A mi Miskánk kicsit megint hazatért – megnéztük a Munkácsy-tárlatot

–

Nem tudom, megvan-e nektek az érzés, amikor gyerekként olyan neveket olvastatok, mint Munkácsy Mihály, Széchenyi István, vagy például Petőfi Sándor. Amikor még semmit nem tudtatok róluk, csak a felnőttek ámulatát és tiszteletét hallottátok a szavak mögött, meg olyan fordulatokat, hogy a „legnagyobb magyar”, „egy lángoló zseni” és hasonlók. Ezek a nevek leírva ilyenkor olyanok, mint a szobrok: magasak, elérhetetlenek, kőből vannak és sehogy nem látni a mélyükre. Aztán, amikor az ember elkezdi megismerni a sorsokat a tettek mögött – kap néhány emberi vonást, érzést –, rájön, hogy a fejében élő szobornak igazából minden éppen úgy fáj és szerez örömet, mint egy hétköznapi embernek. Ekkor válik izgalmassá az egész.

Talán nincs olyan ember Magyarországon, aki, ha olvasta Dallos Sándor Munkácsy életét feldolgozó két regényét, A nap szerelmesét és az Aranyecsetet, a tekintélyt parancsoló festő portréját nézve nem Miskát látja viszont már mindig, míg világ a világ.

Miskát, a 15 éves kölyköt, akinek már asztalosinasként is valami furcsa tűz égett a szemében. Miskát az ösztönös tehetséget, a mágnesként vonzó férfit, az elveszett művészt, a tomboló zsenit, a belső magányba kényszerült világhírű festőt.

Bár a regény nem fél fiktív elemekhez nyúlni, pontosan és precízen építi be a Munkácsy-életrajzot és -pályát: emberien közel hozza Miskát, aki valójában Magyarország, Európa, a világ, az évszázad egyik legnagyobb festője, de nekünk a kötetek végén már mégis csak Miska marad.

Amikor egymásra nézünk valakivel a múltból

Persze örök kérdés, hogy fontos lehet-e egy festmény előtt állva, miért, mikor, hogyan alkotta a művész, vagy sokkal jobb, ha semmit nem tudunk róla, csak hagyjuk, hogy hasson ránk. A Munkácsy-kiállítást járva én igyekeztem először mindent utóbbi módon nézni, és csak később oda kapcsolni az emlékeket, olvasmányokat, amelyek hozzá kötődnek. Néhány ikonikus festménynél persze ez igazán nehéz feladat.

Mondjuk ki: egy csaknem 200 éve született festő – ráadásul Munkácsy – képei között járva úgysem csak a tehetség csap arcul, hanem az idő is. Minden változik, de az ember végső soron éppen azzal a tekintettel szenved, mutatja ki a szerelmét, vagy veszi tudomásul a kétségbeejtő sorsát, mint most. Ezért a legelemibb élménye talán az egésznek, ahogy egymásra nézünk valakivel a múltból, akit borzongatóan életszerűre teremtettek. 

Ez nemcsak például magára Krisztusra igaz, ahogy Pilátus előtt áll, de akár egy szalonban olvasó nőre is, aki egy pillanatra kitekint a képből.

Mi kellett ehhez?

Munkácsy ösztönös zseni volt, akiről állítólag budapesti iskolatársai mégis azt gondolták, nem viszi sokra. Ő volt a furcsa gyerek a tanyavilágból, aki aztán megtette, amire csak az igazi tehetségek képesek: megtanulta, amit meg kell tanulni, miközben nem engedett abból, hogy a saját útját járja.

Az egyik legjobb példa erre a Siralomház című festménye (ez is látható a tárlaton), amikor ezt festette, már Bécsben tanult, az ottani akadémia vezetője pedig azt mondta neki, ne kezdjen bele ekkora léptékű munkába, mert egyszerűen még nem képes rá. Munkácsyt azonban annyira fűtötte a saját víziója, hogy megfestette a képet, amely elhozta neki az első nagy sikert. A festmény egy halálra ítélt betyár utolsó óráit örökíti meg, akkoriban az elítélttől ugyanis elbúcsúzhattak a kivégzés előtt.

