–

Halogattam a vizsgálatot, ezt őszintén bevallom

Mehettem volna hamarabb, de hónapról hónapra találtam kifogást.

Persze, meg tudom magyarázni.

Hiszen volt már orvosom, akihez régóta jártam, akiben megbíztam, de amikor a háborítatlan (első) szülésemet tervezgettem, rezzenéstelen arccal rajzolgatta egy papírfecnire, milyen puncit fog nekem varrni, amivel majd a férjem is elégedett lesz.

Higgyem csak el, ő nagyon büszke a technikájára, később majd hálásak leszünk.

Elmenekültem tőle, nála bizony nem szülök. Akihez utána mentem, elsőre rendesnek, korrektnek tűnt. Egészen addig, amíg rá nem hajított a szülészeti protokoll-erőszak futószalagjára. Volt ott minden: verbális erőszak, ököllel és amnioszkópiás tölcsérrel döfködve tágítás, figyelmeztetés nélküli burokrepesztés, bika adag oxitocin, hogy attól aztán lezuhanjon a baba szívhangja – ekkor már két és fél napja vajúdtam –, és a műtőben végezzük. Az érzéstelenítés nem működött, kalimpáltam a lábammal a műtőasztalon, de hát mit is tudhattam én, rám szóltak, hogy lehetetlen, hogy bármit érezzek, és folytatták tovább a fejem fölött a cseverészést.

Ez a szülés hozta felszínre a gyerekkori és fiatal felnőttkori szexuális abúzusok eltemetett, szinte elfeledett emlékképeit.
Ez a szülés örökre megváltoztatta, hogyan fekszem fel egy nőgyógyászati vizsgálóágyra. A magyar szülészeteken, nőgyógyászatokon szerzett tapasztalataim összemosódtak az erőszakkal.

„Csusszanjon kicsit felém!”

Ezzel a mondattal kezdődik minden vizsgálat, én meg gombóccal a torkomban, nyelve a reflexből előtörő könnyeket, csusszanok. Csak essünk már túl rajta.

Hát igen, kissé terhelt a viszonyom ezzel a vizsgálószékkel, talán nem csoda, ha kerülöm, ahogy csak tudom.
Most viszont lett egy rossz érzésem, hogy azonnal meg kell nézessem magam. Az orvoshoz – akivel végre pozitív tapasztalataim voltak – hónapokig nem volt szabad időpont.
Hát kicsit utánaolvastam, emberséges, kedves, nő (!) orvost kerestem, és találtam is valakit, akiről csupa jót írtak. Egyértelműnek tűnt, hogy egy nő jobban átérzi, milyen abban a székben lenni, égbe meredő széttett lábakkal, bíztam benne, hogy igazán vészes dolog csak nem történhet velem. 

Aztán ott találtam magam a vizsgálóban, velem szemben a valóban kedves, emberséges (és nő) orvos.
Elmondtam, hogy milyen kellemetlen tüneteim vannak, majd mehettem is a paraván mögé vetkőzni, aztán fel a vizsgálószékre.
Csusszanjon! – csusszantam.
Várom a szokásos hümmögéseket, hogy ez is rendben, az is rendben, meg is vagyunk.

Ehelyett csend, ráncolt homlok. Kívülről az orvos nyomja a hasam, közben bennem a szélrózsa minden irányába forgatta az ultrahang vizsgálófejet.

Csillagokat láttam, halkan felszisszentem. „Bocsánat, ha kellemetlen, de a petefészkét keresem.” Furcsállom, hát mit kell azon keresni, tán csak tudja, merre van… hümmögés, hümmögés. „Bocsánat, itt látok valamit, ami nem tetszik, idehívok egy kollégát, pár perc.” Mire kettőt pislogtam, ott voltam egyedül, pucér alsóval, feltett lábakkal és a fülsiketítően hangosan dübörgő szívemmel.

