„Az örökölt fájdalom beszél belőlünk” – Hogyan nyomoz egy családtörténetitrauma-kutató?

–

A transzgenerációs pszichológia Orvos-Tóth Noémi munkásságának köszönhetően Magyarországon is nagyon népszerű lett az utóbbi években. Lényege, hogy a felmenőink traumái a mi életünkre is hatással vannak, akkor is, ha tabuk és titkok öveznek a családban bizonyos történéseket. Bern Andrea nem pszichológus, és habár nagyon érdekli a lélektan, ő a saját szakterülete, a történettudomány felől közelít a kérdéskörhöz. 

Korábban klasszikus politikatörténettel foglalkozott, majd a közelmúltig Sussexben élt és kutatott, ahová a Horthy család meghívására érkezett.

„Én voltam az egyik utolsó történész, aki interjút készített Horthy Miklós menyével, úgyhogy amikor 2013-ban meghalt, engem kért fel a család a hagyaték rendezésére. Megrázott, amikor egy-egy publikációm kapcsán rengeteg indulatos komment jött, hatalmas fájdalmak buktak ki az emberekből, keményen össze-összecsaptak. Rájöttem, hogy amikor látszólag az aktuálpolitikáról beszélgetünk, akkor is az örökölt fájdalom beszél belőlünk.

Tavaly a Covid hozott haza.

Jöttek hozzám, már Magyarországra angliai magyar ismerőseim, nálam töltötték a karantént, rengeteget beszélgettünk. Rádöbbentem, hogy sokan nem véletlenül élnek kint, szinte mindenkinek volt itthon valamilyen nagy családi konfliktus a háttérben. Szinte élettörténeti interjúkká alakultak ezek a baráti beszélgetések. Az egyik barátnőm története kapcsán jött az ötlet, hogy ássunk a mélyére a konfliktusoknak. Elkezdtem az ő családtörténetét kutatni, olyan alapossággal, ahogy a politikatörténetet szoktam, majd ebből ötletet merítve elindultam egy új szakmai úton, családtörténetitrauma-kutatással kezdtem foglalkozni.”

Az első mélyreható kutatást Bern Andrea a saját családjában végezte, ennek tanulságairól szólt a WMN-en megjelent esszéje, amelyben ezt írja: „A dédanyám mögötti árnyékot is ismerem magam mögött: gyerekkorom óta kísért egy érzés, hogy valami végleg, helyrehozhatatlanul elromlott, elcsúszott velem, velünk, a családunkkal. Hogy a belső, az igazi, valóságos lényünket jobb titokban tartani mindenki elől. Nincs semmilyen családi átok rajtunk. Egy kislány szégyenbélyeggel a homlokán élte a gyerekkorát, aztán bántalmazott nőként az asszonyéveit. Egy fiú elveszítette mindenkijét 1917 telén, és beteg maradt élete hátralévő részére, összetört és romboló, mert Orosházán senki nem volt akkoriban, aki felismerte volna a PTSD-t. Nincs semmilyen átok. Két történet van. Két törött sors. Az övék. Most, hogy ismerem, már nem kell az én sorsommá lenniük.”

De hogyan lehet utánajárni azoknak a régi történeteknek, amelyeket nem meséltek el nekünk vagy csak részleteiben ismerünk, esetleg nem is úgy, ahogy valójában megestek?

Bern Andrea azt mondja, először is felír mindent, ami tudható a családi legendáriumból, megkéri az interjúalanyát, foglalja össze a saját életét.  „Amikor valaki azt mondja, nem tud semmit a felmenőkről, az interjúk során általában kiderül, hogy a »semmi« túlzás, vannak azért információk. Igaz, volt olyan megrendelőm, akit örökbe fogadtak, és tényleg semmit nem tudtunk az egyik ágról. De szerencsére van rá lehetőség, hogy hivatalosan megtudakolja, kik voltak a vér szerinti szülei. 

A töredékes információk közt is vannak általában vezeték- vagy helységnevek. Ha mindkettő, az már nagyon jó. Nyom az is, ha legalább a környék belőhető, ahonnan származhattak a rokonok. 

