„Azért vannak veszélyben a barátságaink, mert egyre kevésbé tudjuk kezelni a frusztrációt”

–

Engedjétek meg, hogy ezt a cikket egy kis játékkal kezdjem. Nyolc, korban és nemben különböző embert kérdeztem arról, mi számukra a barátság, és mi köti őket a legjobb barátjukhoz, majd összekeverve az asztalra terítettem a válaszaikat. A legfiatalabb öt-, a legidősebb nyolcvanéves közülük, a többiek pedig a köztes 75 évben mozognak valahol – ha végigolvasod a most következő sorokat, sorba tudnád állítani őket életkor szerint?

„Egy ember, akivel mindig számíthatunk egymásra, aki előtt semmit sem kell szégyellenem, és akivel akkor is lehetőséget találunk a nevetésre, amikor épp semmi okunk nincs rá.”

„A közös tevékenység, a hasonló értékrend, a konstruktív, tabumentes beszélgetések és viták a világ dolgairól, családról, politikáról. A legjobb barátom egyben lelki társ is, akit felhívhatok, ha arrébb kell tenni a kanapét.”

„A legjobb barátok szívből szeretnek mindenkit, mindenkivel játszanak, örömködnek, szeretik a bulit, a bújócskát, a fogócskát, a vízben lubickolást. Az én legjobb barátom az Erik, szoktunk sonicosat játszani, meg ásni, hintázni, a Leventével meg bunkert építünk a Dudi ellen, mert ő a legrosszabb. És van lánybarátom is, a Szofi meg a Sztella. Ők a szerelmeim.”

„Megbütykölöm a nadrágját, ha túl hosszú, ő meg megkapálja a kertem, ha fáj a lábam. Én nem tanulhattam tovább, ő viszont még irodában is dolgozhatott, úgyhogy bölcs, jó őt megkérdezni az élet nagy dolgairól. Meg viszünk egymásnak kis süteményt ünnepnapkor.”

„A Domi a legjobb barátom. Ő nagyon jó fej, vicces, és szeretek vele játszani, mert nagyon jó.”

„A barátság számomra a testvéri közelség és őszinteség. Ismerem a másikat, kölcsönös a bizalom közöttünk, számíthatunk egymásra. Az én legjobb barátnőm a táncostársam, ebből kifolyólag beszélgetéssel húzzuk a tanár idegeit. De ezen kívül is sokat beszélgetünk, átmegyünk a másikhoz, akár ott is alszunk.”

„A lojalitás és a szeretet. Olyan programokat keresünk, amikben mind a ketten jól érezzük magunkat, és ha a nexus engedi, akár a szakmai dilemmáinkat is megvitathatjuk.”

„Az én legjobb barátom nem enged közel sok embert. Meg kellett szelídíteni, ahogy valószínűleg engem is. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk, mert egymásnak mi vagyunk a biztos pont, akkor is, ha egy másik országban lakik.”

Bár a szövegek begyűjtésekor azt gondoltam, teljesen egyértelmű lesz az életkorbeli sorrend, most néhány kiugró választ leszámítva úgy tűnik, rengeteg közös van bennünk életkortól függetlenül is.

Na de, ha mind ugyanazt (vagy valami hasonlót) keresünk, mi határozza meg mégis, hogy ki lesz a legjobb barátunk? Miben más barátságot kötni gyerekként, felnőttként, idősként? És min múlik az, hogy megmarad-e a barátság?

Egyáltalán, mi az a barátság?

Ha definiálni szeretnénk a barátság szót, érdemes az individualista társadalom kialakulása előtt keresnünk a válaszokat. Emberi viselkedés című könyvében Csányi Vilmos etológus azt írja, a közösségeket négy fő dolog határozza meg: közös akciók (azaz tevékenységek), közös hiedelmek, közös szociális konstrukciók (tehát együtt hoznak létre valamit), valamint a közösségekhez való lojalitás. Bár a könyvében ő a közösségekről beszél, kérdésemre elmondja: ezek a tényezők a barátság definíciójaként is használhatók. „Már amennyiben, számomra ugyanazt jelenti a barátság, mint számára, de ebben ugye nem lehetünk biztosak” – teszi hozzá mosollyal a hangjában.

