„Aranyhalacska, segítsél, mert bajban vagyok!” – Mesék a zárkából

–

„Nem mese ez, gyermek!”

Visky Ábel három, börtönbüntetését töltő apa és gyermekeik életét követte nyomon mintegy két éven át, és film utómunkálatai egy évig tartottak. Ezért a sziszifuszi munkáért az alkotók megkapták a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) szakmai fődíját, és különdíjjal is jutalmazták őket.

Visky Ábel arra kérte az apákat, hogy írjanak meséket a gyerekeiknek, amiket aztán saját maguk és a gyerekeik el is játszottak díszletekkel, jelmezekkel. Az alkotók pedig ezeket a szívből szakadt meséket elképesztően szellemesen és kreatívan vizuális nyelvre fordították.

A fikciós mesei betétek elemelik a filmet a hagyományos dokumentarista stílustól, egyúttal megmutatják a fogvatartottak nagyon is emberi, érző oldalát.

A rendező a Feldmár András és Büky Dorottya által vezetett, nagyon sikeres balassagyarmati börtönnevelési börtönmeseprogram nyomán kapott ihletet a mesélős projekthez. Feldmárék programját azóta sajnos megszüntették, pedig alig-alig akadt visszaeső azok között, akik a Mesekörön részt vettek. (Hatvanöt fogvatartottból mindössze öt visszaeső volt, miközben az országos átlag meghaladja az ötven százalékot.)

Luzsi Margó meseterapeuta is éveken át járt rendszeresen mesélni az egri női börtönbe. Két – szinte módszertanként is alkalmazható – kötet is született erről (Rabmesék; Rabkoszt – Testnek és léleknek), amelyekben részletesen beszámolt a főként népmesei szimbólumokkal megtámogatott mesefoglalkozások menetéről.

Boldizsár Ildikó ezt írta a kötet előszavában: „[…] A »mesekörös« fogvatartottak körében szinte nullára csökkent a visszaesések száma.”

Tehát a mesék terápiás hatása – a börtönben lévők és a rájuk váró családtagjaik körében – bőven bebizonyította, hogy képes erősíteni a rabok lelkét, és a fizikai távolság ellenére a családtagok elhidegülése ellen is erősen hat.

Visky Ábel, a rendező erős hitet, mély emberséget tanult és kapott otthonról, nem csoda hát, ha odafordulása és odaadása ezekből a „nehézfiúkból” is kihozta azt az oldalukat, amelyet talán ők maguk sem ismertek.

Ő maga is megjelenik egy-egy felvételen, látjuk, ahogy instruál, kérdez, tapintatosan jelen van, irányít, de legfőképp mélyen együttérez a szereplőkkel.

Ördögi kör

Az egyik fiatal börtönlakó, Tibor. Édesapja, aki szintén Tibor, ötvenéves, és szinte az egész életét börtönben töltötte. Hatvankettő lesz, mire szabadul, most épp rablásért és emberrablásért ül. Szürreálisnak hat a jelenet, amikor azt magyarázza a fiának, hogy legyen legalább négyféle terve az életére, ha kiszabadul… és ne a bűnözést válassza megoldásul.

Az ifjabb Tibor hatévesen, meztelenül, egyedül kóborolt éjszaka az utcán, hogy drogfüggő anyját megkeresse, onnan vitték be a rendőrök, aztán intézetben nevelkedett. Az erőszak nyelvét tanulta az utcán és a hasonló sorsú gyerekektől is a különböző intézményekben.

És megint „a semmire” megy majd ki, ahogy ő mondja a filmben. Minden valószínűség szerint ő is börtönben tölti majd az egész életét. Nincs utógondozás, soha senki nem segít neki abban, hogy normális keretek között élhessen. Akinek priusza van, eleve csökkent esélyekkel indulhat újra.

Bűn a múltja. Büntetés a jelene, és bűn lesz a jövője is.

Az intézményesített gyerekvédelemben is jelen van a bántalmazás. (Erről olvassátok el Gyurkó Szilvi nálunk megjelent korábbi írását ITT.)

Nincs mese… Illetve „csak” a mese van.

„Aranyhalacska, segítsél, mert bajban vagyok!”

