben alapították. 

2014-ben a zenekarba éppen új hegedűst kerestek, én pedig szívesen nyitottam ebbe az irányba. Az, hogy ilyen szorosan együtt létezünk a szakmai és magánéletben, egyszerre nehezíti és könnyíti a hivatásom megélését, hiszen kétgyerekes anyaként mindig zsonglőrködnöm kell, hogy éppen mit helyezek előtérbe, és ahhoz képest hová helyezem a többi kötelességem, szükségletem, szerepem.

Koncertnapokon például napközben még anyukaként kell helytállnom, este pedig a színpadon művészként, bár ezzel valószínűleg az összes zenészanyuka így van.

A Korinda és a zeneakadémiai éveim előtt, fiatalon megtapasztalhattam a népzenész szakma előnyeit és hátrányait. Nagyjából 14 éves voltam, amikor két korombeli fiúval közösen alapítottunk egy zenekart az akkori tanárnőm közbenjárására. Akkor még nem feltétlenül törekedtem a prímás életútra, de szerettünk együtt zenélni, és egyre több helyre hívtak minket táncházakba zenélni, táncos gálaműsorokat kísérni. Ennek köszönhetően korán szereztem zenekari tapasztalatot, ami a fiatal zenészeknek nem feltétlenül adatik meg. Ebben a szakmában nagyon fontos a gyakorlat, ha csak a négy fal között gyűjtjük a tudást, könnyen elveszíthetjük a motivációnkat, legalábbis én így tapasztaltam.

Sok szempontból fejlődtem ezeken a zenélési alkalmakon, bár visszagondolva számomra is meglepő, hogy fiatal lányként megtehettem mindezt. Igaz, mindig biztonságban éreztem magam, megvolt a rendszer, hogy mikor hol alszom, ki visz haza, de mégis csak éjszakába nyúló események voltak.

B. Sz./WMN: Hogyan fogadtak a népzenei világban, ami a sok pozitívuma mellett a nyerseségéről, a szókimondásáról is híres?

Cs-T. L.: Időnként valóban megtapasztaltam, hogy mivel jár nőnek lenni ebben a közegben, azzal a csavarral, hogy közben én vagyok a prímás.

Emlékszem olyan esetre, amikor éreztem, hogy az előttem táncoló nem tudja befogadni a személyemet, legényest táncolt a zenekar előtt és egyszer sem nézett rám, csak a többi zenészre, akik ugye férfiak voltak. 

Azt például nehezen éltem meg, hogy a táncházakban sokszor folyt az alkohol, nagy mulatás ment, és nekem kamasz lányként, meg hát a személyiségem miatt is, ez nem volt könnyű. Egyes társaságokban kellemetlenül éreztem magam emiatt. Egy férfi prímás, azt hiszem, ilyen helyzetekben könnyebben elvegyül, de nem akarok általánosítani. Összességében nem rossz élményként maradt meg ez az időszak, de voltak számomra nehéz megélések.

A köztudatban a prímás a vezető, a zene és a társaság lelke, és ennek a szerepnek nehéz volt megfelelni tizenhat éves lányként. De még huszonhároméves nőként is. Mert egy női zenész működésében sok más tényező is szerepet játszhat. Például az, hogy elérje, ne a külsejét ítéljék meg, a zenekar többi tagja, a táncosok, a közönség komolyan vegye, egy alkotó személyt lásson benne. Ezen a téren sok rossz, de szerencsére sok jó tapasztalatom is van. 

B. Sz./WMN: És most, hogy már a férjed gyerekkori zenekarában játszol, vele együtt, mennyire hangsúlyosak ezek a nehézségek? Ma könnyebb egy kicsivel nőként népzenésznek lenni, mint ezelőtt 15 évvel?

Cs-T. L.: Az utóbbi években igencsak megnőtt a népi hegedűt tanuló lányok létszáma, ezzel, azt gondolom, a megítélés is változik. A táncházmozgalom kezdeti évtizedeiben igazán kevés nő volt a szakmában, nagyra tartom őket a kitartásukért, biztosan keményen ki kellett állniuk magukért.

