Éhezés terített asztal mellett – Az unalom előnyei és veszélyei a XXI. században

–

A pillanatnyi unalom – unni egy konkrét témát, tanórát, előadást – természetes, hétköznapi esemény vagy érzés, hiszen sokkal inkább ered a másfajta érdeklődésből, mint a teljes érdektelenségből. Unalom és unalom között hatalmas különbség lehet: és gondolhatnánk, hogy amíg nem fajul életuntsággá vagy pszichés betegséggé, addig kár is foglalkozni vele. Pedig a jelenség, amely a hétköznapokban észrevétlenül átveszi az unalom helyét, megér egy eszmecserét. Még akkor is, ha olyan sokat ismételt tézisekkel függ össze, amelyeket a mai világ kapcsán egy ideje már jó hangosan mondogatnak a szakemberek, ezért talán hajlamosak vagyunk legyinteni rá, hogy „úgyis tudom…”

Gyerekneveléssel kapcsolatos tanulmányokban, interjúkban gyakran hallani a pszichológus szakértők szájából: hagyjuk unatkozni a gyereket. Nem kell mindig programot csinálni, leülni mellé játszani vagy a kezébe adni még egy játékot.

A kérdés, hogy mit jelent ebben a kontextusban az unalom annak, aki olvassa az adott cikket, vagy hallja az adott beszélgetést? A csendes elvonulást, a saját képzelőerő felfedezését, bármilyen magamból eredő kompetencia próbálgatását? Vagy még több ‒ valódi aktivitást nem igénylő ‒ ingerfogyasztást?

A felvetés nem demagóg, mert utóbbinak is lehet helye bárki napirendjében, a fontos, hogy ne ezekkel pipálja ki a semmittevés igényét a listán.

A pszichológusok által emlegetett unatkozás lényege ugyanis az ingerek hiánya: az a fajta letisztult mentális és lelki állapot, amikor rákényszerülök, hogy nekem kelljen megteremteni azt, ami körülöttem (vagy csak a fejemben) megtörténik.

Kevesebb az öröm, ha nincs edzésben a képzelet

„A filozófia ősidők óta foglalkozik az unalom témakörével, akár az élet értelme kapcsán, akár önmagában. Az ingerfeldolgozás, élményfeldolgozás témája azonban a '60-as évek óta került be a pszichológia látószögébe. A '70-es évektől, az agyi képalkotó eljárások fejlődésével és az agyi arousal-szint kutatásával, egyre több összefüggést találtak a személyiségtípusok jellemzői és az ingerfeldolgozás módja között, később pedig a kreativitás kutatása érintett hasonló kérdéseket” – kezdi Geist Klára pszichológus.

Ahogy a szakember mondja: agyunknak egy optimális mértékű ingerlésre van szüksége, az ettől való eltérés pedig szélsőségeket vált ki. Az ingermegvonás például unalmat, míg a túlingereltség szorongást, pánikot.

„A ma emberének az unalom kapcsán egy paradox jelenséggel kell megküzdenie: a rendkívül ingergazdag környezet rontja az információfeldolgozás mélységét, valamint az érzelmi feldolgozást is. Ennek eredményeként a megtapasztalt élmények, ingerek később sok esetben hozzáférhetetlenek lesznek, ami belső ürességhez, fantáziátlansághoz, ezáltal pedig unalomhoz vezet” – fejti ki a pszichológus.

Érdekes jelenség, hogy egyrészt hozzászokunk a rengeget impulzushoz, így izgalmas környezetben is szenvedhetünk az unalomtól a bőség zavara miatt. Másrészt, mivel egyre kevesebb teret kap gyerekkorban a saját képzelet, fantázia „megdolgoztatása”, ezért azt a valódi elcsendesült unalom pillanataiban kisebb eséllyel is használják az emberek: így persze ritkábban hoz örömöt, egy jó ötletet vagy egy releváns kihívást.