Csányi elmélete szerint a technológia térhódítása és az információs társadalom megjelenése óta a klasszikus közösségeket egyszemélyes közösségek váltották fel, így a legtöbbünk már nem egy csoport értékei alapján, hanem saját belső iránytűjét használva határozza meg, mit csinál, miben hisz, és csak saját magának tartozik hűséggel.

Éppen ezért, a közösségeket és a barátságokat már nem a szükség, hanem az egyén által fejlesztett kritériumrendszer alakítja ki: ha új szociális konstrukcióba lépünk, millió tényező alapján mérlegeljük, hogy mi a költség és mi a haszon. És mivel ez egyénenként eltérő, a barátság sem fekete-fehér, sokkal inkább egy skálán értelmezhető fogalommá vált.

Dr. Forgács Attila ezzel szemben azt mondja, a szociálpszichológia álláspontja szerint emberi mivoltunk záloga a közösségiesség, ami, bár ma már nem a túlélésről szól, továbbra is a Maslow-féle szükségletpiramis harmadik fokán áll.

Bár egyetért abban, hogy a család és az emberi kapcsolatok törékenyebbé váltak, úgy gondolja, a társak nélküli lét természetellenes, sőt patológiás állapot.

Csányi közösségekbe rendeződésének négyelemes elméletét a szociálpszichológia hat elemével egészíti ki. Ezek:

• hasonlóság keresése (idetartozik például a regionális közelség és a társadalmi státusz);
• vonzalom és kémiai kötés (általában a népszerű, vonzó, számunkra kiemelkedő teljesítményű emberekkel rokonszenvezünk);
• a pozitív visszajelzés keresése (ahogy Spinoza mondja: szeretjük azt, aki szeret minket, de idetartozik az is, hogy bizonyos barátságok által magasabb státuszban érezzük magunkat);
• a közös ellenségkép (ez is a túlélési ösztönünkhöz kapcsolódik);
• ez együttes élmény (a Mérei Ferenc nevéhez kapcsolódó jelenség a közös akciók alapján kovácsolódik);
• a társas támasz (itt nagyon fontos tényező, hogy kinek milyen támaszigénye van, és azt kielégíti-e a másik fél).

Forgács Attila hozzáteszi: azért is nehéz pontosan definiálni a barátságot, mert személyenként változik, kinek milyen mély és milyen jellegű kapcsolatra van szüksége.

„Egy extrovertált ember könnyen a társas viszonyrendszerek, a szociális ingerek függőjévé válik, élményeket keres, és akár felszínesebb kapcsolatokat is elvisel maga körül. Az introvertált egyén az erdőben és a könyvtárban érzi majd magát a legjobban, lehetőleg egy személlyel, akivel el tud mélyülni.

Fontos látni, hogy ezek nem jó vagy rossz tulajdonságok. Az extrovertáltság és az introvertáltság mögött neuropszichológiai ok áll, más az agyi berendezkedésünk. Éppen ezért nehéz univerzális igazságot mondani a barátságokról, mert hál’ istennek sokfélék vagyunk.”

Különböző életszakaszok, különböző igények?

A Csányi által emlegetett kritériumrendszer, azazhogy mit keresünk egy barátságban, a különböző életszakaszaink szerint változhat – de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk: valójában a saját személyiségünk az, ami változik, és ehhez mérten alakul az is, mit várunk el a társas kapcsolatainktól.

