És egyszer csak... rájössz, hogy még mindig van lejjebb
Merev tekintettel bámulom, úgy, ahogy a katasztrófákról szóló videókat nézik az emberek. Borzalmas, amit látok, minden perccel egyre rosszabb, mégsem tudom levenni a tekintetem róla. És közben nem tudok nem azon tűnődni: vajon mi a fészkes fenéért nem nyúlok a távirányítóért, kapcsolom ki a tévét, majd mondom le a streaming-előfizetést? Annyira szeretek tán szenvedni, mint a szintén bűnrossz Szürke ötven árnyalatának rajongói? Vagy a bennem élő naiva a hibás, aki még mindig azt reméli, hogy valami csoda folytán lesz ez jobb is? Kérdések tömkelege követi egymást, mire eljutok a történetben addig, hogy Charlotte férje, Harry egy buliban a nadrágjába vizel. És ha ez nem lenne önmagában elég, még lövet magáról egy képet az Instagramra – mert ha nem posztoltad, ott sem voltál –, miközben ujjongva konstatálja, hogy a fekete nadrág előnyei többek közt abban rejlenek, hogy nem látszik rajtuk a vizeletfolt. Filákovity Radojka írása.
–
Persze, mit is vártam?! Régóta tudjuk, hogy ez a Szex és New York már nem az a Szex és New York. Már a rémkínos filmeknél sem volt az. Sőt, már az eredeti sorozattal is rengeteg, rengeteg probléma volt – a karakterek jelleme, meg a köztük lévő egészségtelen kapcsolat és az irreális képek, amiket nőkről-férfiakról, munkáról, életről közvetítettek az epizódok, pedig csak egy szelete volt ennek. De eltekintve ezektől azt sem vitathatjuk el, hogy a sorozat a maga idejében progresszív volt, nagyban formálta a nők szexualitásával kapcsolatos diskurzust is.
És mi lett belőle mára? Önmaga rossz, pisifoltos, a szokásos luxussal átitatott paródiája, amin nevetni is már csak kínunkban lehet – és ennek több oka is van (nem, nem csak az, hogy akik a forgatókönyvet írták, túl sokat szívhattak).
Carrie nem olyan, mint Magyarország: ő hátra megy, nem előre
A szereplőktől, akiknek életét lényegében a harmincas éveiktől követjük végig, még egy alapvetően szórakoztató céllal készült franchise-ban is joggal várhatnánk el valamiféle jellemfejlődést addigra, mire eljutnak az ötvenes-hatvanas éveikbe. Pláne, hogy azért történik velük az idők során ez-az: anyává válás, gyász, identitáskeresés, válás, költözés, karrierváltás, a munkaerőpiacra való visszatérés... szóval olyan dolgok, amik még azokat is megérintik és alakítják, akik érzelmileg picivel fejlettebbek csak, mint az asztal, ami mellett ülve most otthon ezt a cikket gépelem (természetesen magassarkúban, mert az újságíró nők így csinálják).
Carrie azonban nem olyan, mint Magyarország: ő az esetek többségében hátra megy, nem előre. Orgazmust színlel telefonszex közben, és vérig sértődik, amikor szerelme az általa chaten küldött rémronda asztalra egyetlen, lefelé mutató ujjas emojival reagál.
Köszönjük Aiden, nekünk is ez a véleményünk – az egész sorozatról. Igen, ezt gondoljuk kezdetben az ujjat látva. Majd ahogy az óráknak tűnő hosszú percek araszolnak előre, a mi agyunkat is egyre jobban elönti az a bizonyos, amit legfrappánsabban a jól ismert barna, csúcsos emojival lehetne leírni. Mert idővel kiderül, hogy ez a lefelé mutató ujj nyújtja az egész drámai konfliktust az adott epizódban kettejük kapcsolatát illetően.
De nem szeretnék igazságtalan lenni, az ugyanis a korábbiakhoz képest egyértelműen a fejlődés számlájára írható, hogy Carrie tiszteletben tartja Aiden kérését a kapcsolattartásra vonatkozóan és tényleg teret ad neki. Más vonatkozásokban azonban nem igazán mutat fejlődést.