A népzenész élete gyakran abból áll, hogy különféle meghívásoknak tesz eleget:

hajnalig tartó táncházakban zenél, koncertezik, és nem feltétlenül csak egy zenekarban játszik, hanem egyszerre többen is, mellette sokan tanítanak vagy egészen más szakmájuk van, mert kizárólag a zenélésből nem könnyű megélni. 

Nálunk a családalapítás kezdetekor az lett a megállapodás a férjemmel, hogy ebből az egészből csak a Korinda Zenekarban betöltött szerepemet viszem tovább, azaz alkalmi muzsikálásokat kisgyerekes anyaként egy ideig nem vállalok, vagy csak kivételes esetben. Így is sok tervezést és szervezést igényel az életünk, mert havi kétszer-háromszor fellépünk a zenekarral, próbákra járunk, alkotunk, ilyenkor a nagyszülők vagy ismerősök vigyáznak a gyerekekre.

B. Sz./WMN: Apropó Korinda! Mi a magyarázat arra, hogy Magyarországon csángó névvel indult útjára egy népi zenekar?

Cs-T. L.: A „korinda” karácsonyi kántálást, éneklést jelent, román változata a „kolinda”. A zenekar számára a moldvai csángó népzene jelenti a fő irányvonalat, a név is erre utal. Rendszeresen járunk gyűjteni Moldvába és Erdélybe, mivel elengedhetetlennek tartjuk a kapcsolódást a még élő idős zenészekkel. Gyimes, Barcaság, valamint Bukovina magyar és román vonatkozású népzenéjével is szívesen foglalkozunk. A dallamokat eredeti felvételekről és az adatközlőktől személyesen tanultuk meg, ugyanakkor állandóan keressük a saját értelmezések és az egyedi előadásmódok lehetőségeit is. 

Ahogy lassan eltűnik a falusi közösség, megszűnik a népzene eredeti színtere. Az 1972-ben elindult táncházmozgalom óta a táncházak viszik ezt a funkciót tovább, de emellett felkerült a színpadra is a népzene mint önálló előadóművészeti forma. A Korinda zenéjében például nem minden esetben klasszikusan a prímás kerül előtérbe, előfordul, hogy az énekes a vezérszál. A régi falusi emberek népzenéjében még nem volt hangosítás, akkor lényeges volt, hogy a zenésztársak a táncosok hallják a prímást, tehát a hangerő egy fontos szempont volt. Ma már a legtöbb esetben hangosítva zenélünk, így más szempontok is előtérbe helyeződtek, például az esztétikus játékmód.

B. Sz./WMN: És mi a fontosabb? Az esztétikus, tiszta hangzás vagy a nyers zene?

Cs-T. L.: Ezzel kapcsolatosan komoly viták vannak a népzenészek között. Számomra fontos, hogy megmaradjon a zenék eredeti hangulata, íze, viszont az életem minden területén az esztétikára törekszem, talán ez éppen egy klasszikus női vonás. Ezek alapján épül fel a játékmódom. 

Az is elvárás, magam iránt is, hogy ne csak didaktikusan másoljak, hanem legyek benne abban, amit játszom, legyen egy stílusom. Ezzel sokáig nem tudtam mit kezdeni, szorongtam emiatt, ami valahol összefüggésben lehet a nőiségemmel, azzal, hogy „nő létemre” prímás lettem.

Ezen a téren az idő és a tapasztalat nagyon sokat segített.

Illetve nehéz kérdés számomra a repertoár. Rengeteg dallam, sok kicsi különbség: a prímástól elvileg bármit kérhetnek, és szinte mindent tudnunk kellene fejből zenélni. Ez nagyon nehéz, van, akinek jobban megy, van, akinek kevésbé, de a gyakorlat, a folyamatos munka sokat segít. Előfordul, hogy egy prímás mindent el tud játszani, de lehet, hogy nem mindent annyira stílushűen, míg egy másik prímásnak kisebb a repertoárja, lényegileg „szakosodik” egy-egy irányba. Mind mások vagyunk, személyiségtől, életúttól függően. Számomra fontos ez a közeg, nagyon sok zenész barátom van, akiket mind emberileg, mind szakmailag nagyra tartok. Egy elég szűk szakma és közösség vagyunk, van egyfajta bensőségessége az egésznek.