Míg Rubin, Bukowski és Laursen kutatása alapján az iskolai barátságok az identitás és az önállóság kialakulásában, a szociális kompetenciák fejlesztésében játszanak központi szerepet, Helliwell úgynevezett társadalmi tőkéről beszél, amin keresztül az egyének nemcsak a társas lét boldogságát élhetik át, de általa hozzáférhetnek olyan információkhoz, erőforrásokhoz és támogatáshoz, amelyektől teljesebb és fizikailag is egészségesebb életet élhetnek. Carstensen és kutatótársai azt állapították meg, hogy az idős felnőttek tudatosan szűkítik szociális hálójukat, és azokat a barátságokat őrzik meg, amelyek mélyebb, intenzívebb érzelmi támogatást adnak nekik, ezzel szemben a „jó ismerős” és a „haver” kategória már nem számottevő az életükben.

Olybá tűnik, néhány alapvető érték – a lojalitás, a támogatás, a bizalom – minden életszakaszban fontos jelentőséggel bír, az értékrendünk, a céljaink változásai mégis képesek elsodorni bennünket egymás mellől.

Míg sok gyerek- és kamaszkori barátságot alapvetően a fizikai közelség és a folyamatos elérhetőség tart össze, az identitásformálódás során könnyen kiderülhet, hogy végső soron más emberek vagyunk.

Talán ehhez is köthető az, hogy aki nem a gimis barátságokra mutogat, az az egyetemista kapcsolatok tartósságában hisz: az egyetem kiválasztása ugyanis az első, igazán saját döntés az egyén életében (jó esetben), és egyben egy olyan térbe való belépést is jelent, ahol további száz-kétszáz, hasonló életkorú ember döntött úgy, hogy ugyanarra a hivatásra teszi fel a következő éveit, ugyanabban a padban szeretne ülni, és ugyanúgy bioszt akar hallgatni, mondjuk, irodalom helyett. (Középiskolában még aligha hozhatunk ilyen döntéseket.) Itt talán már kisebb a rizikója annak, hogy kiderül rólunk: az öltözködésünkön és a zenei ízlésünkön túl az égvilágon semmi közös nincs bennünk. 

Amikor ezt felvetem Forgács Attilának, ő elmondja: a szakirodalom szerint a korai serdülőkorban alakulnak ki a legtartósabb barátságok, az identitásformálódás azonban ugyanúgy elszakíthat bennünket egymás mellől ötven-, mint húszévesen.

„A kisiskolás korig a szülőkhöz kötődünk, a preserdülő és serdülőkorban viszont belép egy új evolúciós program, aminek része, hogy le kell válni a szülőkről.

Nyilván ez kihívásos időszak a szülő számára, de ez a civilizáció útja, és meg kell szerezni a kortárs viselkedési mintákat.

Persze ez nem jelenti azt, hogy az ekkor kötődő barátságok mind életre szólók és sérülésmentesek lesznek, de általában azért mégis ott találjuk meg azt a barátot, aki akár hosszú távon is mellettünk maradhat.”

Általános igazság azonban itt sem mondható – teszi hozzá. Bár a barátságok iránti igény és elvárás nagyjából állandó, az élethelyzeteink függvényében más és más típusú támaszra, ezáltal más és más típusú barátra lehet szükségünk. Lássuk be, teljesen más típusú támogatásra vágyunk, ha épp a dolgozatok miatt izgulunk, ha az első szerelmet éljük át, mint ha a válási papírokat írjuk alá, vagy a gyereknevelési kérdéseinket akarjuk megvitatni valakivel.

Ideális esetben ezt az ívet képes követni a serdülőkorban köttettet szövetség, de könnyen megeshet az is, hogy az értékek differenciálódásának hatására elsodródik egymás mellől két ember. De ez már nem életkor-specifikus dolog.

„Amikor új barátokat keresünk, akkor a megváltozott értékeinkhez keressük a megfelelő társakat. Az, hogy egy adott életszakaszban mi fontos nekünk, szinte predesztinálja azt, kivel leszünk jóban”

– teszi hozzá Forgács Attila, majd elmeséli: Theodor Newcomb híres szociálpszichológus leendő hallgatókkal készített interjúkat az egyetemre való bekerülésük előtt, majd fél év elteltével megvizsgálta a később kialakult barátságaikat. A kutatásból kiderült, hogy előre megjósolhatók voltak ezek a barátságok, ugyanis a diákok a hasonló értékrendű, beállítódású, attitűdű fiatalokhoz kapcsolódtak.

