„Olyan még nem volt, hogy nemet mondtam volna egy gyerekre” – Marika, a negyvenszeres édesanya

–

Varga Máriának, azaz Marikának (ahogy mindenki hívja, kivéve a gyerekek, mert ők mind anyunak szólítják, holott néhányuk tartja a kapcsolatot a vér szerinti anyukájával is) mindhárom fia császárral született, így több saját gyereket nem tudtak vállalni. Ez azért is okozott neki szívfájdalmat, mert mindig nagyon vágyott arra, hogy kislánya is legyen.

„Gyakran megjelent az álmomban, hogy van egy kislányom. Furcsa volt felébredni ebből, tudva, hogy ez nem válhat valóra” – meséli. Marika és a férje, Karcsi – akivel 15 éves koruk óta, immár 39 éve alkotnak egy párt – mindketten nehéz körülmények között nőttek fel. Marikát elvált édesanyja egyedül nevelte két testvérével együtt. Bár csonka családban nőtt fel, édesanyja mindent megtett annak érdekében, hogy ne szenvedjenek semmiben nagy hiányt, és ki legyenek iskolázva.

„Bár anyukámnak nem volt meg a nyolc általánosa sem, számomra biztosította, hogy le tudjak érettségizni.”

Édesanyjától hozta az altruizmus mintáját is: bár ők maguk sem bővelkedtek, mégis mindig tudtak adni másoknak. Egy közös udvarban laktak más családokkal, akik még náluk is nehezebb körülmények között éltek.

„Anyu az első szelet kalácsokat mindig a szomszédnak vitte át. Erre nevelt: nem kell ahhoz gazdagnak lenni, hogy tudjunk adni.” Amikor a férjével építeni kezdték a közös otthonukat, azt már úgy tervezték, hogy abba ne csak a három fiuknak legyen hely, hanem annak az álmokban szereplő kislánynak is.

Ebből az egy kislányból lett aztán 37 másik gyerek.

Hároméves volt Marika legkisebb fia, amikor párjával jelentkeztek a nevelőszülős képzésre. Azért ekkor, mert meggyőződése, hogy a kisgyerekeknek hároméves koráig az édesanyjukra van a legnagyobb szükségük, ezért ebben az időben igyekezett mindent megadni a gyereknek, amire csak szüksége volt.

„Volt a családban egy nevelőszülő, akit meglátogattunk, amikor én még várandós voltam. A nemrégiben befogadott gyerekük egyéves volt, de ezt csak onnan tudtam, hogy elmondták. A babaágyban egy 68-as rugdalózóban feküdt a baba, akinek kizárólag az arcán látszott, hogy idősebb két hónaposnál. A méretén nem. Számomra hatalmas sokk volt, hogy egy ilyen picike lénynek nincsenek szülei, akik biztosítanák számára a rendes családi hátteret.”

Ekkor döntötte el végleg, hogy ő is nevelőszülő lesz. „Szépen éltünk, jól működő családunk volt, ezt szerettük volna megosztani mással is.”

A három fiú után úgy érezték, nagy meglepetések nem érhetik őket… – persze ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.

Ahhoz, hogy az ember nevelőszülő lehessen, nemcsak egy speciális képzést szükséges elvégeznie, de részt kell vennie pszichológiai felmérésen, illetve megvizsgálják a lehetőségeit és az otthonát is, hogy kiderüljön, alkalmas-e a feladatra. Amikor Marikáék megkapták a zöld jelzést, örömében a teraszon ugrándozott. Végtelenül meghatotta a tudat, hogy az állam alkalmasnak tartotta arra, hogy mások gyerekét is nevelhesse a sajátjai mellett. Onnantól türelmetlenül várta, mikor jön a telefonhívás, hogy kaphat valakit. Pár hónap múlva már hívták is: van egy jó és egy rossz hírük.

„Mondtam, kezdjék a rosszal, mire az volt a válasz: egy gyerek nincs, csak kettő.” Marika azonnal igent mondott a két kislányra. „Ott dőlt el igazán a sorsunk. Egy másfél és egy két és fél éves kislányt kaptunk. Amikor meglátogattuk őket a csecsemőotthonban, az nagyon sokkoló volt.”