B. Sz./WMN: És ott a gyerekvállalás kérdése, ami egy nő esetében szintén megnehezítheti a hivatás kibontakoztatását, ellentétben egy férfi népzenésszel, akit valószínűleg nem kötnek annyira a családi szerepek, hogy fellépéseket kelljen lemondania miattuk. Hogy sikerült mindkét részed felszínen tartani, a prímást és az anyát is?

Cs-T. L.: A kislányom 2018 májusában született, éppen akkor, amikor befejeztem az egyetemet. Népi hegedű előadóművészi és tanári diplomát szereztem a Zeneakadémia alap- és mesterszakán, de a tanítást eddig kevés alkalmam volt gyakorolni, illetve inkább kurzus, felnőttoktatás formájában. Viszont idén szeptembertől a kisfiam is óvodába megy, így, ha minden jól megy, félállásban tanítani fogok, ez egy újdonság, nagy változás lesz az életünkben. 

Célom olyan tanárnak lenni, aki sok fontos, de kevésbé hangoztatott dolgot ad át a diákjainak, olyan képességeket és tudásokat is, amelyekről diákként azt éreztem, nem volt lehetőségem idejében elsajátítani. És ez nem feltétlenül a lexikális tudásra vonatkozik. Inkább jótanácsokban mérhető: szeretném megértetni a diákjaimmal, hogy a színpadi jelenlét terén miket tapasztaltam meg, mert ezt a műfajt valahogy mindig magunknak kell elsajátítanunk, és nem könnyű ráérezni az előadó-művészet mikéntjére. Pedig egy zenekarban világítani kell ahhoz, hogy észrevegyenek.

Közben meg ott van az a friss tapasztalatom, hogy a gyerekekkel otthon lenni beszűkült állapot, azaz inkább beszűkült tudatállapot. Az agyam arra van ráállva, hogy lesse, kinek mire van szüksége, mit kell éppen elvégezni, miként tarthatom jóllétben őket. Teljesen más feladat ez, mint zenésznek lenni. És nagy váltás is, amikor ebből a világomból egyszer csak színpadra állok, hogy az anyai szerepemet háttérbe szorítva művészként legyek jelen, mert a kettő olykor nagyon különbözik egymástól, de valahol mégis vannak átfedések, legalábbis esetemben.

Úgy érzem, sokat csiszolt rajtam az idő múlása, a sok élettapasztalat, az, hogy anya lehetek: észrevétlenül alakultam, másként zenélek ma ezeknek a megéléseknek hála.

B. Sz./WMN: Tehát egyik táplálta a másikat… 

Cs-T. L.: Igen, hamar rádöbbentem, hogy a lelki békém érdekében elengedhetetlen, hogy valamilyen szinten folyamatosan jelen tudjak lenni a szakmámban, alkotni tudjak. A zenekarral két lemezt adtunk ki az elmúlt években, 2021-ben pedig a férjemmel közösen egy kottás könyvet publikáltunk A barcasági borica tánc zenéje címmel. Rengeteg – főleg éjszakai – háttérmunkám van ezekben a kiadványokban, de nagy szükségem volt erre a plusz tevékenységre, mert hajtott, erőt adott a tudat, hogy az anyaság mellett alkothatok is. Úgy hiszem, ez egy művészember számára elengedhetetlen.

B. Sz./WMN: A gyerekeitek bizonyára azt is észlelik, amikor éjszakánként dolgoztok, nappal próbáltok. Hogyan viszonyulnak a népzenész világotokhoz, ami szorosan összefonódik a családotok életével? Mit értenek meg ebből?

Cs-T. L.: A kislányom most lesz hatéves, a kisfiam három, és számukra természetes a zeneszeretet, ebbe születtek bele. Nem idegen tőlük a koncerteken való részvétel, a közös próba, azt is észlelik, ha éppen valamire nagyon készülünk. Nagyon sok és sokféle zenét hallgatunk, szépen énekelnek, folyton kéznél van egy-egy hangszer, spontán zenei előadásokat tartanak nekünk.