A mormon egyház az 1960-as évektől mikrofilmre vitte a közép-európai anyakönyveket, volt ugyanis egy missziójuk: feltérképezni a világ családfáját. Digitálisan kutatható az adatbázisuk.” 

Vannak sajnos települések, ahol megsemmisültek anyakönyvek, illetve a XX. század második felétől kezdve vannak korlátozások a hozzáférhetőségben a személyiségi jogok miatt. De egyéb lehetőségek is vannak a kutatásra – tudom meg Andreától.

„Besétálok a Széchényi-könyvtárba, és kikeresem a helyi folyóiratokat. A könyvtárnak emellett hatalmas gyászjelentés-adatbázisa is van. Ez hasznos a munkámhoz, mert ezekből megtudható, hány éves volt a keresett személy a halálakor, ebből ki lehet számítani, mikor született, és ott van az is sokszor, kik gyászolják. Kiegészíthető a családfa. Aztán használok katonaállítási lajstromokat is, a Monarchia idejében minden sorozási központ katalógust vezetett. Benne a születési dátum, a születési hely, és az anya neve.” 

A történész ezután genogramot állít össze. 

Ez egy olyan ábra, amely tartalmazza a családtagok egymás felé irányuló érzelmeit is, a generációkon átívelő életmotívumokat. „Ebből általában kirajzolódik, hogy vannak-e olyan ágak, ahol traumatizáltságra utaló jegyek öröklődnek, például függőség, depresszió, öngyilkossági hajlam. Ezek jellemzően válaszreakciók traumákra. A cél: megkeresni a probléma eredőjét.

Ezután írok egy történelmi kontextusba helyezett elemzést, ami megpróbálja megmutatni, hogy az átöröklött motívumoknak milyen történelmi hátterük volt. Ez nem jelenti azt, hogy mindig a történelmi háttérben kell keresni az okot, de sokszor rávilágít, merre kell keresgélni tovább. 

A következő lépés lehet a részletes élettörténeti feltárás a levéltárban,

ez többhetes kutatást is jelenthet. Nem lehet előre tudni, mennyi időt igényel majd a feladat, mert ha például határon túli helyekre visznek a nyomok, mondjuk, Romániába, akkor oda személyesen el kell menni, megnézni, maradt-e valamilyen használható forrás a helyi levéltárakban.” 

Kérdezem Bern Andreát, milyen nagy felfedezései voltak. 

Nem könnyű mesélnie ezekről, hiszen nem adhatja ki felismerhetően mások történeteit, de annyit elárulhat, hogy volt például egy olyan esete, amikor egy fiatal nő azzal kereste meg: nem tudja, miért, de a gyerekvállalástól mindig berzenkedett.

„Visszajutottunk a családtörténetben egy XIX. századi betyárhoz, aki a törvény elől menekülve Amerikáig vándorolt, és itthon hagyta a feleségét és az öt gyerekét, akik mind nevelőszülőknél nőttek fel, és nagyon mélyről kellett felküzdeniük magukat. Csak egynek lett saját családja közülük.” 

Aztán volt egy ismerőse, akinek olyan klausztrofóbiája volt, hogy nem tudott beszállni egy liftbe.

„Kiderült, hogy a holokauszt idején a dédapja egész családját elvitték egy razzia során, és ő egyedül maradt ’44–’45 telén, bezárva egy lakásba 14-15 évesen.” 

Adja magát a kérdés, vajon segít-e rajtunk, segít-e jobban éreznünk magunkat, továbblépni, okosabban reagálni bizonyos helyzetekben, ha jobban értjük a múltunkat.

Bern Andrea a saját bőrén tapasztalta, hogy igen. „Olyan családból jöttem, amelyben nagyon nehezen kezeljük a konfliktusokat. Édesanyám ágán nagyon lobbanékony embereket találni. (Édesapáméké ennek az ellenkezője, folyamatosan kihátrálnak a vitákból, véglegessé váló csöndek vannak, néha életre szólóan.) A bennem lévő indulatok gyökerét keresve jutottam el az anyai ágon a trauma eredő pontjáig, amikor felrajzoltam a genogramot, és szépen mutatta, mindenki mindenkivel erősen indulatos volt, egészen a dédapámig visszavezethetően. Aztán az első világháborús veszteséglistákban döbbentem fedeztem fel egy megsemmisült családot, amiről a dédapám hallgatott. Ilyen a trauma természete: a beszédközpontot blokkolja. Így a trauma nem válik történetté, képek formájában tör be időről időre a tudatba – ezért elviselhetetlen a PTSD (poszttraumásstressz-zavar – a szerk.).” 