A gyerekek a gondozók közelségében szinte vigyázállásban voltak, és csak akkor kezdtek el magabiztosabban viselkedni, amikor magukra hagyták őket négyesben.

„Amikor végre hazavihettük a lányokat, jött a hidegzuhany. Általuk tanultunk meg egy csomó mindent a gyermekvédelmi szakellátásból kikerülő gyerekekkel kapcsolatos tengernyi teendőről és kihívásokról.”

Az mindkettejüket meglepte például, hogy a két kislánynak nem volt kapcsolattartása a szüleivel. A határozatban ugyanis az szerepel, hogy a nevelőszülőnek kéthetente találkozóra kell vinnie a gyereket a biológiai szüleivel, mivel joga van a saját családjában nevelkedni, a nevelőszülők csupán átmeneti megoldást kínálhatnak. Sokszor azonban elmarad a család, Marika szerint minden bizonnyal azért, mert látják, másutt milyen jó dolga van a gyereküknek.

„Tisztelem azt, hogy életet adtak a gyereküknek. Sokan nem tehetnek arról, hogy milyen élethelyzetbe kerülnek, és mi miatt kerül el aztán tőlük a gyerekük. Én a környezetemben soha nem szoktam megengedni, hogy bárki is minősítse a vér szerinti szülőket. Borsodban nőttem fel, sok mindent láttam, megtapasztaltam. Tudom, milyen nehéz egy munkahely elveszítése után másikat találni. Támogató családi háttér nélkül szinte lehetetlen felemelkedni” – mondja Marika.

A két kislányt azonban egyetlenegyszer sem látogatták a vér szerinti szülei, a nevelésükbe pedig szép lassan belerázódtak Marikáék. Arról, hogy majd a gyerekek örökbeadhatóvá lesznek nyilvánítva, nem esett szó, és erről idővel ők is igyekeztek elfeledkezni.

„Abban éltünk, hogy öt gyerekünk van, három fiú és két kislány, akik majd szépen felnőnek nálunk.” Két és fél év elteltével azonban megérkezett a határozat: a gyerekeket örökbe lehet adni. 

 

„Felmerült bennetek, hogy a gyerekeket ti fogadjátok örökbe?” – bukik ki belőlem a kérdés. Marika elneveti magát. „Persze, minden gyereknél. De van a szív, és van az ész. Az eszedben ott van, amit a képzésen tanultál. És nagyon észnél kell lenni, amikor végiggondolod ezt az egészet. Tudtuk, hogy nekünk ez is a feladatunk lesz, felkészülni arra, hogy a gyerekeket el is kell majd engednünk. Nem csak azért, mert ezt vállaltam. De szeretem azt a gyereket annyira, hogy a legjobbat akarjam neki. Ha az a legjobb, hogy hazagondozhassam, akkor úgy. Ha viszont az ő vér szerinti családja lemond róla, netán bírósági határozat születik arról, hogy örökbeadható lesz, akkor ott az a fontos, hogy véglegesen rendezzük a sorsát.

Ha nevelőszülőként örökbe fogadok egy gyereket, az tisztességtelen a többi nálam nevelkedő gyerekkel szemben. Az mindig nagy lendületet ad a munkámban, hogy tudom, milyen büszkeség lesz valamelyik nevelt gyerekemet örökbe adnom.

Az örökbefogadó családokkal pedig általában nagyon jó kapcsolatot ápolok a későbbiekben is. Az én sikeres örökbeadásaim a nagyon jó kötődésnek köszönhetőek. Az a kisgyerek, aki nálunk tanul meg kötődni, biztos, hogy jól át lesz kötve egy másik családba. Bár megszakad a szívem, de úgy fogom őt segíteni, ahogy tőlem a legjobban telik.”

És hogy a gyerekek hogyan viselik a változásokat? Marika a kérdésemre nagyon sóhajt, majd megmutatja az egyik lányának a képét a falon. Ötnapos korától nevelték két és fél éves koráig, akkor örökbefogadó szülőkhöz került. Ám ők a lány kilencéves korában úgy döntöttek, visszaadják. A kislány így visszakerült a gyermekvédelmi rendszerbe, Marika pedig minden követ megmozgatott, hogy ismét hozzájuk költözhessen. Sikerrel járt, úgyhogy most már ott is marad náluk, amíg nagykorú nem lesz. Hogy meg tudjon küzdeni a traumával, hogy nemcsak a vér szerinti, de az örökbefogadó szülei is lemondtak róla, Marikáék hosszú ideig hordták terápiába a lányt.

