„Az emberek többsége nehezen fogadja el, hogy könnyen irányítható és befolyásolható akár álhírekkel is” – Mitől függ, hogy jó vagy rossz ügyek szolgálatába állunk?

–

A szociálpszichológia tudományát a kezdetektől foglalkoztatta a társas befolyásolás, vagyis az, hogyan hatnak mások a tetteinkre, gondolatainkra, érzelmeinkre. A második világháborút követően viszont immár égetővé vált annak a kérdésnek a megválaszolása: vajon milyen erős ez a hatás?

A két leghíresebb, a fenti kérdés megválaszolására irányuló kísérlet Stanley Milgram 1963-ban publikált és Philip Zimbardo 1971-ben végzett kutatása volt.

Milgramnél a vizsgálati alanyok úgy tudták, hogy egy memóriát vizsgáló kísérletben kell részt venniük, melyben arra keresik a választ, hogyan hat a büntetés a tanulásra. A kísérleti alanyoknak egy vizsgálatvezető felügyeletével – aki fehér orvosi köpenyt viselt, hogy még inkább tekintélyszemélynek tűnjön – szópárokat kellett felolvasniuk egy másik szobában ülő embernek, ha pedig az hibázott, áramütéssel kellett őt sújtaniuk.

Az áramütések egyre erősödtek, egészen 450 voltig elmentek. Ha a kísérleti alanyok ellenálltak – mondjuk, azért, mert nehezen viselték az áramütést kapó, egyébként beépített, és csak színészkedő embereknek a falon áthallatszó nyöszörgését, kiabálását –, akkor a kísérletvezető a tekintélyét felhasználva, a felelősséget is átvállalva szólította fel őket a folytatásra. A vizsgálati személyek döntő többsége végül a legerősebb áramütéssel is büntette a rosszul felelőket.

Zimbardo hírhedt kísérletében pedig huszonéves fiatalokat osztott két csoportra: az egyikben börtönőrök, a másikban fogvatartottak voltak. A kutatónak az volt a kérése a résztvevőkhöz, hogy hozzanak a valódi börtönökéhez hasonlatos szabályokat, és azokat tartsák, illetve tartassák is be. Az eredetileg kéthetesre tervezett kísérletet azonban az első hét után le kellett állítani, annyira megromlott a „rabok” pszichés állapota, és annyira elharapózott a kegyetlenkedés a „börtönőrök” között.

Mindkét kutatás hatalmas visszhangot váltott ki tudományos berkekben, és korántsem csak az eredményei miatt. Sokakban felmerült a kérdés, hogy a vizsgálati alanyok lelki egészségét mennyire károsította maradandóan a kísérletben való részvétel.

A kutatásetikai szabályok azóta jelentős változáson mentek keresztül

Ma már az eredeti formájában egyik kísérletet sem engedélyeznék, de a kétezres években az etikai dilemmák mellett módszertani problémák is felmerültek. Milgram kísérletét többek között szelektíven értelmezett adatok, elhallgatott eredmények, vagy a fő mondanivaló félreértelmezése miatt támadták, Zimbardo börtönkísérletét pedig a vizsgálatvezető túlzott, manipulatív beavatkozásai miatt, illetve azért is, mert a BBC 2002-ben megismételte azt, és az eredetiével ellentétes eredményre jutott: a rabok ott átvették az irányítást az őrök felett. 

Hasonló kérdések nem csak az említett két kísérlet kapcsán merültek föl.

2015-ben megpróbáltak megismételni száz jelentős pszichológiai kutatást, melyekből mindössze harminckilencet sikerült csak, ráadásul azok többsége is sokkal kevésbé nyújtott meggyőző bizonyítékokat, mint az eredeti változatok. Ez volt az úgynevezett replikációs válság, amelynek nyomán sok ismert, addig evidenciaként kezelt kísérleti eredmény kérdőjeleződött meg.

