A belga férfi, aki igazi erdélyi gazda lett, és ízes gyimesi tájszólással beszél – Jonas Mertens története

–

„Nincs szebb, mint Erdély”

Az esti munka végeztével Jonas Mertens elégedetten jelenti ki, „most már mindenki alszik, beszélhetünk, a tyúkok bé vannak kerítve”. Mindezt ízes gyimesi tájszólással teszi, pedig az alig negyvenéves férfi felmenői flamandok, és jómaga is belga. Gyerekként azt sem tudta, merre van Erdély, hogyan fonódik össze a sokszínű magyar és román nép, milyen történelmi események következtében keresztezte egyik a másik életét. És még csak az idegennyelvekben sem jeleskedett, számára már iskolai és egyetemi tanulmányai során is az volt a cél, hogy olyan munkát végezhessen, amivel a legkevésbé árt. 

Így esett, hogy hajómérnökként szinte a világ minden szegletét bejárta – dolgozott Nigériában, Panamában, Mexikóban, Ausztráliában –, és amikor a szerelem 2004-ben Székelyföldre csalogatta, úgy belehabarodott a természetességbe, ami az embereket és a vidéket egyaránt körüllengi, hogy többé nem bírt elszakadni. „Olyan szépet, mint Erdély, sehol nem láttam, pedig sok országban megfordultam” – lelkendezik, majd kiemeli, hogy leginkább a szabadságérzet kerítette hatalmába. Az, hogy az etnikai és kulturális sokféleség nem gátolja az embereket abban, hogy saját hagyományaikat éljék és őrizzék, és

azt is csodálatra méltónak találta, hogy dacára annak, hogy sok ellentétet szítanak románok és magyarok között, a többségük képes egymás identitását elfogadni, így békében megfér a legtöbb szomszéd egymás mellett.

Miután alaposan beavat élettörténetébe és -filozófiájába, azt sem titkolja el, hogy a nagy szerelem, ami Erdélybe csalogatta, és az abból szövődött házasság időközben felbomlott, ennek következtében gyimesi élete néhány évvel ezelőtt szertefoszlott. A „kicsi gyimesi belga” tovalett, osztja meg beletörődéssel a hangjában, majd lelkesen mesél tovább, mert ugyan véget ért a kötelék, azért a földtől nem bírt elszakadni. Ő Erdélybe hazaérkezett, sajátjának érzi természeti és kulturális gazdagságát. És nem csupán birtokolja annak egy darabkáját, hanem a nagy egészet olykor még a helybelieknél is nagyobb ragaszkodással védi és műveli is. Visszaad a természetnek, mert számára mindennél fontosabb az egyensúly.

Igaz, Gyimestől kissé távolabb költözött, ma Hargita megye helyett a Szilágyságban él feleségével, Ralucával, de a kezdeti motivációja nem lankadt, ma is ugyanaz a cél. Annyi különbséggel, hogy most már szilágysági szalmakalapot visel a fején, és feleségével kettecskén nádtetős, gerendás házban éldegélnek, amelynek minden berendezése a székely-magyar motívumvilágot jeleníti meg. És a románt is, mert Jonas Mertensék portáján megférnek egymás mellett a különböző kultúrák.

Felesége, Raluca román származású, akit a nyelvi korlátok sem gátolnak abban, hogy az alig 90 lelket számláló magyar településen szívvel-lélekkel dolgozzon férje mellett és a falubeliekért.

Kicsi parasztházuk Kispetrin található, azon a településen, amely főként az elöregedéséről ismert: míg ötven évvel ezelőtt nyolcszázan lakták, mára kevesebb mint száz lelket számlál, és a falubeliek 80 százaléka idős, avat be Jonas Mertens, aki, noha bánja, hogy a falubeliek lassacskán mind eltünedeznek, annak szívből örül, hogy bőven vannak körülötte, akiktől a hagyományos gazdálkodást ellesheti. 

„A kicsi belga kecskés gazdából” igazi erdélyi ember

Felesége, Raluca a gazdasszonyi életmódot férje mellett sajátította el, ő ugyanis masszázsterapeutának tanult, ugyanakkor foglalkoztatja, hogy nővérként a falubelieket felkarolja, mert az idősek mellé kevés orvos jut a falvakban, holott nekik nagy szükségük lenne a segítségre, a folyamatos szakemberi jelenlétre. 