Nagy levegő. Türelem. Nagy levegő. Igyekeztem a kiszolgáltatottságomról nem tudomást venni. Csak várunk. Nincs semmi baj.
Visszajött az orvos, egy kolléganővel. Ő is megnyomkod, megdöfköd, elnézést, hát ez ilyen kellemetlen, sajnálja. Sóhajt, ráncolja a homlokát, hát igen, ő is látja.

Elnézést, szólok közbe csendben, esetleg beavatnának, mi a baj? Szürreális volt az egész. Ekkor elmondták, hogy sajnos daganatnak tűnő elváltozásokat találtak a bal petefészkemben. Nem is egyet, többet, ez az igazán aggasztó, mert ezek már áttéteknek tűnnek. A fejemben ordít egy hang, hogy egy nyomorult ultrahang alapján mégis hogy a picsába tudnak ilyen következtetéseket levonni?!

Igen, volt év elején egy tumormarker eredményem, amiben voltak kis eltérések a normálistól, de minden orvos ismerős azt mondta, hogy irreleváns, nem jelent semmit. Ehhez képest most ott állt velem szemben két fehér köpenyes nő, akik ilyen szavakkal dobálóznak, mint áttét, daganat, rosszindulatú, azonnal, sürgősen, aggasztó, én meg csak kapkodom a fejem, és érzem, folynak a könnyeim. Ennyit a híres női empátiáról. 

Elképzelem, hogyan rugdosom magam eszméletlenre, amiért ilyen sokáig halogattam a vizsgálatot. Tönkretettem a gyerekeim életét, vagy a rákos anyjuk agonizálását, vagy a halálát kell végigszenvedniük, mi lesz velük, a férjemmel, istenem, a szüleim ebbe belerokkannak. Zakatolnak a gondolatok a fejemben, azért próbálok kérdéseket feltenni, de alig jönnek szavak a számra, sírok. Az orvosok erre bepánikolnak, jaj, nem kell megijedni, LEHET, nincs is semmi baj. Mindenesetre sürgősen MRI-t kell nekem intézni, lépni kell, nincs vesztegetnivaló időnk.

Nem is emlékszem, hogy köszöntem el. Delíriumban nyújtom a bankkártyám a recepciónál. Negyvenötezer forint.

Épp most mondták, hogy áttétek vannak bennem, és ezért még fizetek is. Nem vicces ez valahol?!

A ködben feldereng, hogy HPV-szűrést mégsem csináltak, pedig azt is kértem. Mindegy, én vissza oda biztos nem megyek. Kifizetem a pénzt, nem hiszem el, mi történik.

Kilépek az ajtón, hívom a szüleimet, orvosok. Alig van térerő, vihar volt a környéken, szaggat a vonal, én pánikolva-sírva mondom, mi a helyzet. Egy órán belül elintéződik, hogy gyorsan megnézzen még valaki, és mehessek sürgősen MRI-re. Hogy hova? Pont oda, ahol először szültem.

Két napot töltöttem abban a tudatban, hogy talán áttétes petefészek-daganatom van. A vizsgálat után pokolian fájt az alhasam, durván fel is dagadt, de azt hittem, biztos pszichés. Nem is nagyon panaszkodtam, pedig nyüszíteni tudtam volna, mintha kis kések bukfenceztek volna a hasamban. Próbáltam tartani magam. Tenni a dolgom, ellátni a gyerekeket, nem félni, nem sírni. Eljátszottam a gondolattal, hogy valóban rákos vagyok, és elintéztem magamban, hogy talán nem olyan nagy a baj, legfeljebb kiveszik a petefészkem, sebaj, úgysem akarok többet szülni.

Nem lehet baj. Nem lesz baj.

