Ha a címerállatoknak is lenne háziorvosuk, a legtöbb dolga a taorminai dokinak lenne: patairha-gyulladástól kezdve a gerincferdülésen át a mellrákszűrésig intézhetné a beutalókat a szakrendelésekre. Taormina címerállata ugyanis a legfurább teremtmény, amivel valaha találkoztam: alul ló, felül nő, meglehetősen nagy mellekkel megáldva. Vagyis ő egy női kentaur.

Nagyon illik Taorminához egyébként. Az egész városka olyan, mintha Szentendrét feltették volna egy hegy tetejére, nyakon öntötték volna Las Vegasszal, és megpárolták volna pár ezer év történelmének gőzében. Mintha azért jött volna létre, hogy a legjobb dolgokat pár négyzetkilométerre összesűrítve élvezhessük – ennek megfelelő a turisták, éttermek és a pénzköltési lehetőségek száma. Szóval, akinek kedves az élete, ne a főszezonban menjen.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Taormina (@taormina_sicily) által megosztott bejegyzés

Már a vonatút miatt is megéri

Odajutni egyébként aránylag egyszerű, Budapestről megy közvetlen járat Cataniába, onnan pedig busz vagy vonat Taorminába. Hogy busz vagy vonat, nem mindegy. Aki csak a sima és nem a domborzati térkép alapján választ, hamar a vonatállomáson találja magát, ami a hegy aljában, a tengerparton van, és bár a táj festői (itt forgatták A Keresztapa bizonyos jeleneteit is) ez a legkevésbé sem vigasztalja majd szegény utazót, amíg felhúzkodja a bőröndjét a végeláthatatlan lépcsőkön.

De ennek van jó oldala is. A helyi térkép A-tól G-ig tünteti fel a városka kilátópontjait. Ezek mindegyikénél olyan látvány tárul az ember elé, hogy nincs az a cserzett szívű tengeri medve, aki ne adná oda a fél harcsabajszát, hogy ezt nézhesse a nappalijából.

Az egyik személyes kedvencem a botanikus kert, ahol a virágzó murvafürtökbe vágott padról nemcsak a tenger ívét csodálhatjuk, hanem az Etna pöfögését is. A másik a taorminai görög színház mögötti rész, amit első ottjártamkor nem is vettem észre. Mindkettő megér egy kis kitérőt – írásban is, nem csak lépésben.

A botanikus kert egy angol hölgynek és egy szerelmi bánatnak köszönheti a létrejöttét. A helyi legenda úgy tartja, hogy Florence Trevelyannek Viktória királynő utasítására kellett minél messzebb kerülnie a Brit-szigetektől és Viktória fiától, a későbbi VII. Eduárd királytól. Szicília akkoriban a világ végének számított egy angol főnemes szemében. Florence azonban letelepedett, létrehozta az egyik legszebb és legfurcsább kertet, amit valaha láttam, és hozzáment az akkori taorminai polgármesterhez.

utazás Olaszország Szicília úti beszámoló Taormina
Villa Comunale Taormina Parco Florence Trevelyan – Forrás: Wikipedia / Foto scattata dall’autore

A kert a hatalmas pálmák mellett azért nagy élmény, mert ugyanazokat a növényeket látni benne, amelyeket itthon a kaspókban, csak többszörös méretben és szabadon: mintha egy sikeres növényforradalom szabad leszármazottjai hullámoznának körülöttünk. A közöttük álló térben pedig mókás tornyok és egyéb építmények sorjáznak, illetve egy-két első világháborús relikvia. Előbbiek a madarak megfigyelésére és a délutáni tea elfogyasztására szolgáltak, utóbbiak a turisták összezavarására: adja magát a kérdés, hogy mégis mit keres egy torpedó egy botanikus kertben.