Nagy kérdés azonban, hogy nem öntjük-e ki a fürdővízzel együtt a gyereket is, ha a replikációs válság nyomán felderített ellentmondások miatt az összes érintett kutatás eredményét kétségbe vonjuk, és elfelejtjük mindazt, amit tanultunk belőlük, s amelyek érvényességét a való élet is többször bizonyította? Etikai dilemmákról, a replikációs válság megoldásáról, és a szociálpszichológia híres-hírhedt kísérleteinek tanulságairól beszélgettem dr. Krekó Péter szociálpszichológussal, az ELTE PPK egyetemi docensével.

Rengeteg kritika érte az utóbbi években a szociálpszichológia leghíresebb kísérleteit. Sokan úgy gondolják, emiatt már azok eredményei sem érvényesek. Mi erről a véleménye? Van azért még a ma embere számára is tanulság ezekben a kutatásokban?

A fent említett, híres kísérletek egyike-másika esetében joggal merül fel, hogy a kísérletvezetők valóban kissé kiszínezve, retorikailag eltúlozva adták elő az eredményeiket, és talán valóban jobban beleavatkoztak a vizsgálat menetébe, mint illő lett volna, de a mondanivalójuk mégiscsak fontos és maradandó. Mind a Milgram-, mind a Zimbardo-féle kísérletnek vannak a mai napig alapvetően érvényes megállapításai, amelyeket részben történelmi tények is igazolnak (Milgram kísérletét egyébként többször is némileg módosított feltételekkel, de nagyon hasonló eredményekkel meggyőzően megismételték).

Legfontosabb üzenetük az, hogy bárkiből lehet gonosz cselekedeteket végrehajtó ember, csupán a tekintélynek való megfelelés, a hatalmi nyomás hatására.

A stanfordi börtönkísérlet esetében az egyik – valóban jogos – kritika például azt emelte ki, hogy néhány kísérleti alany, akit őrnek osztottak be, bevallotta, szándékosan szerepet játszott, mert tudta, hogy azt várják el tőle. Itt azonban én feltenném a kérdést, hogy ez a tény önmagában ellentmond a kutatás fent már tárgyalt üzenetének?

Ez az információ árnyalja azt a tudásunkat, hogy pontosan milyen mechanizmusok útján történik a tekintélynek való engedelmesség, de azt a tényt nem másítja meg, hogy egy adott rendszer manipulál minket. Ha nem egyszerű szerepfelvételből vagy meggyőződésből, csak a feljebbvaló szándékait fürkészve válik valaki szadisztikus börtönőrré, attól jobban érzi magát majd az áldozat? Persze az is tény, hogy az azóta érvényben lévő etikai elvek miatt ezeket a kutatásokat az eredeti formájukban már nem lehetne elvégezni. A Zimbardo-kísérlet esetében sokkal komolyabb tudományos és etikai problémák merültek fel utólag, mint a Milgram-kísérlet esetében, ezért a kettőt érdemes külön kezelni.

Miért vizsgálta ilyen sok kutatás az engedelmességet, a tekintélynek való megfelelés kérdéseit?

Ezeket a kísérleteket a második világháború élményanyaga inspirálta. Sokan keresték a választ arra a kérdésre, hogyan engedelmeskedhetnek emberek ennyire vakon a tekintélynek, hogyan adhatják át magukat a társaktól jövő nyomásnak. Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című művének alcíme, a Tudósítás a gonosz banalitásáról arra utal, hogy a zsidók millióinak haláláért felelős, ördögként számontartott Eichmann valójában egy nagyon hétköznapi figura volt.

Egy közepes tehetségű hivatalnok, akinek a fő missziója az volt, hogy jó pontokat szerezzen a feletteseinél, ezért jó bürokrataként tette, amit elvártak tőle. Vagyis igyekezett a lehető legjobban végezni a munkáját, amely történetesen az volt, hogy emberek ipari szintű kivégzését menedzselje.

Tehát Eichmann nem született gonosz volt, aki bármilyen történelmi korban rettenetes tetteket hajtott volna végre? Olyasvalaki, aki békében, mondjuk, sorozatgyilkos lett volna? 

