„A húszas éveimet megmérgezte a magány, az evészavar, és az elvárások miatti frusztráció”

–

Magas beosztásban dolgozom az egészségügyben, évek óta Németországban. A munkám szenvedély, és sok szenvedés forrása is. Mégis, ez az egyetlen dolog, ami motivál, amiért folyamatosan fejlesztem a mentális állóképességemet. Elképesztő mennyiségű feladat és felelősség van rajtam. Támogató jelenléttel állok ki a betegeim és a munkatársaim mellett is. Jellemzően szeretnek is a közelemben lenni. De rengeteg munkám van ebben.

Tinédzser koromban én voltam a kövér lány, 

a lány, akit megalázott az iskolaorvos azzal, hogy egy vizsgálat után váratlanul bejött biológiaórára, és elmondta: van itt egy lány, akinek jókora súlyfeleslege van, majd kiselőadást tartott a fogyásról. 

Mélységes szégyen lett úrrá rajtam, ami a következő húsz évemre is rányomta a bélyegét.

Sehol sem voltak akkor még plus size modellek. Elképzelhetetlen volt, hogy teltkarcsú nőkkel reklámozzanak női higiéniai terméket. Én sosem mertem volna ennyit megmutatni magamból.

Számtalan egészségkárosító fogyókúrával próbálkoztam, hasztalanul.

Családon belül is megaláztak, többször is. Nyaraláson, reggeli közben elhangzott, hogy „most még dőzsölünk, aztán otthon kőkemény fogyókúra lesz”. Ugyanezen a nyaraláson tépte le rólam a strandkendőt anyám, mondván: mit gondolok, így nem látszik, hogy mekkora a seggem? Mellettünk egy csapat velem egykorú német fiatal ült.

Szegény szüleim, ma már kristálytisztán látom: mindkettő egy életen keresztül küzdött az addikcióival. Munkaalkoholizmus, mellette gyógyszer és alkohol kombinációja. Nem tudták, ahogy én sem, hogy őket másolom, csak másképp. Borzasztó sokáig hibáztattak és én is magamat azért, hogy nincs elég önfegyelmem.

Volt egy plátói szerelmem tinédzserként. 

Majd belepusztultam a reménykedésbe, de neki csak vékony, szép barátnői voltak. Az aktuális bánatát mindig nekem sírta el. Én voltam a haver.

Nem baj, egyszer lefogyok, és másképp lesz minden, gondoltam.

Közös baráti társaságunkban több párkapcsolat is szövődött, amelyekből aztán házasságok születtek. Sok esküvőn vettem részt. Bár nem vágytam rá, olykor koszorúslány is voltam. Álltam a rám erőszakolt ruhában a mellém állított fiúval, aki az esküvőn szintén jelenlévő, nálam sokkal csinosabb barátnőm után érdeklődött. Plátói szerelmem is más lányok után futott, engem egyszer sem kért fel táncolni.

Nem baj, majd egyszer más lesz. Csak hinni kell benne.

Húszévesen 90 kilogramm voltam. 

Ápolónőként dolgoztam ekkoriban. Álltam hajnali fél hatkor a buszmegállóban, láttam, hogy a velem egykorú lányt elkísérte a párja. De jó neki. Talán majd nekem is lesz ilyen. 

Néztem magam a buszmegálló üvegében. Hatalmas voltam. 

Nem volt még túl változatos kínálat nagy méretű ruhák terén a boltokban, és pénzem sem volt rá, úgyhogy a kicipzárazott pufidzsekimben álltam, mert így rám jött.

Megfogadtam, ha egyszer végre kisebb leszek, és lesz rá pénzem, jól fogok bánni magammal, és szépen fogok felöltözni, mindennap.

Valahol tudtam, hogy az sokára lesz. Túl sok tudat alatt magamra vállalt szerepben próbálok helytállni, és egyszerűen nincs más örömforrásom, mint az evés.

