A várostól távol, egy erdőben találta meg lelki békéjét Izabella, akit kutyák védenek és vadak látogatnak

 –

Távol a világtól, és ez így jó

Biscontini Izabella szinte ugyanúgy éli mindennapjait, mint egy átlagos ember: napközben a legközelebbi városba utazik, hogy munkáját elvégezze, ám onnan egy kissé szokatlanabb környezetbe érkezik haza, ugyanis nyulai, libái, tyúkjai és kutyái várják egy sűrű erdő szélén, Csíkszereda városától kilenc kilométerre. Otthonát négy közép-ázsiai juhászkutyája őrzi, illetve két „piszli” – így nevezi keverék barátait –, akikkel mély, bizalmi kapcsolatot alakított ki az évek folyamán.

Kemény élet az övé, laikus szemmel zordon, ami rengeteg ijesztő élethelyzetet és élőlényt rejthet magában, Izabella mégsem fél, lelki nyugalma megzavarhatatlan. Többek között azért is, mert

nem zárkózott el a társadalomtól, éppen annyit kap belőle, amit még fel tud dolgozni.

Naponta megfordul Csíkszeredában, ott dolgozik, de munka után mindig hazavágyik az erdőbe, hogy elvonultan tölthesse az éjszakáját, mindenféle fény- és zajszennyezéstől mentesen. Napi rituáléjának egyik legszentebb pontja az, amikor a sötétben kiülhet az udvarára, hogy kutyái társaságában csendben bámulja a csillagos eget.

Nem is érti, hogy életmódjában mi a furcsa. Azaz inkább azt nem érti, hogy az emberek miért mondanak le erről a hatalmas nyugalomról, és vállalnak a lélek számára megterhelő körülményeket, csak azért, hogy a városban éljenek. „Volt, aki kijött és azt mondta, ő semmi pénzért nem lakna itt. Nekem ugyanaz volt a válaszom, mert nekem sem tudnának annyit fizetni, hogy életvitelszerűen a városban éljek” – magyarázza, miután ellátta a jószágait, majd, hogy jobban értsük, hozzáteszi, számára nyomasztó a városi létezés, zsongásában nem hallja meg saját belső hangját, ezért mindennap hálát ad, hogy nem kell ott maradnia. Hogy van egy vadregényes otthona, ahova hazatérhet.

Mint mondja, azért sem találja kietlennek a sorsát, mert mióta az eszét tudja, erre vágyik. Noha városi lánynak született, szinte teljes gyerekkorát nagyszülei gazdaságában töltötte, ahol lenyűgözte az állatvilág, az ember–állat kapcsolat, és tudta, ezt egy tömbházlakásban sosem teremtheti meg magának. Nagyapja egyszerű falusi ember volt, aki éjt nappallá téve a természetben tevékenykedett, szántott, aratott, állatokat tartott. 

Ugyanakkor a szülei is állatszeretetre nevelték, kedves emléke, ahogyan édesanyja a hangyák fontosságáról mesél neki, édesapja pedig igyekszik minden szabadidejét az állatok körül tölteni. Így aztán alig várta, hogy kezébe vehesse a sorsát, és azt úgy alakítsa, hogy minden beleférjen, ami a lelkének kedves: a nyugalom, a természet, az állat és a gondoskodás.

Magába szívta a régi ember tudását, azt vegyítette a modern tapasztalatokkal, és a kettő elegyéből megteremtette az életét.

A nő, akinek hat kutya az árnyéka: négy harcos és két mentett

Elégedett azzal, amit felépített – osztja meg boldogan, majd hozzáteszi, „éjjel, ha a kutyák nagyon ugatnak, kiengedem őket. Velük tartok én is egy darabon, de nem megyek be a bozótosba a sötétben, mert nincs ott keresnivalóm. De a kutyák akkora nyugalmat adnak, hogy sosem félek, sosem gondolkodom ijesztő forgatókönyveken.” Hangjából kihallani a büszkeséget, hiszen már az sem mindennapi, hogy egy nő közép-ázsiai juhászkutyákat neveljen, nemhogy négyet. Egyet is ritkán vállal az ember, mert noha híresek a higgadtságukról, azért az is köztudott, hogy e kutyák számára mindenekelőtt való a hozzájuk közelálló emberek védelme. Ha fenyegetést észlelnek, minden jelzés nélkül támadnak, mert hatalmas bátorság, magabiztosság és harci erő jellemzi fajtájukat.

Izabella valahogy mégis jól kijön ezekkel a harcos óriásokkal, olyannyira, hogy kutyáival olykor kiállításokon és bemutatókon is részt vesz, arról nem is beszélve, hogy egyik négylábúja még óvodások közé is lelkesen kíséri, amikor a felelős állattartásról tanulnak a gyerekek.

