„A szülők többsége nem rosszindulatból üti meg a gyerekét, hanem frusztrációból”

–

A Ki vele! második évadának talán ez lett a leginkább konfliktusokkal teli adása, nem véletlenül: a téma igazi darázsfészek. Mert bár a törvény előírja, hogy nem szabad, a tudósok pedig számos kutatással bizonyították, hogy értelmetlen és káros megütni egy gyereket, a szülők egy részének mégis a nevelési eszközei között szerepel ma is a pofon. Sokan úgy gondolják, oké lekeverni a gyereknek, amikor nem hallgat a szép szóra. De sokan vannak azok is, akik pont az ellenkezőjét állítják.

A Ki vele! vendégei is eltérő állásponton vannak ebben a kérdésben:

míg Tatár Csilla szerint a fizikai fenyítés egy olyan határ, amit semmilyen körülmények között nem szabad átlépni, addig Czutor Zoltán szerint van olyan szélsőséges helyzet, amikor a szülő ösztönből így reagál, és szükség van az efféle erőteljes fellépésre.

Bezzeg régen?

Biztos mindenki látott már olyan kommenteket az interneten, amelyek szerint a mai gyerekek el vannak kényeztetve, sőt, elszemtelenedtek a túlféltő szüleik miatt. Bezzeg az ő gyerekkorukban a szemtelenséget lerendezték két sallerral és a gyerek rögtön tudta, hol a helye.

Ami ezekben a kommentekben tényszerű, az az, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt valóban teljesen más elképzelések voltak a jó gyereknevelést illetően. Az emberek sokkal kevésbé voltak tudatosak ebben a kérdésben, és sokkal gyakoribb volt, hogy a szülők egy pofonnal fegyelmezték a gyerekeiket, sőt, a tanárok is lekeverhettek egyet a rendetlenkedő diáknak. Ma már szerencsére jobb a helyzet, más a közmegítélése a gyerekek bántalmazásának. Ami viszont nagyon fontos, és dr. Gyurkó Szilvia hangsúlyozza is a beszélgetés elején, hogy

nem lehet a múlton számonkérni a jelen gondolatait, morális és törvényi elvárásait, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a hetvenes években kiosztott pofonok jót tettek azoknak a gyerekeknek, akiknek az arcukon csattantak.

Hol a határ?

Tatár Csilla és Czutor Zoltán nem csak abban különböznek egymástól, hogy hány gyerekük van – Csillának kettő, Zolinak hat –, hanem a nevelési elveik is eltérnek egymástól.

Csilla elmondja az adásban, hogy világéletében az egyenrangúság híve volt, már gyerekként sem értette, hogy miért lenne nála magasabb polcon egy felnőtt. „Nekem ez mindig is testidegen érzés volt, és látom a gyerekeimen is, hogy hozzák ezt. És vért izzadok a nap végén, mert mindent meg kell magyarázni, nincs az, hogy »mert én azt mondtam«. De nekem mindig felállt a hátamon a szőr az olyan mondásoktól, mint az »én házam, az én szabályaim« és hasonlók” – mondja Csilla.

Zoli szerint viszont igenis kell hierarchia a szülő és a gyerek között:

„Inkább megmosolygom azt, aki úgy próbál meg a gyerekéhez állni, hogy egyenrangú félként kezeli. Nem. Itt nagyon komoly hierarchiának kell lennie, mert nem működik máshogy az élet, ezt számtalan helyzet bizonyította.”

De nem csak ebben a kérdésben nincsenek egy állásponton, hanem a szülői pofonról is teljesen másképpen gondolkodnak: Zoli szerint vannak olyan szélsőséges helyzetek, amikor drasztikus megoldásokhoz kell nyúlni. „Nemcsak gyereket, hanem másik embert, sőt, állatot is bűn megverni. De léteznek olyan szélsőséges élethelyzetek, amikor pont az ő védelmében lehet, hogy nem tudod elkerülni, és lehet, hogy abban a pillanatban azzal teszel kárt, hogy akkor nem lépsz semmit, vagy nem lépsz fel vele szemben keményen. És nem feltétlenül arra gondolok, hogy lepofozod, hanem lehet, hogy rá kell ordítani egy olyat, hogy megrettenjen” – mondja Zoli, aki elmeséli azt a történetet is, milyen szituációban pofozta meg anno a fiát.

Csilla erre azzal reagál, hogy az ordítás más tészta:

„Szoktam kiabálni, naná. Néha úgy, hogy zeng az egész ház, mert valahogy ki kell adnom magamból, de van egy határ, amit nem lépek át”

– mondja. 

A határhúzás, a nemet mondás, a keretek működnek. A verés nem

Dr. Gyurkó Szilvia szerint nagyon nehéz helyzetben vannak a mai szülők, sokszor érezhetik eszköztelennek magukat, miközben az nem igaz, hogy ne lennének jó és működő módszerek a gyerekek fegyelmezésére. Ilyen a határok meghúzása, a nemet mondás, a keretek megszabása, a szülői hierarchia érvényesítése – a pofon azonban nem tartozik ide.

Szilvi egy történetet is elmesél arról, hogy milyen alternatív megoldások léteznek: Svédországban például, ahol a gyerekek testi fenyítését sikeresen visszaszorították,

segélyvonalat hoztak létre, de nem a gyerekeknek, hanem a szülőknek.

Ezt olyankor hívhatják a felnőttek, amikor úgy érzik, nem használ semmi, nem tudnak mihez kezdeni a gyerekükkel – velük a vonal túloldalán ülő segítő átbeszéli a helyzetet, hogy mi lehet a működő megoldás.

Ettől mi Magyarországon, sajnos, úgy néz ki, még elég messze vagyunk. Ezért a gyerekjogi szakember szerint „nagyon fontos, hogy ne pálcát törjünk azok fölött a szülők fölött, akik megütik a gyerekeiket, hanem értsük meg azt a helyzetet, amiben vannak, és nyújtsunk segítséget nekik”.  

Ha kíváncsi vagy, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet jól segíteni, ha tanúi vagyunk egy gyerek bántalmazásának, illetve, ha érdekel, hogy miért mondja egy bántalmazott gyerekekkel foglalkozó rendőr, hogy egy ilyen gyerek lelke olyan, mint egy bűnügyi helyszín, akkor nézd meg a Ki vele! harmadik adását ma este 19.00-tól a Viasat3-on!

Dián Dóri