Szoktuk mondani, szinte közhely ma már, hogy Magyarországon az emberek nem néztek szembe a múltjukkal, ezért ragadtak bele valamiképp.

Bern Andrea egyetért, szerinte a második világháború és az utána következő időszak rengeteg traumatikus eseményére rárakódik a  társadalmi csend, a tabusítás. „Nagyon sok ilyen témába futottam bele az interjúk során, például a szovjet katonák által megerőszakolt nők történeteibe. Eleve nehezen beszéltek az erőszakról, szégyellték, ehhez társult a társadalmi kibeszélhetetlenség, illetve az a tény, hogy bár volt, aki megpróbált feljelentést tenni magyar, illetve szovjet hatóságoknál, de nem ért el semmit, hisz »a szovjet hadseregben ilyen nem történik«.”

De vajon máshol bátrabban szembenéztek a történelmükkel?

Bern Andrea meséli, hogy néhány éve rácsodálkozott egy német tinisorozatra, amelyben a gyerekek megtalálják a nagypapa vaskeresztjét, SS-igazolványát, és ebből eredt valamiféle groteszk akasztófahumor: mintha azt üzenné, lám, túl vagyunk rajta, viccelődünk vele bátran.

„Nem vagyok benne biztos, hogy azért ilyen egyszerű ez” – mondja a történész.

Hogy egy másik, ellentétes példát is kiragadjunk, Oroszországban  egyáltalán nem adják ki a lehallgatási és titkosszolgálati anyagokat, ahogy nálunk igen.

„De egy barátom apukája azt mondta, akkor se kérné ki a családtagok aktáit, ha lehetne, mert a nagypapája fogságának és kivégzésének részleteit inkább nem szeretné tudni.

A múltat talán jobb nem bolygatni, sokan így gondolkodnak.

Pedig az utódok nem felelősek az elődök bűneiért, és felesleges támadni azokat, akiknek a felmenői az én felmenőimnek ártottak, mert az én sebeimen ez nem segít. Sokkal fontosabb tisztába jönni a saját családom történetével, és megvizsgálni, miként hatottak rám, ha már gyógyulást keres az ember – mondja Bern Andrea, és hozzáteszi: – Két szülő, négy nagyszülő, duplázódik az emberek száma minden generációban. A harmadik-negyedik generáció az ember felett már több társadalmi csoportot felölel. Nehéz tehát behatárolni, pontosan kikhez tartozom, esetleg ki ártott kinek, te nekem vagy én neked, ha az ősöket vizslatjuk. Nagy összefonódásokat találunk, kicsi  ország ez, tíz generáció mélységben már sok az átfedés mindenki más őseivel, aki ma itt él.

És mindenkinek az ősei között vannak farkasok és bárányok is, és néhány száz év távlatából már az egykor áthidalhatatlan ellentétek is békében megférnek egymás mellett a családfán, élüket, érvényüket vesztették az egykor súlyos politikai konfliktusok.

Nekem volt egy XVII. századi felmenőm, aki az ország egyik első Luther-fordítója volt. Tíz gyerekével menekült, nádasokban bujkált a katolikusok elől. Az ő életében a farkasok a katolikusok voltak, míg az ugyanekkor néhány száz kilométerrel arrébb, a Vág mentén élő,  német ajkú katolikus vízimolnár őseim szemében meg éppen a protestáns prédikátorok tűnhettek farkasoknak. Honnan is sejthették volna, hogy egyszer mindannyiukra őseimként fogok hivatkozni!

Az én célom történészként az, hogy rámutassak ezekre az összefüggésekre, és arra, milyen fontos a múlt ismerete ahhoz, hogy értsük saját magunkat és egymást.” 

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Uwe Krejci