„A fiatalok külföldön dolgoznak vagy a környező városokban élnek, és csak látogatóba térnek haza, nem jönnének vissza gazdálkodni” – írja körül Jonas az elöregedő települések fő jellemvonását, majd azt is megemlíti, hogy a gazdák időnként kalákáznak is, hogy egymás boldogulását segítsék. „Fontos, hogy mi, az a pár ember, akik itt maradtunk a faluban, összetartsunk, és ne széthúzzunk” – ez a meggyőződése is jelzi, hogy az évek folyamán „a kicsi belga kecskés gazda” igazi erdélyi emberré vált: ugyanazokat a terheket cipeli, ugyanazokat az örömöket éli, ugyanúgy létezik, mint az, akinek már a nagyapja is itt született. Ám azt saját bőrén tapasztalta, hogy nem könnyű beolvadni, és naponta meg kell dolgozni a megmaradásért, mert nem mindenki fogadja el egykönnyen az idegent, arról nem is beszélve, hogy vannak, akik egyenesen elutasítóak, ha különbözik a nyelv, a bőrszín vagy a kultúra. 

Neki mégis sikerül megtalálnia a közös hangot az emberekkel, mert ami a szívében munkál, az nem más, mint az élet, vagyis az önfenntartás és az önellátó gazdálkodás iránti vágy. Illetve látják rajta, hogy a légynek sem ártana, dolgos fiatalember, akinek minden vágya úgy élni, hogy azzal ne kizsákmányoljon, hanem legalább annyit adjon is, mint amennyit elvesz. „Van, hogy többször kell elmondjam a meggyőződésemet, de egy pálinka mellett addig mondjuk a magunkét, amíg egyetértés lesz” – osztja meg furfangos módszerét egy félmosoly kíséretében, ami szintén azt jelzi, hogy ennél székelyebb, erdélyibb már nem is lehetne.  

Csángó szomszédtól magyarul

Kispetribe már nem zöldfülűként érkezett, mert Gyimesben megtanulta, milyen feladatai vannak egy gazdának, könyvekből és az öregektől leste el, hogyan kell fejni, sajtot készíteni, takarmányozni, kertészkedni. Egyszóval élni – jegyzi meg, és azt is beismeri, a gyimesi szomszédtól tanult meg még magyarul is.

Nem ismeri a nyelvtant, fogalma sincs arról, hogy a magyar kifejezések miért úgy követik egymást, ahogyan, mégis válogatott szavakkal fejezi ki magát, érzésből kommunikál, méghozzá olyan hanglejtéssel és tájszólással, mint a csángók, mert ők fogadták elsőként maguk közé.

Mivel jócskán feltarisznyázták módszerekkel és tudással, a szilágysági családi gazdaságukban tucatnyi kecskét nevelgetnek, mellettük tyúkokat, szamarat, kutyát, macskát tartanak. A feleségével ketten végeznek minden munkát: amikor jó az idő, legeltetnek, nyaranta szénát csinálnak, kétnaponta sajtot, évközben kertészkednek. Kizárólag saját termesztésű zöldségeket és gyümölcsöket fogyasztanak, és azokat a lehető legsokszínűbben fel is dolgozzák. Készül a házuk táján szörp, lekvár, befőtt, savanyúság és még pálinka is. Mi több: igyekeznek régi fajta gabonát termelni, mert hetente egyszer kenyeret is sütnek odahaza.

A kívülállók számára romantikus lehet a kép, ám a gazda élete voltaképpen hajnaltól estig tartó, és naponta ismétlődő kemény munka. Amikor gidaszezon van, már napkelte előtt kisiet az istállóba, hogy megnézze, miként telt az állatok éjszakája. Aztán ismét körbejár, hogy étellel és vízzel lássa el a kecskéket, hajnali hatkor már fej, miközben kedvese, Raluca a tyúkólban tevékenykedik. Minden második nap sajtot készítenek, ilyenkor felmelegítik a tejet, amelyhez oltót és kultúrát adnak, majd egy órát várakoznak. Ez idő alatt megreggeliznek, majd két-három órán át dolgoznak, hogy sajtot formáljanak a kecsketejből. Ez eddig csak a rutinmunka, utána következik az összes többi, ami valahogy sosem fogy el: a gidáknak és egyéb állatoknak enniük kell, az esti rutin pedig mindig hamar elérkezik: folytathatja is a fejéssel, az etetéssel, a fejőház és sajtműhely kitakarításával, és valamikor este nyolc órakor szusszanhatnak fel.

Szombatonként a tevékenységüket megtekinthetik az érdeklődők vagy a turisták, olyankor nyitott kapuk mellett gazdálkodnak, és szívesen beengednek másokat is az egyszerű, de számukra sok boldogsággal és nyugalommal járó életükbe, ami telis-tele van hagyománnyal. 

Aranytejű kecske

Mint mondja, Erdély azért is csalogatta, mert vidékein él még a hagyományos mezőgazdaság: igaz, sokan áttértek az Európai Uniós szabványoknak megfelelő, gépesített és teljesítményorientált állattartásra, földművelésre, de azért bőven akadnak még olyanok, akik a lehető legtermészetesebben űzik azt a hivatást, ami generációkon átívelve öröklődik. Anélkül, hogy tudnák, valójában természetkímélő tevékenységet folytatnak például azzal, hogy szakaszosan legeltetnek, vagy azzal, hogy önfenntartó családi gazdaságokat működtetnek. 