A görög színház mögötti kilátót nem véletlenül nem vettem észre első alkalommal. A színház ugyanis mindent felülír. Hatalmas. Ősi. Lenyűgöző. Méltó illusztrációja a kornak, amikor valaki egyszerre lehetett intelligens és boldog – persze ha nem volt beteg, nő vagy rabszolga. Nem véletlen, hogy annyira jó dramaturgok voltak a görög drámaírók: fel kellett kötni a tógájukat, ha nem akarták, hogy a színpadról elvonja a figyelmet a környezet. A taorminai színházban értettem meg, hogy miért nem használtak díszletet. Ott volt díszletnek az Etna és a tenger, azt nem lehet überelni.

utazás Olaszország Szicília úti beszámoló Taormina
Görög színház, Taormina – Forrás: Getty Images / EyesWideOpen / Contributor

A művészet és az emberi kultúra csomópontja

Persze Taorminában színházból is kettő van, csak a kisebbiknek a színpadára ráépítettek egy keresztény templomot. Megesik az ilyen, főleg Szicíliában, az emberiség történelmének ebben a csomópontjában, ahol a földrajz eldöntötte, hogy minden kultúra ott hagyja majd a keze nyomát. Viszonossági alapon a színház a templom belsejében is visszaköszön, mint valami bölcsességfog, ott felejtett alkatrész vagy egy használaton kívüli pincelejárat.

Taorminában át- meg áthullámoznak egymáson a korszakok, a Jupiter-templomból a helyi védőszent temploma lesz, az ókori függőkertből pillanatnyi szünet a rosticceriák és ristoranték sorában, ahová ki lehet menni cigizni a főfogás és a desszert között. A középkori szerzetesek biztosan örülnének, hogy az otthonuk helyén ma a községi könyvtár áll, ahol a középkori fali sorminták alatt még kézzel vezetik be a napot, amikor signor Giovanni visszahozta a heti olvasnivalót.

És nem csodálkoznának azon – velem ellentétben –, hogy a világ legszebb kilátása elé szelíd nemtörődömséggel odatoltak egy könyvespolcot.

A könyvtár egyébként a legeldugottabb titka a városnak, egyrészt a szicíliai módra kiszámíthatatlan nyitvatartás miatt (a posta például 12.35-kor zár), másrészt a főtérről nyílik, és ott minden látogató megrészegedik egy kicsit a panorámától. A Piazza IX Aprile egy olyan nappali, amelynek az egyik oldala leszakadt, és egészen Görögországig semmi sem áll a tekintetünk útjába.

Jól van ez így. Görögország úgysincs messze Szicíliától. Csak nem kilométerekben kell gondolkodni, hanem évezredekben. Ha úgy tanulhatnánk történelmet, hogy térben is utazhatnánk, nem csak időben, és Kleiszthenész reformjait az ókori görög világ legteljesebben fennmaradt emlékei között kellene megértenünk, nem Görögországba kellene mennünk, hanem Szicíliába. Itt volt ugyanis az első és legnagyobb görög kolónia, amely ugyanolyan szerves része volt a hellén kultúrának, mint Spárta vagy Athén. Csak több maradt meg itt belőle.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Taormina (@taormina_sicily) által megosztott bejegyzés

Autót vezetni extrém sportnak minősül

Nemcsak az ókori görög színházból és templomokból vannak itt csodálatosan fennmaradt példányok (Taorminában, Siracusában és Agrigentóban), de a római házak mozaikpadlójából (kb. 3500 négyzetméter Piazza Armeriában), és a bizánci, arab és normann építészetből is (főleg Palermóban). Ez annak fényében külön csodának számít, hogy a szigetet vagy egy részét többször legyalulták a földrengések – 1693-ban egész Kelet-Szicíliát, 1908-ban Messinát és környékét. Szicília és az olasz csizma között feszül egymásnak ugyanis az eurázsiai és az afrikai tektonikus lemez. Nem véletlenül vannak itt ma is aktív vulkánok. Az Etna Taorminából is látogatható Hop-on hop-off busszal az óvatos duhajoknak, és bérelt autóval a kalandvágyóbbaknak.

Autót vezetni Taorminában ugyanis egy egészen különleges extrém sport.