Nem véletlenül ez Munkácsy egyik legjelentősebb műve: ezzel a képpel teljesen világossá vált, hogy

nemcsak az ecsetkezelésről, vagy a színárnyalatokról tud sokat, hanem ösztönösen érti az emberi lélek mélységeit is.

Az életet festette mindenbe

Természetesen hatalmas élmény a további – szó szerint – nagy műveket látni, akár a Krisztus Pilátus előtt, a monumentális Golgota, az Ecce homo, vagy a Honfoglalás című mű legyen az. Ezek mellett a hozzájuk készült tanulmányok egy-egy darabját is kiállították, így jól érzékelhetjük, micsoda munka egy ekkora vászon minden apró részletét kidolgozni. Ha hihetünk – márpedig miért ne hinnénk – a Munkácsyról szóló elbeszéléseknek, vagy akár a Dallos-regényeknek, a festő elképesztően maximalista volt, Krisztus arcát például a Krisztus Pilátus előtt készülte alatt számtalanszor megfestette, míg megtalálta a tökéletes tekintetet. A regényben leírt, szinte eksztázisban zajló művészi folyamat pedig szintén valóságosnak tűnik, amikor ezek előtt az óriási képek előtt állunk és pillanatról pillanatra haladva próbáljuk megragadni a különböző szereplőket, motívumokat.

Bár Munkácsy talán nem is tervezte, inkább felesége hatására kezdett bele a szalonképeibe, még ezek a – kevésbé személyes, vagy kevésbé mélyebb üzenettel bíró – festmények is tükrözik a zsenialitást. A hétköznapok apró pillanatai, amelyek éppúgy helyet kaphatnak a világ legszebb kastélyaiban és a szegényebb valóságban is.

A kiállítás elején láthatjuk az Ásító inashoz készült tanulmányképet, amely az arcot közelebb hozva mutatja meg a nehéz sorsú legény fáradtságát. Később a szalonképek között helyet kapó Pihenő hölgy nem tükröz másféle, kevésbé gondterhelt fáradtságot, hiába megnyerőbb a díszlet körülötte.

Munkácsy valóban az életet festette mindenbe, ebbe pedig nemcsak a lélek nehézségei, de az igazán önfeledt gyermeki pillanatok is belefértek, mint például az Alvó kisgyermek esetében.

Ahogy számos forrásból olvasni róla, a festő mindig konkrét pillanatokat, akár megfogalmazott mondatokat ragadott meg egy-egy jelenet kapcsán: így például a Milton című – a világ ámulatát kiváltó – 1878-as festményén is, ahol az Elveszett paradicsom vak szerzője lányainak diktálja a művet. Ha alaposan végignézitek, mindegyik lány arcából külön történet olvasható ki.

A zseni egyszerre mindenkié és csak önmagáé

Munkácsy gondolataiban sokat járt Magyarországon és nagyon kötődött a szülőhazájához, ennek pedig nem csak az a bizonyítéka, hogy már elég betegen, orvosi tiltás ellenére vágott neki a magyar nemzet felkérésére megfesteni a Honfoglalás című képet.

Hanem az is, hogy gondolatban vissza-visszajárt a magyar tájakra, emberekhez, sokszor még a francia ihletből született képekben is a magyar valóságot véli felfedezni az ember.

Számomra hasonló hatású például a Rőzsehordó nő, amelyet valójában a barbizoni művésztelepen festett meg, de – ahogy a tárlat kurátorai a leírásban megjegyzik – sokszorosított formában a magyar otthonok és közösségi terek egyik legnépszerűbb dísze volt. Bár azok, akik ezekre a falakra felhelyezték, nem biztos, hogy tudták a művészeti jelentőségét, a fény-árnyék ábrázolás újító jegyeit, vagy az életműben egyedi, magányos tájba helyezett figura ritka kompozícióját, de érezték és értették, amit a festő elmesélt.