Húszas éveimben egyszer elhatároztam: most már tényleg lefogyok,

ledobtam majdnem 30 kilogrammot. Megtörtént a csoda, amire vártam, amelynek eléréséhez nem volt szakszerű segítségem. Meg is lett a következménye: leállt a menstruációm, kihullott a hajam, és pánikrohamaim lettek. Tápanyaghiányos voltam, de a legnagyobb problémám az volt, hogy megvontam magamtól a legfőbb támaszomat, az evést.

Egy darabig nagy érdeklődéssel fordult felém mindenki. „Hogy csináltad, esküszöm 50 kilóval kevesebb lettél!” – kiáltott fel egy ismerősöm egy baráti társaság füle hallatára, ahová akkor mentem először.

„Köszönöm, hogy nem engeded elfelejteni: én vagyok a kövér lány”, gondoltam.

Rögeszmémmé vált, hogy tartsam a súlyom,

nem ehettem egy plusz kalóriát sem. Az ünnepek, találkozók rémálommá váltak, mert jött a „jaj, de sovány lettél, egyél már valamit” szöveg, meg mellette a „na így biztosan lesz valakid, hát most már csak észrevesznek a férfiak”. Igen, valóban, a zéróhoz képest többen észrevettek.

Ott álltam a kövér lány lelkével a gyötrelem árán lesoványodott testben.

Nem vágytam szerelemre. Rettegtem, hogy ha kialakulna is valami, amennyiben visszatérne a túlsúlyom, mert eleresztem a kontrollt, elhagynak. Volt egy-két érdeklődő fiú, a kedves udvarlásnál tovább azonban nem mentek. A viselkedésem miatt azt hitték, foglalt vagyok, pedig csak nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött sikerrel. Egyikük, Dani, különösen helyes volt. Egyszer úgy intézte, hogy együtt lefényképezzenek minket. Jól néztünk ki együtt.

El sem tudtam képzelni, mi lesz, ha kiderül, hogy még csak egy csókot sem kaptam soha.

Szégyen. A vezérmotívum

Évekig tartó küzdelem volt, amit nehezített a saját családomon belül megtapasztalt féltékenység. A kövér lány le akarta adni a szerepét, és ezzel nem tudott mit kezdeni a környezete.

A harcnak egy súlyos bakteriális tüdőgyulladás vetett véget. Kontrollálhatatlan zabálási rohamaim lettek. 

Mindent és bármit megettem, amíg csak a földre nem feküdtem a teltségérzet miatt. Amitől a legjobban féltem, hogy visszahízom, megtörtént.

Öngyilkossági gondolataim lettek. Még jó, hogy annyi önvédelem volt bennem, hogy kerestem egy magánpszichiátert. Fizetni kellett érte, úgyhogy hitelt vettem fel, hogy tudjam rendezni a díját. Visszagondolva, nagyon örülök, hogy volt bátorságom segítséget kérni. Nehéz volt, nálunk családi szokás a nehézségek eltussolása, meg nem beszélése. 

Negyven kilogrammal lettem több. Két év után visszatért a menzeszem, de a szégyen soha nem látott mértékűvé vált.

Nem találkoztam senkivel. Kerültem mindenkit.

Egyszer egy boltban megláttam Danit. Rettegés fogott el, leraktam a bolt közepén a kosaramat, és elindultam kifelé. Nem vettem észre, hogy ő is kifelé tart. Az ajtóban összefutottunk. Megismert.

Sosem fogom elfelejteni a döbbenetet az arcán. Meg sem szólalt, pedig még az is jobb lett volna, mint ahogy nézett. Elfutottam, ahogy csak a lábam bírta. 

Százkilós testsúllyal beláttam: segítséget kell kérnem,

felkerestem egy magánrendelést, ahol mindenféle kivizsgálásra küldtek, többek között nőgyógyászhoz is. Mondtam, hogy az nem fog menni.

„Ja, hogy szűznek tetszik lenni, ennyi idősen?” – hangzott el az empatikus diabetológus kérdése.

Az általános nézet, miszerint a fiatalkor a könnyedség, szépség, szerelem ideje, nem igaz mindenkire. Rám nem volt, pedig én is Disney-meséken nőttem fel. 

