„Apám vállán nem lehetett sírni” – Elolvastuk Lugosi Viktória új regényét

–

Már az első mondat mellbe ver

Ha egy könyvesboltban bóklászom a kötetek között válogatva, gyakran fordul elő, hogy a borító alapján veszek le egy-egy művet a polcról (hiába tartja az angol mondás, hogy ne ítélj a borító alapján). Van, aki bele-beleolvas a kötetbe, épp csak ott, ahol véletlenszerűen kinyílik, én azonban rögtön az első mondatra szoktam lecsapni. Úgy tartom ugyanis, hogy ha ez képes magával ragadni (de legalább az első bekezdés), akkor azzal a regénnyel biztosan jóban leszünk. Az Akit itt felejtettek első mondata szinte belerobban az ember szívébe: „Apám vállán nem lehetett sírni”. És hogy miért nem, annak a rétegeiben jóval nagyobb tragédiák lapulnak, mint egy nő szomorúsága (pedig az is milyen, de milyen óriási lehet néha!), akinek a legnagyobb vágya az, hogy végre megértse az apját, és kicsikarjon egy jelet belőle, amiből tudhatja, akárhogy is, de fontos számára.

A regény három részből épül fel

Az első (Nem lesz holnap) és a harmadik (Nem volt holnap) a jelenben játszódik, de felidéz számos múltbeli eseményt, magyarázatot kínálva a kétségekre és gyötrődésre, központjában az elbeszélővel, akinek minden vágya, hogy jobban megismerje az édesapját. A varázslatos kisugárzású, szigorú, a női nemért rajongó apa múltja tele van soha fel nem villantott titkokkal, rejtéllyel, fel-felbukkanó ismeretlen nőkkel, sohasem hallott barátokkal, akik a közös gyerekkorról regélnek, választ azonban a kérdéseire mind ez idáig nem kapott.

Talán most, hogy az apja már öregszik, végre megérthet valamit, ám az idő ellene dolgozik: az édesapja alzheimeres, ki tudja, mennyit fog tudni kideríteni a valódi történetéből, megértheti-e a motivációit, a gondolatait? 

A kórházi látogatások során nemcsak a családi viszonyok bepállott és súlyos bonyolultságával szembesül nap mint nap, de az apja egyre romló állapotával is, ami egyúttal szembesítést jelent a szülő fizikai mivoltának azzal a szintjével, amivel az ember már nem feltétlen akarna szembesülni. „Apámnak nincs segge és nincs farka” – kívánna megmaradni egyfajta gyermeki valóságban az elbeszélő, aki sem az apja nőügyeit nem szeretné részleteiben tudni, sem a haldokló test biológiai funkcióiról nem kíván feltétlenül tudomást szerezni. Hadd őrizze meg magának mindenki a méltóságát, még az utolsó időszakban is.

A deszki gyerekotthon

A második rész (Úgy képzelem) a régmúltba vezeti el az olvasót, megismerhetjük a regény alcímeként is szolgáló deszki árva történetét. A Csongrád-Csanád megyei Deszken működött ugyanis 1945-től négy éven át a gyermekfalu, melyet egy cinonista szervezet alapított az elárvult, vagy nagy nehézségek között élő zsidó gyerek számára azzal a céllal, hogy testileg-lelkileg megerősítsék őket, meggyógyítsák a háború, a holokauszt okozta traumákat, és felkészítsék őket arra, hogy amikor eljön az idő, Izrael hasznos polgáraivá válhassanak. Sok tragédia, szenvedés és hányattatás után ide kerül Tamás is, barátokra tesz szert, megismeri a szerelmet, a kalandokat, mindezt egy elfogadó, szabad közösségben, ahol mindenki a gyerekek kedvét lesi, izgalmas programokat szervez számukra… majd mindez hirtelen véget ér. 1948 tavaszán a kommunisták felszámolják a deszki gyerektábort, Izrael helyett pedig a hátramaradottakat szétszórják a magyar árvaházakban.

„Nincs Isten, és ha a zsidóknak van is országa, mi annak sem kellünk” – véli a fiú, Tamás keserűen.

A csalódottsága, kiábrándultsága pedig örök nyomot hagy. „Deszk gyászoló gyerekeknek mutatott új értelmet azzal, hogy küldetéstudatot ültetett beléjük, és már néhány ott töltött hét után azt várták, hogy beteljesítsék ezt a feladatukat egy olyan országban, amely tárt karokkal várja őket. Most pedig egyszerre csak matracokat és fazekakat pakoltak, és visszatérni készültek oda, ahonnét egyszer már száműzték őket.” 