Olyat látsz, hogy még te is összecsinálod magad
Persze nem lenne fair, ha csupán Carrie-t állítanánk pellengérre, hiszen a forgatókönyvíró gárda jól dolgozott, és minden karaktert – illetve teljes közösségeket, jelenségeket – is önmaga precíz kifigurázásaként rajzolt fel. Ha nem haragszotok, most maradnék a SAT (Sex and The City) eredeti szereplőinél, az újonnan érkezőket megkímélem.
A nagy pc-törekvésekből például, amik még az első-második évadban megjelentek (és már azokkal is számos probléma volt), mára eljutottunk oda, hogy az LMBTQ-közösség karikatúráját láthatjuk Mirandán keresztül, aki, miközben leszbikus nőként próbálja a szárnyait bontogatni, egyéjszakás kalandba bonyolódik egy apácával, akinek elveszi a szüzességét. Ez pedig azért fontos fordulat, mert egy sor rossz, vallással kapcsolatos poént lehet rá építeni.
De ott van még Anthony is, aki stylistból avanzsált pékké – mint a fél világ a Covid idején –, portékáját pedig kidolgozott testű férfiakkal kínálja, akiknek nemcsak a kezében, de a nadrágjában is kitartóan duzzad a... baguette. Nem én vagyok az, aki szexizmust kiált, hanem te!
Persze azt sem tudni, Aiden mikor vált az idők során tesze-tosza alakká, akinek leghatározottabb tette, hogy olyan hévvel maszturbál a furgonjában, mintha nem lenne holnap, de őszintén... nem is érdekes már! Végigkövetjük vígan, amíg az autó dudája el nem harsogja a finálét.
Majd meghallgathatjuk Charlotte-ot is, aki a családja előtt azon nyavalyog, hogy a szerettei visszahúzzák őt a szakmai sikerekben. (Igen, az a Charlotte mondja ezt, aki korábban mindent megtett, hogy férje, majd gyerekei legyenek, és a cél elérése érdekében feladta a munkáját is.)
Persze a világ nagyot változott, mióta utoljára nagyágyú volt a szakmájában. Azóta új szelek fújnak, sok üzletet pedig nem galériákban ütnek le, hanem a kiállításmegnyitók után bárokban, az afterparty afterpartyján. Hogy tartsa a lépést a 20-as, 30-as kolléganőkkal, Charlotte a férjével – aki azt szeretné mindenáron bebizonyítani, hogy nem unalmas – egy ilyen bulin köt ki. És ezzel meg is érkeztünk az ominózus bevizelős jelenetig, ami nem csupán poénnak kínos, de infantilizálva, viccet csinálva belőle és így károsan mutat be olyan valós egészégügyi állapotokat, mint a vizeletvisszatartási nehézségek és a prosztataproblémák a szóban forgó korosztálynál.
De ennél jobban nem spoilerezném el a dolgokat. Hiszen biztosan vannak még olyan elvetemültek, akik hozzám hasonlóan nézik, néznék a sorozatot.
De tényleg, miért is?
Minek ment oda
Az És egyszer csak... pusztító. Szinte hallod az agysejtjeid segélykiáltását, majd azt, ahogy hosszú haláltusát követően kimúlnak.
Közben pedig arra gondolsz, hogy ilyen rosszat csak direkt lehet csinálni – mármint akkor, ha kifejezetten ez a koncepció. Ha bántani akarsz vele másokat.
De különben meg, ki nézi még ezt? Mármint azokon kívül, akiket – mint engem is –, a még régről megmaradt rajongás csírája és egy jó adag nosztalgia hajt? Emberek, akiket beindít a kín, de a BDSM-hez nyuszik? Akiknek a felmenői között sok volt a nyilvános kivégzés iránti rajongó és egyfajta transzgenerációs örökségként maradt rajtuk a katasztrófaturizmus, mint hobbi? Mert, akik puszta szórakozásra vágynak, már rég feladták – szerintem valahol a szűz apáca sztorinál, ami az első részben van –, a jobb érzésűek pedig most, az ominózus behugyozásnál.
És vajon mit árul el rólam, hogy még ezek után is tovább fogom nézni?
Mert fogom. Tényleg olyan ez ugyanis, mint egy igazi katasztrófa – hiába próbálod levenni rólad a tekinteted, nem tudod. Csak ülsz és szörnyülködsz tovább. És már alig várod, milyen borzalmakkal örvendeztetnek meg a következő részben.
A kiemelt kép forrása: Max, Pexels/Andre Furtado