Nem valószínű. Elképzelhető, hogy ha ma élne, kiváló regionális vezetője lenne például egy nagy autógyárnak.

Arendt ugyanarra utal, amire az említett kutatások is jutottak: gonosz intézmények, szervezetek, körülmények bárkiből tudnak gonoszt faragni. Nagyon szeretném, ha a replikációs problémák miatt, amelyek valóban jogosan merülnek fel, nem szorulna háttérbe a szociálpszichológia máig is érvényes, és a történelmi kutatások által is visszaigazolt alaptudása.

Különösen, mert az emberek többsége most is nehezen fogadja el, hogy ilyen könnyen irányítható és befolyásolható. Ez eléggé ellentmond a nyugati típusú kultúrák individualista emberképének. Emlékszem, amikor egyetemista koromban a szociálpszichológia előadáson a professzor megkérdezte, hogy a teremben lévők közül ki adott volna halálos áramütést Milgram kísérletében, csupán néhányan jelentkeztek, de vélhetően ők is csak poénból. Igazából senki sem szeretné elhinni magáról, hogy megtenne ilyesmit. A kísérletben azonban mégiscsak engedett a nyomásnak az alanyok kétharmada. Egyébként Milgram maga is azt a kérdést tette fel kutatóként, hogy bárki képes lehet-e arra, amit Eichmann és munkatársai tettek a második világháború alatt. De az eredmények őt is meglepték.

Ezek elég nyomasztó gondolatok

Azért azt is fontos megérteni, hogy a hatalomnak való engedelmesség vagy a konformizmus nem feltétlenül rossz. Tulajdonképpen az is a konformitáson alapul, hogy most a saját magunk és mások védelme érdekében maszkot hordunk, és beoltatjuk magunkat. Az utánzás már a XIX. században is fontos magyarázóerő volt a korai társadalomtudományokban. Tarde óta tudjuk, hogy egymás utánzása és a szabályok követése nélkül nem léteznének emberi társadalmak sem – de persze az innováció nélkül sem. A kérdés tehát sokkal inkább az, mire vesz rá minket az adott tekintély, vagy éppen a minket körülölelő embercsoport?

Leegyszerűsítő a korai tömeglélektan állítása is, mely szerint a tömegben az ember csak ösztönök és érzelmek által vezérelt, befolyásolható ágenssé válik. Nem mindegy, hogy milyen tömegben vagyunk: antidiszkriminációs tüntetésen, egy vatikáni körmenetben, vagy a Lazio szurkolóinak kemény magjában.

Vagyis a legfőbb kérdés: mi az a csoportidentitás, amivel azonosulunk, ami irányítja a viselkedésünket?

Mit tehet az átlagember, hogy a jót hozza ki magából, és ne a rosszat?

Az, hogy éppen mit tekintünk jónak vagy rossznak egy adott társadalomban, nagyon gyorsan változhat. A konformizmusban tehát az a csapda, hogyha nem vagyunk elég tudatosak, ha nem rögzítjük azokat az alapvető értékeket, amelyekben hiszünk, és amelyekhez viszonyítva meg tudjuk határozni a saját cselekedeteinket, akkor egy változó külső vonatkoztatási rendszer nagyon el tud csúsztatni minket.

A morális értelemben véve helyes cselekedethez két úton juthatunk el: az egyik az előbb említett önreflexív hozzáállás, az értékeink, céljaink és cselekedeteink elemző megfigyelése, a másik pedig, ha egy pozitív irányba mutató csoportnyomásnak engedelmeskedünk. Ez egyébként a Zimbardo által életre hívott Heroic Imagination Project lényege is. Ő A Lucifer-hatás című könyvében is ír arról, hogy a csoportnyomás és a tekintélynek való megfelelés hatására nemcsak rossz, de jócselekedeteket is elkövethetünk. Tehát tulajdonképpen ez utóbbi is egyfajta manipuláció eredménye, ahol az a kérdés, hogyan tudunk olyan körülményeket teremteni, amelyekben a segítő cselekvés a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb döntés.