„Itt, az erdőben szükség van a nagy testű kutyákra. Ez a kicsi Süti és Kócos is ügyesen ugat, de ha valami baj van, kell a nyers erő” – avat be Izabella, akinek

meggyőződése, hogy a sérülések elkerülése érdekében a kutyanevelésben elengedhetetlen az emberi tekintély.

Következetes és tekintélyes, ami nem azt jelenti, hogy bántja a kutyáit. Inkább azt, hogy fölösleges feladatokra nem tanítja meg őket, csak a „nemet” kell ismerniük, de azt annyira, hogy bármilyen élethelyzetben értsék és annak megfelelően cselekedjenek. Tudja, hogy nem megfelelő kezekben a közép-ázsiaiak veszélyesek is lehetnek, de jó nevelésben részesíti őket, kiegyensúlyozottak, nyugodtak, csöppet sem bizalmatlanok. 

És a bizalom kölcsönös – ami szerinte az ember–kutya kapcsolat legfőbb alapja. Annyira ismeri őket, hogy ha a házőrzői ugatnak, már a hangjukból tudja, hogy most éppen vad jár a ház körül, esetleg egy idegen vagy a szomszéd érkezett. 

Amikor a székelyföldi rettegett medvék kerülnek szóba, Izabella kijelenti, a vadállat is fél az embertől. Ezzel magyarázza, hogy ő maga még sosem került szorult helyzetbe, pedig évtizedek óta osztozik élőhelyén a vadakkal. „A medve nem azért indul el reggel, hogy embert egyen aznap” – fűzi hozzá nevetve, majd arról is felvilágosít, hogy extrém esetben valóban beszabadul a településre, beleturkál a szemetesbe, kárt tesz a gazdaságokban, de általában meglapul, ha veszélyt észlel, mert nem akar konfliktusba kerülni sem kutyával, sem emberrel. Ha van egérútja, biztosan azt választja a támadás helyett. 

Az viszont már előfordult, hogy akaratán kívül vadmacskát fogott, mert az állat besettenkedett a libaólba, amit csapdákkal őrzött. Amint megtalálta, hívta is az illetékeseket, és biztonságban visszaengedték természetes közegébe, így többé nem látogatott vissza. Tehát jócskán akadnak nehézségek, ha a gazdasszony egy erdőben neveli a jószágait – de számára már szokványos, ami az átlagembert meglepi.

„Van, hogy azt mondják, olyan vagyok, mint egy férfi. Ezzel nem értek egyet. Ha akad valami tennivaló, azt magamnak kell megoldanom, nem várhatok senkire, mert ha az ember egyedül él, meg kell tanulnia megoldani a problémáit. Nőciskedhetek, széttárhatom a kezem, hogy ez nem női munka, de attól még nem oldódik meg” – jelenti ki határozottan, amikor arról esik szó, hogy sokan hüledeznek a választásán. 

Az erdőben lelte meg saját belső hangját

Biscontini Izabella hálás azért, hogy az anyagiasság sosem kerítette hatalmába. Lehet bármilyen felkapott a közösségi média legújabb trendje, bármennyire drága a legjobb divatmárka kollekciója, őt valahogy nem hozzák lázba ezek a történések.

Hiszi, hogy minden ember valami adottsággal születik, és abban is biztos, hogy ő az elégedettség érzésével jött világra. Annál teljesebb életet, mint amit ma él, sosem akart.

Őt hamarabb leveszi a lábáról a kertészkedés és az állattartás. Az erdőben nem tud ugyan zöldségeket termeszteni, mert a talaj minősége nem megfelelő hozzá, illetve a kutyáinak is szükséges a tágas tér, egy falusi porta kertjében azért tavaszonként veteményez, és egész őszig gondozza azt, édesanyjával közösen. Büszke arra, hogy az élelmet maguknak állíthatják elő: tudja, hogy mekkora szeretet és gondosság veszi körül az állatokat és a zöldséget, amit a család közösen elfogyaszt, és ez a tudat is hozzájárul lelki békéje fenntartásához.

Mivel nagyon szeret főzni, mert ez is közelebb viszi önmagához, gyakran kijár a rengetegbe gyűjtögetni. A gombás és különféle erdei bogyós, növényes receptek kihagyhatatlan részei konyhájának, például csalánból is előszeretettel készít finomságokat. Odafigyel arra, hogy mi kerül a tányérjára, amit azzal magyaráz, hogy gyerekkorától kezdve úgy étkeztették a szülei, hogy közben végigkövethették az alapanyagok útját, és ennek köszönhetően sokkal jobban értékelték az élelmet és a munkát, ami előállította a vacsorát. 

Izabelláék hárman vannak testvérek és mindhárman erdei közegben leltek otthonra – hiszi, hogy ennél nagyobb bizonyosság nem is kell arra, hogy a természetközeli nevelés természetkedvelő felnőtteket ad a társadalomnak.

A képek Biscontini Izabella tulajdonában vannak 

Bereczki Szilvia