Három saját és 37 nevelt gyereknél felmerül bennem a kérdés, lehet-e mindet ugyanúgy szeretni, vagy vannak olyanok, akik jobban az ember szívéhez nőnek. 

„Volt egy gyerekem, akit akárki meglátott, rögtön azt mondta, hogy milyen kis csúnya. Engem ez úgy szíven ütött, mintha én szültem volna, úgyhogy mondtam is: aki egyetlen negatív megjegyzést is tesz a gyerekre, az be nem teszi hozzám a lábát többé. Képzeld csak, azóta ez a gyerek olyan gyönyörű lett! Mondtam is mindenkinek: »ugye, milyen szép! Én eddig is tudtam, csak ti még nem láttátok! Én már a legelején láttam a szívemmel, milyen gyönyörű lesz.«”

De a férje is gyakran mondogatja, Marika kezében megszépülnek és kivirágoznak a gyerekek. Ezzel együtt nincs kedvence, de nevelt gyerekeknél amúgy is szigorúan tilos éreztetni, ha valakit netán az ember jobban kedvel. Olyan van, ismeri be Marika, akit jobban sajnál a többinél.

„Ha valaki most került ide, úgy tépték ki az anyukája karjaiból, akkor még egy kicsit több odafigyeléssel vagy felé.”

Amikor mennek egy-egy gyerekekért, sohasem tudják előre, hogy ki lesz majd a hordozóban. Nagyon kevés információt kapnak előzetesen, legfeljebb az indoklást tudják meg, hogy miért került be a szakellátásba.

„De előre nem nézzük meg a gyerekeket. Nem is ezt vállaltuk. Olyan még nem volt, hogy nemet mondtam volna egy gyerekre. Mindig alig várom, hogy meglássam, kit rejt a csomag. És mindig bőgök. Tudom, hogy nem nálam lenne a helyük, a mai napig érzékenyen érint, hogy a mi munkánkra szükség van. Bárcsak ne lenne…” – sóhajt.

Marika mindig örül, ha hozzájuk kerül valaki, mert tudja, hogy náluk nagyon jó dolga lesz. Nemcsak azért, amit ők, nevelőszülők, illetve a három fia tesz értük, de azt is szép látni, milyen sokat tudnak a gyerekek egymásnak segíteni. „Elképesztő gyógyító erejük van” – mondja.

A gyerekek egyébként igen változatos okokból kerülhetnek nevelőszülőkhöz. Többnyire elhanyagolás, bántalmazás, a szülő szenvedélybetegsége, betegsége miatt emelik ki őket a családjukból. Van, aki azért kerül a szakellátásba, mert már a kórházban lemondanak róla.

„Szerintem ez a legszenzitívebb megoldás, hiszen így rögtön örökbeadhatóvá válik a baba, nem kerül el először nevelőszülőkhöz” – magyarázza Marika, majd hozzáteszi:

„Minden tiszteletem azé az anyáé, aki így dönt. Aki az inkubátorba helyezi a gyerekét, az a legjobbat teszi vele. Nagyon felelős szülőnek gondolom őket.”

De az is előfordul, hogy olyan betegsége van a kisbabának, ami miatt nem lehet rögtön örökbe adni, kórházban pedig nem lehet hosszan hospitalizálni, ebben az esetben nevelőszülőhöz kerül egészen kicsi korában. Marikának is volt ilyen babája, akit kéthónaposan vitt haza – ő dongalábbal született. „Ez a kéthónapos baba mindössze három kilót nyomott, annyit, amivel született” – meséli.

Marika azt is elmondja: csupán azért, mert rossz anyagi körülmények között él egy kisgyerek, még nem emelhetik ki a családból. Az életvitel, a súlyos elhanyagolás azonban nyomós okot szolgáltathat. A bántalmazásokat nehéz bizonyítani, de gyakran van, hogy a nyomok alapján (ha koszos, elhanyagolt a gyerek, netán gyanús foltok vannak rajta) jelez az óvoda, iskola, védőnő, háziorvos. „A gyerekeknek joguk van a saját családjukban nevelkedni, de ha ez a környezet veszélyezteti a testi, lelki, szellemi, érzelmi fejlődésüket, akkor születik meg az a döntés, hogy beemelik őt a rendszerbe.”