Tele a tányér, mégis éhezünk

Természetesen az unalom csökkentésének az egyik legfőbb faktora a külső ingerlés igénye – ahogy azt Farmer és Sundberg 1986-os kutatásukban megfogalmazták. Azonban a ma embere számára sokkal nagyobb tudatosságot igényel kiválasztani, hogy mit is alkalmazzon külső ingerként. A képernyő (vagy érintőképernyő) adta impulzus ugyanis nem hozza ugyanazt a kompetenciaérzést, amit egy offline hobbi, a sport, a rajzolás, az olvasás, a főzés vagy bármilyen „teremtő tevékenység”. A csendes közegben való bambulás feloldását tehát nem az ingergazdag közegben való bambulással érdemes felváltani. Bár természetesen utóbbinak is lehet teret adni az életben, csak nem mindegy, milyen mértékben és milyen címszó alatt.

„A modern unalom tulajdonképpen olyan, mintha terített asztal mellett éheznénk. Sokat kell a klienseimmel azon dolgozni, hogy ne a telefongörgetés legyen mindig a pihenés, illetve az aktív kikapcsolódás helyettesítője. Ez felületes ingerfeldolgozás, és bizony valójában unalmat ad megoldásként az unalomra.

Itt kerül elő az unalomcsökkentés másik faktora: a belső ingerlés szükséglete. Ez a lépés a saját érzelmi tér, a fantázia bekapcsolása, vagy az érdeklődés felkeltése valami iránt” – magyarázza Geist Klára.

A szakember hozzáteszi, kutatások bizonyítják (például Zuckerman '70-es évekbeli tézise), hogy a személyiségtípusunkkal is összefügg, melyik ingerért nyúlunk inkább. Ez azonban nem jobb vagy rosszabb megoldás, csak eltérő.

Egy introvertált ember általában élénkebb belső életet él, míg egy extrovertáltnak több külső ingerre lehet szüksége, és előbb talál unaloműző tevékenységre egy társas tevékenységben, mint a saját képzeletében. Az emberek többsége kevert típus, így kész receptek helyett inkább a nevelés és az érett önismeret segíthet a személyre szabott unaloműző tevékenység kiválasztásában. 

Inkább legyen rossz – csak történjen valami!

Nehéz kirajzolni a pontos határt abban, hol kell erősen nyakon fogni az unalmunkat, és tudatosan bánni vele – az University of Virginia 2014-es kutatása (csaknem tízéves kísérlet, és mennyi inger lett még pluszban azóta!) azonban talán jól láttatja, miről is szól a modern unalom veszélye.

A résztvevőket egy szobában különítették el körülbelül tíz percre, ahol semmiféle inger nem érte őket, illetve nem állt rendelkezésükre semmilyen eszköz vagy tárgy. A cél az volt, hogy elősegítsék azokat az alapvető örömöket, amelyeket a gondolkodás lehetősége adhat. A kísérletvezetők arra számítottak, igazi jutalomjáték lesz ez a próbatétel az alanyoknak, akik a rengeteg rohanást és pörgést követően végre lecsendesedhetnek.

Az eredmények azonban teljesen mást mutattak: az emberek többsége elképesztően kellemetlenül érezte magát a szituációban, a férfiak 67 százaléka, és a nők 25 százaléka inkább megnyomta az áramütést imitáló gép gombját és tűrte a hatásait, csak végre „történjen már valami”. 

A tények igazán élesen világítanak rá arra, hogy az unalom egy egészen rossz formája vált vagy válhat a hétköznapi élet sajátjává: amikor az emberek tíz percig sem tudnak mit kezdeni magukkal mindenféle külső inger híján. Ahogy pszichológus szakértőnk mondja, a rendelői tapasztalatai is összecsengenek ezzel az eredménnyel:

„A terápiákon ez teljesen megmutatkozik. Az emberek olyan keveset tartózkodnak a saját érzelmi terükben, hogy nagyon nehéz, akár meditációs belső képeket, akár párterápiában élményeket vagy erotikus fantáziaképeket előhívniuk” – hangsúlyozza Geist Klára.

Az unalom nem vész el, csak átalakul

Persze kár lenne azt mondani, hogy a világon először válik veszélyessé az unalom, vagy kerül fókuszba a mikéntje és a hatásai. Az unalommal már az ókorban is foglalkoztak, a róla való értekezések száma pedig a XVIII. században kezdett sokasodni – vélte Peter Conrad orvos-szociológus, aki a jelenség magyarázatát a szabadidő kialakulásában és jóllét növekedésében látta.