Többek között ezt írta kislányának készült meséjében Tibor. Nagy bajban van, az biztos. Pláne, amikor kiderült, hogy nem is aranyhal szeretett volna lenni a kislánya, Tina a mese főszereplőjeként, hanem Aranyhaj. De Tibor rosszul hallotta a telefonban. Ám végül sikerült áthidalni a gondot, mert Tina lett a halak királyának lánya, és ezzel a szereppel már boldogan azonosult.

A történet arról szól, hogy egy szegény halász az apjával kifogja az aranyhalat, aki könyörög nekik, hogy engedjék vissza a tengerbe. Az apa azt mondja, hogy inkább adják el jó pénzért, végül a fiú szíve megesik a halacskán, és visszaengedi a tengerbe, ami azután őket is elnyeli. A halak királyának lánya és fia persze kimenti őket a háborgó habokból.

A drámaian felépített mesés jelenet díszleteit és jelmezeit a főszereplők saját maguk készítették, és el is játszották a nekik szánt szerepet.

A mese szimbolikája világos és egyértelmű. Csakis a gyerekek tudják megmenteni szüleiket. Értük érdemes volna jó útra térni.

Itt is érvényesül a mesék aranyigazsága: „Jótett helyébe jót várj!” Felszabadító és megindító az üzenet, ahogy az egész mesés betét is. 

Mindhárom apa mély érzésű, ragaszkodik a családjához, kapaszkodik beléjük

Ám az egymás nélkül töltött hosszú évek legtöbbször szétszakítják az egységet. Néhányszor látjuk őket elérzékenyülni: Zoltán, egy másik szereplő, akinek végül a hatéves büntetés utáni hazatérését is nyomon követhetjük, el is mondja, hogy keménynek kell mutatkozni a börtönben, mert a gyengéket eltiporják:

„De a fal felé fordulva lehet, hogy kicsordul az ember könnye.”

Az ő meséjük is megindító, ők az egyetlen olyan család, amelynek tagjai viszonylagos egységben várják a családfő szabadulását, ám azért elhangzik az egyik fia szájából, hogy ha az apja megint „megőrül”, „akkor tarkón vágom a nagykéssel”.

Ők végül együttes erővel győzik le a sárkányt, aki elrabolta a csodafogsort, ami a boldogságuk záloga.

„És újra kezdtünk élni úgy, mint hosszú évekkel azelőtt” – fejezi be a mesét az anya.

A verbális kommunikáció elég durva mindhárom családban, ám a testi kötelék szoros. „Kinyírlak” – mondja Zoltán felesége nyolcéves kislányuknak, majd megcsókolja és átöleli a kislányt.

„Te se sírjál, apa, mert téged meg egyenesen leütlek” – vigasztalja Tibort a láthatáson (nevelt) kislánya, amikor a szülők kölcsönösen vádolják egymást.

Az érzelmek is pillanatonként hullámzanak a könnyes vallomásoktól a kőkemény szemrehányásokig és az indulatkezelési gondokig, ebből is látszik, hogy egyik szereplő sem kaphatta meg gyerekként azt az érzelmi biztonságot, amire minden embernek szüksége volna ahhoz, hogy méltó életet élhessen.

Malacka és a Farkas

A film harmadik főszereplője, Gábor, aki Ózd környékén nőtt fel, és „egész életében kereste a családját”. Az ő története és meséje volt a legmegrázóbb számomra. Nyolcéves börtönbüntetését tölti garázdaságért és súlyos testi sértésért. Kisfia, Alex hatéves volt, amikor Gábor börtönbe került, és az első láthatás után úgy kellett az őröknek „leszedniük” a kétségbeesett kisfiút az apjáról, zokogott, nem akarta elengedni.

Számomra a film legmegrázóbb (néma) jelenete az volt, amikor az apa az öt napig tartó forgatás miatt különleges eltávozást kapott, és ezután kísérte őt vissza a börtönbe Alex a nagymamájával. Alex alig tudott járni a búcsúzás után, azt sem tudta, merre induljon, olyan elveszetten bolyongott, mint Malacka az erdőben…

Alex egyébként kifejezetten tehetségesnek mutatkozott a mesés betétben Malackaként, gyöngyöző kacagása, természetes intelligenciája kiemelte őt a többi szereplő közül. 