Otthon általában úgy tudunk gyakorolni, ha a gyerekeink is kapnak valamilyen hangszert a kezükbe, különben balhé van. Előfordult már, hogy egy számot tisztán kész valójában csak színpadon hallottunk, addig ott volt a háttérzaj, a „belezenélés”, ami persze vicces, de türelem kell hozzá. Illetve két gyerekkel már nem mindig könnyű próbákra vagy koncertekre járni, ezért olykor otthon maradnak a nagyszülőkkel, és nekünk ez lesz a munkával egybekötött randink. Így a zene, a zenélés néha amolyan kiszabadulásélmény is. 

B. Sz./WMN: Említetted, hogy az anyaság hatására ma már másként éled meg a prímás teendőidet, mint azelőtt. Mi változott?

Cs-T. L.: A konziban meggyőződésem volt, hogy nem vagyok színpadra való. Ebben az elgondolásomban szerepet játszottak a negatív visszajelzések. Voltam pár versenyen, és nem igazán értem el számomra fontos sikereket. Sokszor éreztem azt, hogy nehéz férfiakkal felvennem a versenyt, magabiztosabbak voltak, és ez a zsűrinek is így jött le. Azt hiszem, elhittem, hogy nem vagyok elég jó színpadon, túl nagy energiát emésztett fel bennem az izgulás és a megfelelési kényszer. 

És erre is készültem, hogy én majd nagyon jó tanár leszek, olyan, aki minden diákjára figyel – utólag visszagondolva úgy látom, már akkor is sajátom volt a gondoskodás, ami ma anyaként meghatároz, de jókora bátorság kellett ahhoz, hogy ennél többet is merjek vállalni és megmutatni magamból. Azt gondolom, a fiú prímások már attól, hogy fiúk, teljesen máshogy mutattak a színpadon. Személyiségemből fakadóan nem tudtam magamat menedzselni, nem tudtam átadni, eladni a „portékámat”, azt, amit megtanultam. Sokáig nem vettem figyelembe, hogy ha nem hiszek önmagamban, hogyan várhatnám, hogy mások higgyenek.

Idén lettem harmincéves. Ma már máshogy látom a dolgokat, és úgy érzem, a gyerekeim is sokat alakítottak, oldottak a helyzetemen. Amikor a szülések után elkezdtem újra zenélni, az különleges élmény volt. Teljesen másként éltem meg, mint az azelőtti fellépéseimet, még fiatal lányként:

anyaként olyan érzések törtek felszínre belőlem a zenén keresztül, amelyek engem is megleptek. Hatalmas szélsőségeket, hullámokat élek meg, és ez a színpadon is meglátszik, be tudom építeni.

Ma már van bennem egy rész, ami szereti azt, hogy én vagyok a prímás. Ezt az érzést sokáig altattam magamban, visszhangoztak a negatív megnyilvánulások a fejemben, és megmagyaráztam magamnak, hogy egyébként is nagyon izgulok, nem való nekem a színpad. Lassacskán rájöttem, hogy igazából élvezek a színpadon muzsikálni. És megtapasztaltam, hogy mit jelent a közönség előtt alkotni valamit, milyen megélésekkel jár kiadni magamból mindent. Megérkeztem oda, hogy mostanában már sokszor tudom élvezni a színpadot, és a közönség szeretetét, elismerését. Nem hiszem azt, hogy minden szempontból jó hegedűs vagyok, de ez a legjobb az egészben, hogy amellett, hogy folyamatosan igyekszem fejlődni, időnként tudom már szeretni is ezt a tökéletlen művészi valómat is, fókuszálva az erősségeimre. 

B. Sz./WMN: És ha megérkezik ide egy népzenész, akkor innentől kezdve talán már nem is számít, hogy férfi vagy nő, csak az, hogy szereti, amit tesz.

Cs-T. L.: Visszatekintve úgy látom, egyre jobb prímássá az idő múlásával tud válni az ember, a gyakorlás, a gyakorlat, a tapasztalatok és valamiféle személyiségbeli érés hozza magával. Amint birtokodba kerül az a felismerés, hogy nem tudsz más lenni, mint aki vagy, sok minden értelmet nyer, kevésbé rágódsz a múlt és a jelen nehézségein. Én ennek a felszabadultabb színpadi énnek a kialakításán dolgozom, hogy világítsak!

Kiemelt kép: Dusa Gábor

Bereczki Szilvia