Mélységesen vágytam a szerelemre, elfogadásra. Valakire, aki az életem történetében sorsfordító szereppel bír. Akit csak úgy ajándékba kapok, nem kell érte tennem, tanulnom, küzdenem, fizetnem. 

Irigységgel, majd egy idő után már húsba vágó fájdalommal néztem a fiatal, kézen fogva andalgó párokat. 

Rengeteg segítőt felkerestem, 

kineziológust, családállítót, párterapeutát, táncterapeutát, fitoterapeutát, homeopátiás orvost, biorezonanciás kezelést. Megcsömörlöttem tőlük. Ők is csak emberek, a bölcsek köve egyiküknél sincs. Időközben tudomásomra jutott, hogy sokuknak romokban volt a magánélete, vagy régóta semmilyen kapcsolata sem volt. Mégis párkapcsolati tanácsokat akartak adni, olykor kioktató stílusban. A következő motivációs beszéd is elhangzott: a te korodban az a normális, ha van valakid, meg aki nem szexel, annak nőgyógyászati daganatos betegsége lesz – mondta a gyerekét évek óta egyedül nevelő, a csukott ajtó mögött a barátnőjének a társtalanság miatt zokogó doktornő. Még jó, hogy csak én ültem a váróban, más nem hallotta.

Külföldön dolgoztam már, amikor végre, megjelent egy férfi, aki érdeklődött irántam úgy, ahogy voltam. Elképesztően felemelő, varázslatos élmény volt.

Megtört az átok?

Felfoghatatlan volt számomra, gondolkodni, lélegezni, enni, aludni sem tudtam.

Kezem-lábam remegett az első éjszaka gondolatától is. Nem az öröm miatt. Rettegtem, hogy ha meglát meztelenül, elmúlik a vágya. Nem így lett.

De sajnos tiszavirág-életű volt boldogságom. Az érzelmi intelligenciája gyakorlatilag a zéróval volt egyenlő. Az értékrendje első helyén a pénz, az utolsón pedig én, az alapértelmezett lény álltam. Rengetegszer kértem, hogy töltsünk együtt minőségi időt, nem elég, hogy késő este együtt bámuljuk a tévét.

Azt, hogy szeretlek, rendszeresen mondta, én meg annyira vágytam ezt a szót hallani, hogy folyamatosan felmentettem őt.

A hűségről azonban nagyon más fogalmaink voltak. Tudtam, hogy megcsal, túl sokszor maradt elöl a telefon…

Magamat okoltam. A többi csaj biztos sokkal szebb, vékonyabb, tapasztaltabb, jobb, mint én. Az én hibám az egész! És mit csinál ilyenkor a huszonegyedik századi nő? Nekiáll az önfejlesztésnek! Mentem nőiességcoachhoz, intimtornatrénerhez, pszichológushoz, 2-3 havonta új fehérneműszettet vettem, közösen eltöltött wellnesshétvégét szerveztem. 

Ő készpénznek vett engem. Hogy lenne bátorságom őt elhagyni, életem első és egyetlen férfiját!

Kitartóan meditáltam, fókuszáltam. Családot vizionáltam, boldog együttélést, szép otthont.

A halállal egyenértékű gondolat volt, hogy elhagyom őt, hiszen olyan sokáig tartott, míg megérkezett az életembe, pedig éreztem, hogy mellette is ugyanez történik, elsorvad bennem az élet.

Megvártam az utolsó cseppet a pohárban,

amikor is egy karácsony alkalmával otthagyott. Elment a legjobb barátjával bulizni, és nem jött haza, csak másnap délután. Roskadásig volt az asztal kajával, rengeteget főztem. Darabjaimra törtem, hiszen ennél nincs lejjebb.

Elmentem sétálni. Róttam a köröket az üres, feldíszített utcákon. Azokra a szeretteimre gondoltam, akik már nem élnek.

Arra az igaz szeretetre, amit a nagymamám simogatása, gondoskodása jelentett, ahogy leült velem tanulni. Ahogy látta, hogy szenvedek a magánytól fiatalon, de nem szólt semmit, csak mellém ült.

Ő is magányos volt, csak ő a házasságában, amit ettől függetlenül becsülettel „végigcsinált”.