Gábor a filmben sokat beszél arról, hogy Alex anyukája nem bírja ki ezt a hosszú időt nélküle, és valóban, a fiatal, csinos anya a gyárban találkozik egy férfival, akivel új családot alapít. Gábort megtöri a hír, de tehetetlen. A mese, amit ír, egészen szívet tépő. 

Malackát Farkas nevelte egészen pici kora óta, akit az erdőben talált. (A Farkas szerepét Gábor bátyja játssza a filmben.) Egy napon Farkas megmutatja Malackának a hirdetést, amiben az igazi szülei keresik őt, és azt mondja, keresse meg a saját családját. Malacka elindul a sűrű, sötét erdőben. Ott találkozik a Rókával (Gábor édesanyja alakítja). Majd együtt bolyonganak, hogy megtalálják azt a völgyet, ahol Malacka szülei élnek, de végül egy másik Róka megtámadja a nagymama által alakított Rókával együtt Malackát, aki menekülés közben belezuhan egy sötét verembe. Amikor magához tér, meglátja a házukat, bezörget az ajtón, de a szülei nem hallják őt. Aztán kiderül, hogy csak rossz álom volt az egész, és Malackát az igazi apja ébreszti…

Nyilván nem kell magyarázni, hogy mit jelent a sötét erdőben való bolyongás, ahogyan a sötét verembe esés szimbólumát sem kell felfednem…

Amit látunk, hallunk és érzünk

Közelről láthatjuk a szereplők arcát, miközben nézik az elkészült mesefilmeket, a rajtuk végigvonuló érzések leírhatatlanok. Azt ajánlom nektek, nézzétek meg Visky Ábel és kiváló alkotótársai felkavaró filmjét, amit már a Netflix is műsorára tűzött.

A zeneszerző, az animátorok, az operatőrök, a látványtervezők, a producerek, mindannyian megérdemelnék, hogy ideírjam a nevüket, de olyan sokan vannak, hogy erre sajnos nincs mód. Az alkotók közé sorolom a börtönök személyzetét is, mindenki példaszerűen együttműködött a stábbal, enélkül nem születhetett volna meg ez az értékes alkotás.

Hol kezdődik a bűn, és hol ér véget?

A bűnelkövetők többsége maga is áldozat. Beleszületnek a szegénységbe, bántalmazói közegbe, semmiféle perspektíva és pláne olyan minta nincs előttük, ami kivezethetné őket ebből a reménytelen körforgásból.

A mai magyar társadalmi közeg pedig finoman szólva sem nevezhető támogatónak velük kapcsolatban.

Rasszista megjegyzéseket teszünk a börtönlakókra, minden empátiánkat elveszítjük, és nem gondoljuk át, hogy egyéb lehetőségek híján sokszor tényleg nincs más választásuk, mint a bűnelkövetés. 

Mondhatjuk persze nagy hangon, hogy „miért nem mennek el dolgozni?”, de ha azt is tudjuk, hogy kizárólag a legalantasabb és legrosszabbul fizető munkákat kaphatnák meg, és még azt sem mindig, akkor szembe kell néznünk a saját felelősségünkkel.

A társadalomnak is változnia kell ahhoz, hogy ők változhassanak.

Ha van ennek a filmnek társadalmi rendeltetése, akkor mindenképp ez a legfontosabb üzenet. Ne feledjük, hogy a börtönben lévők ugyanolyan emberek, mint mi, őket is ugyanúgy várja a családjuk, ahogy bennünket a sajátunk, és mi is követtünk már el kisebb-nagyobb bűnöket, még akkor is, ha ezekért nem kellett börtönbe vonulnunk. Senki sem feddhetetlen.

Az idősebb Tibor mondja: „A sorsnak mindig van szép oldala meg rossz oldala is.”

Adjunk esélyt arra, hogy a rossz után lehessen szép is.

Gábor a film megnézése után azt mondja: „Nagyon boldog vagyok most, komolyan!”

Aztán látjuk, ahogy visszakísérik a zárkába, és bezáródik mögötte az ajtó.

De most már azt is tudjuk, hogy a képzeletet nem lehet falak közé zárni.

Both Gabi

Képek: Proton Cinema