Talán itt találhatjuk meg a címbeli mondat magyarázatát is. Az évek során sok gyerek (főleg árvák) utazott ki és kezdett új életet Izraelben, ám azoknak, akiket Magyarországhoz még családi kapcsolatok fűztek, a rokonok engedélyére volt szüksége a költözéshez. Tamás hosszan őrlődik a két út között, menne is, de a nagymamája gondolata újra és újra visszahúzza… míg végül késő nem lesz. Vajon más ember vált volna belőle, ha el tudja magában hallgattatni a szerető nagymama hangját, és még időben távozik? Vagy addigra már annyi sérülés érte, hogy azokat is magába zárta volna, hogy feleméssze végül őt is, és megmérgezze a környezetét, a szeretteit?

Az apa, aki mindenkit becsapott

Az elbeszélő, azaz a deszki árva lánya életében vissza-visszatérő motívum, hogy nem azt kapja az apjától, amit szeretne, vagy amit az megígért neki. Sokszor és otromba módon elárulják, becsapják, de ő újra és újra hinni akar, újra és újra megbocsát. Miközben kitartóan vár egy nagy pillanatra, egy jelenetre, amiből megértheti, megérezheti végre: igenis számít. Fájó szemtanújának lenni a sok esküszegésnek és önző tettnek, amit az apja elkövet vele szemben, majd látni a naiv hitet a következő hasonló esetnél: hátha most másképp lesz.

Főleg, hogy egyáltalán nem apróságokról, jelentéktelen dolgokról van szó, épp ellenkezőleg: a foglalóról az új lakásra, amit az apa megígér, aztán az utolsó pillanatban mégis visszavesz. Az unokája taníttatására szánt pénz, amit hosszú éveken keresztül tekint alapvetésnek – egészen addig, amíg valóban oda nem kellene adni. Vagy a (számomra legalábbis) legmegrázóbb: az onkológusi kapcsolat, amire a lányának hiába lenne égető szüksége, az apja megtagadja, mert hátha egyszer, valamikor majd úgy adódik, hogy neki is szüksége lesz rá. 

Az önző, narcisztikus, gyakran rideg apa képét azonban árnyalja a két régóta őrizgetett dossziéja: az Igazságtétel-mappa (melyben azok nevei vannak, akik feljelentettek, elüldöztek, megloptak valakit a családból), és a Dosszié a felejtés ellen, melyben azok vannak felsorolva, akiket örökké támogatni kell, mert valaha segítettek, és ha őket nem lehet már, akkor azok leszármazottait.

Vajon hogyan fér el egymás mellett ez a névtelen és önzetlen segíteni akarás, és a konok, makacs kicsinyesség, amivel pedig a saját lányához viszonyul megannyiszor?

Apasebek, transzgenerációs traumák

Ezeket a szülő által ütött, mély sebeket számomra a középső rész, az apa múltjának feltárása sem teszi teljesen érthetővé. Az én szememben nem oldozza fel a karaktert a szülőként elkövetett bűnök alól az, hogy őt mennyi és milyen különféle veszteség érte, pedig tudom, „az anyját elégették, az apja rá se néz, a nagybátyja ugyan magához vette, de visszaadta, mint egy rosszul szelelő kályhát, ami nem vált be”. 

A regény olvasása során mégis sok kérdés, gondolkodnivaló maradhat az olvasóban, ami miatt az Akit itt felejtettek jóval tovább él azután is, hogy becsukta és visszatette a könyvet a polcra. Kit mi illet meg? Formálhatunk-e jogot a szülőnk holmijaira, amihez érzelmileg szorosan kapcsolódunk? Kire tartoznak a szülő múltjának emlékei? Jogunk van mindent tudni, olyat is, amit ő mindig titkolni akart? Mivé torzítják el az embert a soha ki nem mondott fájdalmak?  

A megbocsátásról és a haragról is hosszan töprenghetünk: vajon meg kell-e mindig, minden esetben bocsátani? Van olyan, hogy az örök megbocsátással újra és újra valójában magunkat nyomorítjuk meg? Ha pedig mégis a harag útját választjuk, kire haragudhatunk igazából? Egy önző, narcisztikus apára? Vagy inkább a rendszerre, a politikai körülményekre, amik ilyenné gyúrták őt?

„Mindketten szeretik a másikat, csak nem tudják egymást szeretni”

– kínál egyfajta magyarázatot az apa és a lánya viszonyára a szerző a Margó Fesztiválon Veiszler Alindával beszélgetve. 

Részben az élet írta

A mű maga egyébként fikció, nem Lugosi Viktória életéből táplálkozik, csak a deszki háttér valóságos. A szerző komoly kutatómunkát végzett, minden fellelhető anyagot elolvasott a témában, és felkeresett Izraelben élő, egykori deszki gyerektábori lakókat is. Így a regény ebből a szempontból is újdonságnak számít, hiszen a deszki gyerektáborról idáig nem sok anyag született. Olyannyira nem, hogy a vaskos deszki helytörténeti gyűjteményben sincs semmi nyoma a tábornak, arról a pár évről, amikor a Gerliczy kastélyban elárvult zsidó gyerekek éltek, egy szó sem esik, csak az előtte lévő és az utána következő események kaptak helyet.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van. 

Fiala Borcsa