A kecsketartás ötlete ugyanakkor praktikus okokhoz is köthető: amikor Jonas Mertens még Gyimesben éldegélt, rájött, hogy olyan munkát kell találnia, amivel fenntarthatja a családot, mert a Patakországként becézgetett vidéken, ahol a hosszú tanyák egymásba fonódnak, bizony kevés munkalehetőség akad. És mivel ott mindig is sokan gazdálkodtak – tehenet és juhokat tartanak általában –, valami egyedibbet akart.

Így esett a választása a kecskékre, azokra az állatokra, amiket nem is olyan régen Székelyföldön még a szegény ember teheneiként emlegettek, buta és mihaszna állatként tekintettek rájuk. Pedig a tejük ma már arany, és ezt egyre többen tapasztalják, vallják.

Főként a laktózérzékenyek, akik bátran fogyaszthatják, mert nem tartalmazza azokat az enzimeket, amiket a juh- vagy tehéntej, és még a kisbabák számára is kifejezetten egészséges, sok A- és D-vitamint tartalmaz – világosít fel büszkén a gazda.

Kevesellte az érlelt sajtokat Erdélyben, készített hát magának kecsketejből

Jonas Mertens nagy sajtkedvelő hírében áll, ez a magyarázat arra, hogy a kecsketejet utolsó cseppjéig feldolgozzák odahaza. Mint mondja, egyetlen hiányérzete Erdélyben az érlelt, bukés, aromás sajtokhoz kötődött. „Az érlelt, kicsit büdös sajt, a penészes sajt, a francia vagy belga típusú sajt Erdélyben nem igazán kapható” – talán azért is, mert a jó sajt elkészítéséhez megfelelő higiéniára is szükség van, az állat tőgyét fejés előtt meg kell mosni, az istálló sem lehet koszos, és a gazdának a kezét tisztán kell tartania, különben piszkos lesz a tej, és abból már nem készülhet sajtkülönlegesség.

A sajtot életre dédelgeti a gazda, amihez türelem, odafigyelés és szaktudás is szükséges.

Ahhoz, hogy mindezzel felvértezze magát, sok farmot meglátogatott, mielőtt sajátját létrehozta, az első két évben csak tanulta a gazdálkodás csínját-bínját, különböző tanfolyamokon is részt vett, most már nyolc éve végzi ezt a tevékenységet. Méghozzá úgy, hogy az egészet hitvallásához igazítja, mert az ő életében akkor van egyensúly, ha az ember békében él az állattal és a természettel. Ezt apró lépésekkel éri el: például, mivel irtózik a műanyagtól, amit csak lehet, természetes anyagból állít elő a családi portán. A farmján készül hagyományos francia pásztorsajt, friss kecskesajt, halloumi grillsajt, ricotta, rókagombával vagy szárított csalánnal fűszerezett érlelt sajt, penészes sajt.  

A föld-állat-ember szentháromsága

Nem mondja ki magáról, de közösségének mégis az az érzése, hogy Jonas Mertens visszatanítja az erdélyi embert a hagyományos gazdálkodásra, újra megkedveltet mindent, ami népi, és jelenlétével az elfogadást is oktatja. Hiszen életpéldájával azt igazolja, hogy „az igazán fontos az életben az, hogy megértsük egymást”.

Tapasztalatai szerint a politikai ideológiák és a nyelvtanítási módszerek nem mindig ebbe az irányba vezetnek, éppen ezért van szükség egy nyitottabb és gondolkodóbb társadalomra. Mert „most az okostelefonok és közösségi média korában, abban a világban, ahol sokan diplomások és roppant intelligensek, mégis túlgondolunk mindent, és miközben látszatot mutatunk, igyekszünk mentálisan rendben lenni, bármit kipróbálnánk, pedig nem kellene sok: ahhoz, hogy az ember békére leljen, elegendő megízlelnie a föld-állat-ember szentháromságából áradó erőket. A fiatalabb generáció elfeledte, hogy mi a valóság, pedig az az igaz, amit meg tudunk kóstolni, meg tudunk szagolni, és nem az, amit a képernyőn keresztül látunk” – írja körül hitvallását. 

Hogy segítse az emberek tisztánlátását, egy nemzetközi önkéntesprogramban is részt vesz, amelynek keretében tettrekész fiatalokat fogad a farmján. Sokféle elhivatott embert, akit szállással és étellel lát el a segítségéért cserébe. Sokan döbbennek rá az élet értelmére ott, a kis parasztgazdaságban, és általában úgy távoznak tőle, hogy készek a változtatásra.

A képek Jonas Mertens tulajdonában vannak. 

Bereczki Szilvia