Aztán ha kicsit még utazunk az időben, a XIX. század egyik fontos lenyomata az irodalomból jól ismert spleen-életérzés, amely az életuntsággal erősen összefüggő állapot, és számos más érzéssel együtt – életundor, rosszkedv, levertség – végül is az értelmetlenséget rajzolja ki.

A hosszú távon eluralkodó unalomnak talán tényleg ez a legnagyobb veszélye: amikor az ember tehetetlenné, motiválatlanná válik a saját életében. Éppen ahogy a XIX. századi orosz irodalomban megjelenő „felesleges ember” alakja (mint Puskin Anyeginje), aki cselekvésképtelen és teljesen kiábrándult mindenből.

Párhuzamot a mai modern világban talán a kiégés jelenségével lehetne vonni.

„Jelenkori tünet a burn out: a túlingereltség és az unalom jellegzetes kettőse. Az idegrendszer túlingereltség miatt kimerül és csökkenteni próbáljuk ezt az elárasztottságot. Következménye, hogy kezdetben, ürességet élünk át, nem tudunk rezonálni csökkentett ingerekre sem.

A külvilágot úgy utasítja el a kiégett ember, hogy korábban kedvelt tevékenységeitől, emberi kapcsolataitól is elfordul, belül pedig üresnek érzi magát” – figyelmeztet a pszichológus.

Az ingermegvonás, unatkozás egyes esetekben depresszióhoz, agresszióhoz, szenvedélybetegséghez vezethet. Geist Klára hozzáteszi: szakember segítségével az átmeneti depresszió, sóvárgás, kilátástalanság után helyreállítható az optimális ingerküszöb szintje, így újra képes lehet az illető értelmet találni, és flow-élményt, harmóniát átélni a saját világában. 

„Az unalom hordákban élő magányosai”

Az unalom tehát lehet jótékony, csak nem mindegy, mit értünk alatta. A Lancashire-i egyetem kutatói két csoportra osztották kísérletük résztvevőit: az egyiknek unatkozás után kellett kreatív feladatokat teljesíteni, míg a másik csapatnak kimaradt az unalom a feladatmegoldások előtt. Az eredmények alapján az unatkozók jobban teljesítettek, a szakemberek pedig megállapították: érdemes akkor kreatív folyamatokba kezdenünk, ha éppen unatkozunk.

„Az elragadtatás, az elmélyedés, ha úgy tetszik, a flow, éppen az unalom ellentéte, azonban mindenképp erőfeszítést igényel – és ez az, amit egyre kevésbé akar megtenni az ember.

Emiatt létfontosságú, hogy gyerekkorban elsajátítsuk az unalom oldására való jó stratégiát. Nem véletlenül mondják tehát, hogy kétéves kor felett hagyjuk a gyereket unatkozni: mert így fedezi fel a belső erőforrásait, és akkor képes majd felnőttként is megmozgatni őket. Valamint hozzászokni ahhoz, hogy igenis erőfeszítést kell tennie egyes ingerekért vagy az öröm és elégedettség érzéséért” – foglalja össze Geist Klára. 

Amikor az unalomról és annak kóros változatáról írok, nem tudok elmenni a másik lényeges tény mellett, amelyet egyre többet hallok kiskamaszokkal, kamaszokkal foglalkozó pedagógusoktól és szakemberektől. Mégpedig hogy a fantázia, a képzelet, a klasszikus kommunikáció, az egymás szemébe nézés csökkenő jelenléte egyre érzelemmentesebb – mimikához, beszédhez, gondolkodáshoz – élethez vezet.

Ne legyen igaz Pilinszky János 1961-es „próféciája”, ami ijesztően aktuális a következő évszázadban, évezredben is:

„A mind sűrűbben lakott földön egyre ijesztőbb fehér foltok, az unalom sivatagai jelentkeznek, s ezeket a sivatagokat mind veszedelmesebb vadak lakják, az unalom hordákban élő magányosai.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maria Korneeva

Széles-Horváth Anna