–

Régebben, ha a blogon valami feszítőt közöltem, egy kitalált karakter gondolatait osztottam meg. Margitka belső vívódásai és egyre bátrabb húzásai valójában az én küzdelmeim és vágyaim voltak. Csak könnyebb volt más fejébe belevarázsolni azt, amit még magamnak sem mertem megfogalmazni.

Margitka maratont futott a falujában, ahol makulátlan életviteléről ismerték, gyermekeit példásan nevelte, és még a közkonyhán is önkénteskedett a minimális szabadidejéből. Aztán a célnál nem állt meg. Kifutott a faluból, kifutott a világból. Ez én voltam.

Csak ennyire voltam bátor: a szövegek élesítése után így is jött a lelkiismeret-furdalás. Hogy hálátlan vagyok, mit panaszkodom, hiszen nekem mindenem megvan, a belső feszültségeket én csinálom magamnak. Az anyaságot azért nem bírom el, mert gyenge vagyok, „minden fejben dől el”. És ahelyett, hogy végre összeszedném magam, teleszennyezem a Facebookot. Ez a belső hang valós vagy vélt kritikák és elvárások szólamaiból állt össze, és lehalkíthatatlan lett.

Ezzel szemben ott volt a vágy

Megfogalmazni azt, ami zavar, ami nehezen megy; az írás által közösségben lenni az élményeimmel. Ha leírtam, elolvastam, akkor elhittem. Ezt a vágyat a terapeutám is támogatta, elemi szükségletnek tartotta az írást az én esetemben. Az írásaimon keresztül meg tudtam fogalmazni a fájdalmat, amit azért éreztem, mert – kissé fennkölten fogalmazva – elrontottam az életemet. 

A válás sokáig fel sem merült bennem, írni sem tudtam róla. Nem volt közvetlen mintám, akik pedig elváltak a tágabb családban, vigasztalhatatlan férfiak voltak. Meséltek „hisztérikus” nőkről, akik otthagyták a családjukat, semmibe véve a gyerekeket.

Erősen hatott rám ez a néhány példa: a válást a nő hibájaként értelmeztem, a férfiak mind áldozatok. Az eszembe sem jutott, hogy a házasságban ezek a nők még rosszabbul jártak, és valami nagyobb bajt akartak elkerülni.

Bármilyen empatikusnak tartottam is magam, azt sem tudtam elképzelni, hogy ezek a látszólag gyenge lábakon álló döntések mennyire megalapozottak lehettek. A házasságról sem tudtam semmit, a világ képmutató hely – és csak idősebben, a téma iránt tudatosan kutatva találtam meg azokat a könyveket és filmeket, amelyekben a problémák ábrázolva és árnyalva vannak. Hogy van az úgy, hogy menni kell.

Sokáig nem is tudatosult bennem, hogy a válásról gondolkodom

Ahogy nem írtam le, úgy ki sem mondtam. A szorongás mindig kéznél volt, azt oldottam a futással. Időt kértem, próbálgattam a távokat. És azt hiszem, rettenetesen vágytam arra, hogy valaki elismerjen – ha másért nem, hát a néhány maratonom miatt.

Az eleje úgy nézett ki, hogy elmentem húsz percre, és amikor hazaértem, erősebb, nyugodtabb, összeszedettebb voltam, az egész napot könnyebben végigcsináltam. Aztán minél messzebbre, minél magasabbra futottam. Esőben, sárban, negyven fokban, éjjel.

Nem voltam otthon népszerű, végig éreztem a hátamban a haragot és az elégedetlenséget. Nem is értem, hogy volt ehhez az egészhez bátorságom.

Egy februári napon bepakoltam a futócuccomat az autóba, és elindultam Szlovákiába, megkerestem a nagyapám szülőfaluja mellett álló hegyet, tetején Murány várával. A hegyeket mindig szerettem; felfelé futni a legnagyobb élmény. Olyankor nem félek, nem esem el – olyankor csak a lábam kell, meg a szívem. Murány vára egy ezer méteren álló rom, az általam választott turistaút négy kilométeres. Egy órán keresztül futottam felfelé, egyre vadabb időjárási viszonyok között. A vár oldalában már a falnak csapkodott a szél, kezdtem magam teljesen elveszettnek érezni. De amikor felértem, és kinéztem a romok mögül, megláttam a szemközti hegygerincet, alattam a fenyőerdőket, és békét, tisztaságot éreztem. Ez az én békém, az én tisztaságom.

Murány vára miatt lettem Murányi – az ott megtapasztalt saját erő és természeti csoda jut róla eszembe, akárhányszor leírom.

Két hónappal később elköltöztem otthonról, és váltottan gondoskodó anya lettem. Nem tudom, melyik héten vagyok „anyább”: amikor velem vannak a gyerekek, vagy amikor nem.

Renáta újjászületettet jelent. A válás gyászában állítólag benne van valahol, messze, az újjászületés. De újjászületni nem olyan szép – főleg, ha másokat is érint. Lassan felemelni a fejem, szemébe nézni mindazoknak, akiket a döntésem rosszul érintett, megbocsátani magamnak, mert magamat választottam. És szeretni merni. És merni szeretve lenni. Egyáltalán nem szép, hanem kegyetlen és kimerítő folyamat.

Egy darabig még ki tudtam ezeket az érzéseket futni, de néhány éve krónikus beteg lettem. Teljesen át kellett írni mindent, amit a táplálkozásról és a mozgásról tudtam. Szépen lassan minden ismerős, eddig kőbe vésett fogalom eltűnt, és új jelentések jöttek a helyükre. Ezt megélni, feldolgozni segített a traumaírás-kurzus, ahol senkire sem kellett tekintettel lennem, csak írtam, amit éreztem. És megtapasztaltam, hogy amit érzek, lehet valid.

Kikerülve a kurzus burkából az álnév megtartó biztonságát választottam, mert vannak olyan történetek, amelyeket a gyerekeimnek személyesen szeretnék elmondani, ha arra kerül a sor. Mert nem lett vége a családnak – bármit is jelentsen a fenti idézet. Annak a családnak van vége, amit elképzeltünk, amit szerettünk volna. De a család azért megmaradt. És lehet, hogy lesznek kérdések, amelyekre az író válaszolni fog.

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára/ Klösz György fényképei, Pexels/ Meiying Ng