Sok barátság nem állja ki az élet próbáit

Biztos vagyok benne, hogy mindenki fel tudna idézni legalább egy olyan barátságot az életéből, ami óriási lendülettel, szinte szerelemmel indult, az évek folyamán mégis kikopott. Nekem is van ilyen élményem a serdülőkoromból: épp az a barátnőm, akivel elválaszthatatlannak gondoltuk magunkat, egészen más útra sodródott. Nem jobb vagy rosszabb, szimplán más irányt választottunk, ami szépen lassan felszámolta a napi, majd heti, és végül a havi találkozókat is. Forgács Attila szerint ez a kérdés nemcsak a személyiségünktől, de a kultúránk történelméről, valamint a világ változásairól is árulkodik.

„Könnyű volt itt ötven évvel ezelőtt, amikor a szocializmus idején egy langyos, kilátástalan, de biztonságosnak tűnő életet éltünk, amiben nem volt kitörési lehetőség, sem alternatívák. Azóta száznyolcvan fokot változott a világ: most már túl sok választási lehetőségünk van, kifürkészhetetlenül nyitott lett az értékrendszerünk, céljaink, sorsunk. Akár egy nap alatt is a feje tetejére állhat a világ. Nem csoda, hogy ez a személyiségünkre, és ezáltal a barátságokat illető elvárásainkra is kihat:

folyamatosan újabb és újabb tapasztalatok érnek, dinamikusan változik a státuszunk, ezáltal a preferenciáink, élethelyzeteink is. Ahogy az is, milyen helyzetben vágyunk támaszra, és éppen akkor mi jelent támaszt számunkra.

Hadd ne mondjam, hogy a házasságoknak több mint a fele válással végződik Magyarországon. Pedig egy válási papírt nagyobb macera aláírni, mint szépen lassan leépíteni egy barátságot.”

És bár a rengeteg új inger és a kapcsolatok gyors váltakozása elsősorban a fiatalok életét befolyásolja, a társas támaszrendszer átalakulása az idősebb generációt veszélyezteti leginkább.

„Amikor nyugdíjba mennek emberek, gyakorlatilag ezt a társadalmi szövetrendszert elveszítik. Egy-két év, és nem látogatják meg a volt kollégák, a gyerekek is ritkábban jönnek, maximum a szomszéd marad – már amennyiben jó vele a viszony. És akkor, ott, gyakorlatilag bekövetkezett a szociális halál, a kapcsolatrendszer vége, hiszen idősebb korban még nehezebb új kapcsolatokat kialakítani.” 

És hogy mit lehet tenni ez ellen? Azt, régóta tudjuk, hogy a párkapcsolatok fenntartásához munka kell – pontosabban, hogy ne ilyen ijesztő szót használjunk: idő- és energia, új közös programok szervezése, a támogatás folyamatos mélyítése –, de a barátságok ápolásához is érdemes hasonlóan hozzáállni. Merthogy, ahogy egy pár életében, úgy a barátságban is elkerülhetetlen, hogy időnként súrlódás, nézeteltérés üsse fel a fejét.

„A társadalmunk egyik tragédiája, hogy nagyon alacsony a frusztrációs toleranciaszintünk. Csak tessék megnézni a Facebookot vagy a városi közlekedést a mindennapokban.

Nagyon nehezen viseljük a konfliktusokat, és gyakran barátságaink mennek rá, holott egy kapcsolatba a vita és az egyet nem értés ugyanúgy beletartozik, mint a jó dolgok.

Sajnos azt látom, a mi kultúránk elég éretlen ezek áthidalásához, éppen ezért úgy érzem, tanárként az az egyik legfontosabb üzenetem a diákjaimnak, hogy próbáljanak pozitívabb kapcsolatrendszereket kiépíteni, legyenek barátságosabbak, és ne vigyék tovább azt az ellenségkereső magatartást, amit az én generációm idehozott.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / AJ_Watt

Takács Dalma