Tényleg igaz a mondás: el kell jutni a falig, hogy onnan aztán elrúgd magad.

Kidobtam végre. Megszűnt, nem létezett többé.

A picsába mások állandó felmentésével és az egyidejű önmarcangolással, hibakereséssel, szégyenkezéssel! Sokkal értékesebb vagyok ennél! 

„Majd meglátod, van más, biztos van jobb, csak ne add fel, érkezik, ha eljön az ideje!” – mondták a szeretteim, miután kiderült, hogy véget ért a kapcsolat.

Nem jött. Azóta sem. Említésre sem méltó próbálkozásaim voltak.

Nem megy már a család vizionálása sem. A legerősebb reménysugár is kialszik ennyi válasz nélkül hagyott ima után. Folyamatosan kívülállónak érzem magam a párkapcsolat területén. Mintha csak egy kirakaton keresztül nézném.

Felmerült bennem, hogy lehet, az én utamnak ez egyáltalán nem is része.

Akkor miért vagyok itt? Miért van bennem ennyi szeretet és melegség?

Sokszor fogtam élet-halál között lebegő betegek kezét, hallgattam és őriztem meg milliónyi titkot az évek során.

Ezek az élmények valami sokkal magasztosabbal kötnek össze, ugyanakkor életszagú, hús-vér emberi dolgok. Lehet, hogy ez az én életemben lévő kapcsolódás maximuma?

Már nem küzdök azért, hogy szupermodell legyek, mert tudom, hogy az nem hoz boldogságot, sem szerelmet. 

Nem fogok ugyanakkor visszatérni a régi rossz szokásaimhoz, egyrészt, mert rengeteg hasznos, egyénre szabott életmódbeli tanácsadáson vettem részt, amelyeken keresztül számomra fenntarthatóvá vált az egészséges életmód, és ezt mind a közérzetem, mind a külsőm visszatükrözi. 

Másrészt megígértem annak a lánynak, akkor, a dolgok jobbra fordulásában reménykedve, kora reggel, a buszmegállóban, hogy ha lesz rá lehetőségem, jobban fogok bánni ezzel a testtel. Ma már van rá lehetőségem.

A meditáció csodálatos dolog. Arra használom, hogy lecsendesedjek, békére leljek, nem arra, hogy bevonzzak dolgokat és minden úgy történjen, ahogy elképzelem. Ki tudja, hány tudatalatti program van még nyitva, ami ezt akadályozza. Ezeket csak türelemmel és sok-sok önszeretettel lehet bezárni. Így lehetünk sorompók transzgenerációs traumák tekintetében. 

Szentül hiszem, hogy ez a folyamat nem csak az én családomra van jó hatással. 

Megbocsátottam azoknak, akik megbántottak. 

A hitelt is visszafizettem.

A húszas éveimet megmérgezte a magány, az evészavar, és az elvárások miatti frusztráció. Annyira vártam, hogy majd egyszer történik valami jó, hogy nem tudtam értékelni mindazt, amim már akkor is volt. 

Sorsfordító kapcsolatra vágytam. Ma már tudom, hogy több is van. Ők a barátaim. Ők az az ajándék, akiket „csak úgy” kaptam. 

Kisimultak a családi kapcsolataim. A határidőnaplóba előre beírom, hogy mikor találkozom a rokonaimmal, nagyon értékelem a közösen megélt minőségi időt. 

Annyi jó dolog van az életben, amit a nagy igyekezetben nem veszünk észre, pedig van rá hatásunk.

Megszoktuk, hogy a boldog befejezés az, ha valaki megtalálja élete szerelmét. Csodálatos lehet, ha megadatik, de korántsem törvényszerű, nem jár, és ami tán a legfontosabb: csak a filmek érnek ott véget.

Számomra jelenleg a leginkább behívható, lelkemet megrezegtető cél az, hogy jobb ember legyek úgy, hogy közben a lehető legjobban vagyok.

Minden megdolgozott nehézség, megbocsátás, traumalezárás, életmódbeli tanácsadás ezen az úton segített.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Daniel Day

WMN szerkesztőség