A domborzati viszonyokról sokat elárul, hogy a történelmi városrészen kívül számtalan ház épült úgy, hogy az utcaszinten leparkol az autó, maga a társasház pedig a parkoló alatt kezdődik.

A magamfajta szelíd idegen napokig sajnálja a helyieket, akik ilyen dantei bugyorban kénytelenek élni, ahová csak lenézni tud az ember, bekukucskálni nem. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy a bejárati ajtó túloldalán milyen panoráma várja a hazatérőket (a világ egyik legszebbje, mondtam már?).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Taormina (@taormina_sicily) által megosztott bejegyzés

A vezetésnél feltűnő, hogy a helyiek nem tartják be ugyan az egyetemes szabályokat, viszont tudnak vezetni. Hegyi kecskéket megszégyenítő ügyességgel lavíroznak a szűk és meredek utcácskákon, és ugyan minden autójuk szánalmas városi kocsinak minősülne a pesti forgalom nagymenőinek a szemében, aránylag kevés rajtuk a külsérelmi nyom. És nem idegesek. 

Ahol mindig visszarúgják a labdát a focizó gyerekeknek

Történelem ide, építészet oda, a legjobb dolog Taorminában (és Szicíliában) az emberek kedvessége. Az itteniek – olasz viszonylatban – nagyon szegények, és az általunk Olaszország dicsőséges egyesítéseként megtanult Risorgimentót, azaz újjászerveződést, ők inkább el nem múló keserűséggel a dél kifosztásaként és gyarmatosításaként élték meg. Innen ered az északiak és déliek közötti feszültség. (Az egységes Olaszországot nagyjából elfelejthetjük, mindenki szicíliainak, piemontinak vagy toszkánnak tartotta magát, akivel beszéltem.) De tudnak mosolyogni és van szívük. A buszsofőrök vidáman átüvöltöznek egymásnak és a helyieket teljesen random helyeken teszik le (minél közelebb az otthonukhoz), a férfiak is képesek másfél órás beszélgetéseket folytatni a mobiljukon, és a helyi huszonéves társaságból – amelynek tagjai éppen grilleztek a szabadstrandon – mindig lesz valaki, aki nemcsak ad egy ingyenszendvicset, de még utánunk is rohan, hogy megsózza.

Ahogy a főtéren is mindig lesz, aki visszarúgja a labdát a focizó gyerekeknek.

Apropó főtér. Nekem sajnos muszáj mindent megkérdezni, amit nem tudok. Fogalmam sem volt például arról, mi történt azon a híres április 9-én, amiről a főteret elnevezték. Nagyobb baj, hogy a helyieknek se. Aztán Elisa, a helyi olasz iskola egyik tanára utánavetette magát a történetnek és a legszicíliaibb és legtaorminaibb magyarázattal állt elő. Amikor ugyanis a nemzeti hős Garibaldi körbeturnézta Itáliát, hogy megünnepeljék az egységes Olaszország létrejöttét, a taorminaiak is összegyűltek a főtéren egy jó kis helyi bulira. (Akkor még nem tudták, hogy ők inkább kárvallottjai lesznek a változásnak.) 

Garibaldi azonban késett, és csak májusban futott be. A helyiek azonban „ha már itt vagyunk” alapon csaptak egy jó kis bulit. Ennek állít emléket a tér neve. Szóval minek köszönheti a főtér a nevét? Egy jó kis helyi ünnepségnek, ahol nem volt se hadvezér, se politikus, igazából nem történt semmi rendkívüli, csak együtt voltak az emberek, jókat ettek-ittak, volt pisztáciás pizza, töltött rizsgolyó és sűrű fagylaltszerű gyümölcsös izé forró brióssal (ezek a helyi specialitások), jó muzsika, táncoltak és nevettek is sokat, ahogy én ismerem őket.

Miközben nézték az Etnát, a tengert és a csillagokat, ahogy visszatükrözi őket a hatalmas vízfelület.

A világ egyik legszebb panorámája, mondtam már? 

Kiemelt kép: Getty Images / Santi Visalli / Contributor

WMN szerkesztőség