A viselkedéses közgazdaságtannak hasonló a megközelítése: hogyan tudjuk helyes cselekedetek irányába „noszogatni” a társadalmak tagjait?

Az egyén szempontjából viszont nem mindig lehet felismerni, éppen milyen irányba taszigálja az őt körülölelő csoport. Éppen ezért elengedhetetlen egyfajta tudatos individualizmus. Egyre nehezebb mindig mindenben az optimális döntést meghozni, de ha nem akarunk a történelem sodrásának rossz szempontból részesei lenni, akkor néha meg kell állnunk, és elgondolkodnunk azon, hogy milyen eszmék, hatások irányítják a cselekedeteinket.

A szociálpszichológia jövőjének szempontjából mit jelent a replikációs válság?

Itt szeretném hangsúlyozni, hogy a replikációs válság többek között az orvostudományt, közgazdaságtant, gyógyszeripart is érintette, tehát korántsem egyedülálló a tudományos világban. Nagyon hasznos, hogy megvizsgáljuk a korábbi kutatásokat, ha a tudományos élet képviselői képesek reagálni a kihívásokra, kritikákra, és nem szégyennel, hanem az önkorrekcióra való képességgel. A válság nyomán létrejött Open Science hatalmas mérföldkő. Ez többek között azt jelenti, hogy a tudományos kutatások eredményei, adatbázisai bárki számára elérhetők és megtekinthetők. Mindenki ellenőrizheti, hogy valóban azok az eredmények jöttek-e ki egy vizsgálatban, amelyet a kutatók közzétettek. Egyre inkább elvárás az is, hogy a hipotéziseiket előre nyilvánossá tegyék, hogy ne az történjen, hogy utólag igazítják az elméleteket az eredményeikhez. A replikációs problémák (melyek minden tudományban természetszerűleg jelen vannak), jó esetben egy tudományterület módszertani-etikai megerősödéséhez vezetnek, és a szociálpszichológia esetében szerintem pontosan ezt látjuk.

Emellett fontos tendencia, hogy az empirikus társadalomtudomány mind jobban törekszik a közérthetőségre: a nagy szakmai lapok ma már elvárják, hogy a tudományos kutatások kivonatai ne csak a szűk szakmai elit számára legyenek értelmezhetők. Tehát például bárki felmehet a Google Scholarra, és ott beírhatja azt a keresőbe, hogy milyen hatása van a koronavírusnak a mentális egészségre, majd megismerheti és értelmezheti az ez irányban zajló kutatások eredményeinek rövid összefoglalóját. Sok folyóirat a Coviddal kapcsolatos cikkeit egyébként könnyebben hozzáférhetővé tette.

Manapság lehet még ilyen nagy visszhangot kiváltó kutatásokat folytatni, mint az fent említett híres szociálpszichológiai kísérletek, amelyek megrengették az egész világot? Mi a szociálpszichológia jövője?

Olyan szenzációnak számító kísérleteket már nem végzünk, mint a ’60-as, ’70-es években, és azért nagyon helyes, hogy szigorodtak az etikai alapelvek is, hiszen mégiscsak emberekkel dolgozunk. Ugyanakkor most is rengeteg fontos téma van, sőt, úgy gondolom, a fenti híres kísérletek megállapításai már annyira triviálisak, hogy szükség is van új utak keresésére. A saját szakterületemen, az álhírek, összeesküvés-elméletek kapcsán mindenki úgy gondolkodik, hogy ez a „hülyék ópiuma”, és mindig csak a másik politikai oldal, a nálunk alacsonyabban iskolázottak, a paranoidok hisznek bennük. Sok kutatás azonban azt mutatja, hogy nem az intellektustól vagy tanultságtól függ az, hogy valaki elhiszi-e az álhíreket, vagy sem. Sőt, néha az intelligencia akár a legabszurdabb hiedelmek védelmébe is szegődhet. Az emberek többségével el lehet hitetni a legabszurdabb álhírt is, ha az az ő világról alkotott meggyőződésüket támasztja alá.

Kerekes Anna

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/D-Keine, EschCollection