Ilyenkor hívják a nevelőszülőket. Marikáéknál volt, hogy az éjszaka kellős közepén csörgött a telefon: van hat testvér négytől tizenhat éves korig, jöjjön gyorsan értük. „Azért történt ez éjszaka, mert úgy kellett őket összeszedni a tanyán, ahová elbújtak. Mint később kiderült, a tizenhat éves nagylány akkor már várandós volt. Tőle már van két unokám!” – mondja büszkén. „Most a második férjével él, nagyon szépen.” 

A hat gyerek nem járt óvodába, iskolába. Mikor Marikáékhoz kerültek, már fejenként 350 óra hiányzásuk volt, osztályt kellett ismételniük. A gyerekek úgy kerültek végül szakellátásba, hogy az édesanyjuk új társának az anyja, akinek egy idő után nagy terhet jelentettek, feljelentette őket. „Amikor hozzám kerültek, akkor derült, ki, hogy milyen szörnyen el voltak hanyagolva.

Fájdalmas akár csak belegondolni is abba, hogy milyen borzalomban élhetett egy-két gyerekem korábban. Például az, aki bár tudott volna szépen járni, mégis kutyamód mászott, utánozta a kutyák harapását, és a tányérból lefetyelt…”

Nagyon rosszulesik neki, amikor azt hallja, sokan úgy gondolják, a nevelőszülők ezt a munkát csak a pénzért csinálják. Úgyhogy álljanak itt a számok is: a nevelőszülő alapdíja 80.040 forint, kiegészítő díja havonta gyerekenként 53.360 Ft. Erre jön rá úgynevezett nevelési ellátmány, ami befogadottanként havonta 53.500, különleges szükségletű gyerek esetében pedig 62.400 forint. Bruttóban. „Anyagi szempontok miatt senki ne legyen nevelőszülő” – tanácsolja.

Hogy ez a pénz a lakhatáson, étkezésen kívül még mire kell, arra elmeséli Marika az egyik nevelt gyermeke, Lili történetét. A kislányt négyhónaposan hozták haza, akkor szinte vegetatív állapotban volt. Mindössze ennyi volt róla a leírás: „felveszi a szemkontaktust a rácsokon keresztül”.

Később kiderült róla, hogy ADHD-s és autista is. Fejlesztésről fejlesztésre jártak vele szorgalmasan, köztük olyan foglalkozásokra is, ami havonta 50.000 forintba került. „Viszem őket mindenhová. Ami jár és államilag garantált, azt mind kijárom nekik.” 

Lili a sok gondoskodásnak hála, mára teljesen kinyílt. És egy cseppet sem unatkozik: hétfőn focira jár, kedden jégkorcsolyázik, csütörtökön táncolni, pénteken pedig úszni viszik.

Marika ma már felnőtt fiai is nagyon sokat segítenek a gyerekek körül, igyekeznek a maguk elfoglaltságait is ehhez igazítani. Szükség is van rájuk: volt olyan nevelt babájuk, akivel egy évig nem aludtak a drogfüggése miatt, ugyanis az anya a várandósság alatt szerhasználó volt, és ez az újszülöttnél is jelentkezett tünetekben. Négyen osztották be magukat, hogy legyen mindig valaki, aki virraszt az újszülöttel, nehogy meghaljon. „A szerfüggéssel nem tudsz mit csinálni. Szereted a gyereket nagyon, és megpróbálod kibírni, türelemmel. Hónapok teltek el, amíg lett olyan éjszaka, amikor aludt.”

Most a náluk élő öt gyerek közül egy kisfiúval készülnek örökbeadásra. Ha őt sikerül szülőkhöz juttatni, a helyére még egy gyereket szeretnének magukhoz venni. És utána hogyan tovább? „Amíg azt érezzük, hogy van bennük erő, és tudunk ebből másoknak is adni, addig szeretnénk gyerekeket befogadni” – mondja.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Fiala Borcsa