Aztán eljött a nap, visszatérés abba a kórházba, ahol az első szülésemkor megkínoztak. Ugyanaz a folyosó, ugyanaz a vizsgáló. Szembetaláltam magam ugyanazzal az orvossal is, de úgy tettem, mintha először látnám. Tizenkét év telt el, mióta belém nyomta az öklét. Ő nyilván nem emlékszik rám, nekem meg most fontosabb dolgom van itt. Nem ránthat vissza. Már nem ugyanaz vagyok.

Egy másik orvos vizsgál meg, a főorvos úr. Hümmög ő is. Erélyesebben szólok, hogy ez már megvolt a másik helyen, kérem, avasson be. Hát a helyzet az, hogy a petefészkeim tiszták. Hogy micsoda?! Tiszták. Nincs bennük semmi.

Na, de akkor mi fáj annyira? Nos, a két nappal korábbi felvételeken tisztán láthatóak a foltok a petefészkemben, de mára hűlt helyük, viszont folyadék észlelhető a hasüregemben. Oké, de ez mit jelent? Kezdek bepöccenni, mi az isten történik? Elmagyarázzák. Két nappal korábban a malignus daganatnak nézett foltok simán csak ártalmatlan, folyadékkal teli ciszták voltak, amik valószínűleg maguktól is felszívódtak volna. A durva vizsgálattól viszont ezek a ciszták szétpukkantak, a bennük lévő folyadék pedig szétfolyt a hasüregemben. Az ultrahangos nő szerint egy ilyen ciszta szétpukkanása után is van, aki mentőt hív a fájdalomtól, de nekem volt négy, hát hogy bírtam egyáltalán felegyenesedni?! Mit is mondhatnék.

Rákérdezek még egyszer, kétszer, sokszor: akkor nem vagyok rákos? Nem. Fiatal kolléga megijedt attól, amit látott, bepánikolt, és megkongatta a vészharangot, megesik az ilyen. És a ciszták? Azokkal nincs dolgom, volt ciszta – nincs ciszta, ősszel menjek vissza kontrollra.

Tehát nincs semmi baj. Egészséges vagyok. A hasam dagadt, fáj, de már tudjuk, miért, már tudom, hogy elmúlik majd. A lényeg, hogy egészséges vagyok, az MRI-t törölték, szabadon távozhatok, minden oké.

Azóta eltelt egy hónap. Az ominózus orvosnak megírtam a fejleményeket, ugyanis érdeklődve írt, hogy mit mutatott az MRI. Alaposan átgondoltam minden szót.
Kedvesen válaszolt, talán érezte, hogy sokkal keményebb hangon is írhattam volna. Megírta, hogy már ott helyben érezte, hogy túllőtt a célon, belátta, hogy nagyot hibázott, igazán, őszintén sajnálja.

Az elmaradt HPV-szűrést, ha hajlandó vagyok visszamenni hozzá, megcsinálja ingyen.

Köszi.

Azóta se válaszoltam. Mit is írhattam volna. Elfogyott az erőm, amit erre még szánni tudok. Nyilván nem megyek vissza hozzá. Inkább kifizetem a HPV-szűrést máshol, vagy csinálok házi tesztet. A negyvenötezer forint vizsgálati díj visszatérítése mondjuk jól esne, legalább szimbolikusan, de őszintén… örülök, hogy egyáltalán magamhoz tértem a sokk után.

Hálás vagyok, amiért nem heteket, csak két napot töltöttünk ebben az idegtépő bizonytalanságban.

Időnként éjjel arra kelek, hogy a mellkasomban az émelyítő érzés, ami végigfutott rajtam, amikor elhangzottak azok a vészjósló mondatok.

Telnek a napok, néha betörnek flashbackek, olyankor kiver a víz, összeszűkül a torkom. Aztán rájövök, hogy minden rendben. Nincs baj. Túléltem már annyi mindent, végül is most csak annyit kell feldolgozni, hogy egészséges vagyok. Ez még mindig a szerencsés forgatókönyv. A lényeg úgyis ez. Ugye? Ugye. A többi meg majd elmúlik.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Nenad Delibos, Denrich Pexels