Éppen ez Munkácsy legnagyobb erénye: a legmagasabb művészet szintjén szólt mindenkihez, vagyis bárkihez. És szól a mai napig.

A tájképei között sétálva szintén könnyű elidőzni: a festő több mint hatvan tájképet készített, és ahogy a leírásban olvashatjuk, Munkácsy különösen élvezte azt a tényt, hogy ebben az időben a táj háttér helyett az önmagáért szemlélt természetté válhatott. A nyugalom és romantika képzelgéseinek ad teret a Fasor (bár már érződik benne egy élete vége felé járó ember bölcsessége) vagy az Alkony. Ennél korábbi és talán még magával ragadóbb a Poros út, amelynek első és csaknem tíz évvel később készült második (már modernizmus felé mutató) változatával is találkozhatunk a Szépművészeti Múzeum tárlatán. A fölé került Fülep Lajos-idézet, pedig zseniálisan foglalja össze, amit én is próbálok fejtegetni bekezdések óta, vagy amit Dallos Sándor kétszer ötszáz oldalban magával ragadóan megírt. Mégpedig, hogy Munkácsy „nem képet festett, hanem vizuális élményt”.

A festő, aki maga is vihar volt a pusztán

A kiállításon olyan érdekességeket is láthatunk, mint például a művész egyetlen akvarellje, amelyet valószínűleg az 1880-as években festett, de a saját kézzel írt ajánlás („A kedves kis Blankának egyetlen akvarellem”) 1895-ben került rá. Nekem külön élmény volt végignézni a képek szignóját, és eltenni magamban a tényt, hogy azt az aláírást valaha tényleg Munkácsy Mihály firkantotta oda a festményei szélére, egy-egy euforikus vagy épp gyötrelmes alkotási folyamat végén. Nézzétek el nekem, amúgy is hajlamos vagyok a hasonló szentimentalizmusra, viszont ahogy már korábban is utaltam rá,

egy ekkora volumenű kiállítás valahogy teljesen felülírja az időt és a teret.

Érdemes is engedni a hatásnak és nem szégyenlősködni: jöjjön csak szembe, ami ilyenkor felébred és elindul kifele az emberből.

A több mit száz műalkotást számláló tárlat kellő információval támogatva, de nem túlmagyarázva visz végig minket valóban egy világsiker történetén. Néhol egy-egy megjegyzésből következtethetünk Munkácsy félelmeire, vágyaira, küzdelmeire, vagy épp élete nagy tragédiáira, mint az egyik szerelme elvesztésére, vagy fia (aki házasságon kívül született gyerek volt, és keresztapjaként ismerte a festőt) halálára.

A pálya az elsődleges vonalvezető, de mögötte végig ott az ember és az élet – éppen úgy, mint a festményeken a művészi technika és az egyedi stílus mögött.

Hans Temple Munkácsyt ábrázoló képéhez érve – a tárlat vége felé – pedig éppen azt érezzük, mint a Dallos-könyvek olvasása után: hiába az elegáns öltöny, a fehér szakáll, az előkelő műterem, végül is ez a nagy ember itt mégiscsak a „mi Miskánk”, és az is marad örökre. Pontosan ezt az érzést segít megtartani aztán a tárlat utolsó néhány darabja: a Hazafelé, az Újoncok vagy a mindannyiszor csak elkerekedő szemmel nézhető örök remekmű, a Vihar a pusztán, amit a művész 23 (!) évesen festett. Utóbbi akár egy önarckép metaforája is lehetne: hiszen az izzó, tomboló, mindent elsodró Miska éppen erről a pusztáról indult. Hasonló vihart jelentett a maga közegében, hogy aztán az ereje és tehetsége egészen a világ tetejéig repítse fel.

A Munkácsy-kiállítás március 30-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.

Széles-Horváth Anna