„Mindez nem én vagyok. Ezek traumák. És a többsége még csak nem is az enyém”

–

Emlékek a pokolból

A legkorábbi emlékeim közé tartozik anyai nagymamám félig jelenléte. Fizikailag ott volt velünk, de mintha csak a teste ült volna a süppedős fotelben. Mintha fejben, lélekben mindig máshol járt volna. Én meg se nagyon mertem közelíteni őt, nem bújtam az ölébe, legfeljebb a lábához ültem. Nem azért, mert féltem tőle, dehogy. Áradt belőle a melegség, a szeretet. De kicsi gyerekként is megéreztem, hogy ő valójában egy megtört, szárnyaszegett madár.

Kisgyerek voltam akkor is, amikor először hallottam a holokausztról. Nem sokkal voltam nagyobb, amikor megtudtam, hogy a szűk családból egyedül a nagymamám élte túl Auschwitz-Birkenaut. Nem mesélt róla, legalábbis nekem nem. Néhány naplóbejegyzése viszont fennmaradt halála után. Gyűrött papírosokon pár soros szövegekben elevenedtek meg az emlékek, egyenesen a pokolból. A hajnali appell (sorakozó – a szerk.) a csontig hatoló fagyban, az őrületbe hajszoló viszketés a folyamatos tetvességtől és rühösségtől, az utolsó csepp levesért egymás csajkáját ellopó éhezők. Még felfogni sem tudtam, mit jelentenek ezek a szavak, de szép lassan minden beépült. Álmomban is a haláltáborok képeit próbáltam elhessegetni. 

Volt, hogy a vagonokról álmodtam. Éreztem a szagokat is. Minden tehervonatról a nagyi jutott eszembe. Nappal pedig rettegtem, hogy ha vele megtörténhetett, akkor velünk is megtörténhet.

Nagypapám (szintén az anyai) is mesélt. Orosz katonák majdnem megerőszakolták a nővérét. Szerencséje volt, az utolsó pillanatban valami elterelte a figyelmüket, pedig már a lábánál fogva rángatták a pajtába. Tovább menekülvén, máshol, máskor viszont rendszeresen hallgatták végig más nők sikoltásait. Mesélte, hogyan csúfították el magukat a nők szándékosan, mert úgy talán megússzák az erőszakot.

Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor először hallgattam végig ezeket a történeteket. Mint a billog, úgy égett a mellkasomba, sejtszinten épült belém az iszonyat. A gyomrom összeszűkült, amikor az egyik nőről mesélt, aki hiába kent magára minden mocskot, trágyát, sarat; aztán, amikor kisántikált az oroszok által megszállt házból, nem bírt belenézni napokig senki szemébe. Annyit kért utána mindössze, hogy a szüleinek ne mondja el senki, mi történt. Összeverték, átment rajta legalább egy tucat katona. Évekig álmodtam erről a nőről. Még azt sem tudtam, mit is jelentett ez az egész, hogy pontosan milyen erőszakról is beszélt a nagypapám, de azt igen, hogy nem pusztán megverték. Ez valami más.

Aztán persze nem kellett sok idő, hamarosan megtudtam, milyen erőszakról is volt itt szó. Onnantól már azt álmodtam rendszeresen, hogy engem is elvisznek a katonák.

Hát ők voltak anyám szülei.

Mindennek a rémségnek a töredéke is egy életre elég emésztenivaló az utódoknak. Nekem biztosan. De ha én ennyire magamba szívtam tőlük a rettegést, a borzalmat, akkor mit élhetett át az anyám?

A következményeket persze látom, legalább a felszínen. Örök megfelelni akarás, hogy méltó legyen. Nem panaszkodik, mindent elfojt magában, hiszen mi az ő hétköznapi szenvedése ahhoz képest, amit az ő szülei átéltek?!

A szeretetlenség feneketlen kútja

Aztán ott van az apám, akit pedig a nagynénje és nagybátyja nevelt, ímmel-ámmal.

A szülei elhagyták (egymást is), nem kívánt baba volt. Hajmeresztő módokon próbált az anyja megszabadulni tőle. Már javában mozgolódott a gyerek, amikor még mindig próbálták házi módszerekkel elvetetni. Nem maradhatott szégyenben a nő, ez akkor mindent felülírt. Honnan tudom? Onnan, hogy a „nagymamám” mesélte, miután felvette velünk a kapcsolatot.

Apámat rendszeresen verték, érzelmileg is bántalmazták. Néha kiválaszthatta, mivel és hogyan verjék el. A szíjtól nagyon félt, a csatos részével csapkodták, csípett, égetett. Kényszerítették, hogy kisgyerekként a haldokló rokont istápolja, bármennyire félt ott ülni a bácsi mellett egyedül, naphosszat. Rendszeresen mondták az arcába, hogy ő csak egy kolonc, nem kell senkinek. Legyen hálás, hogy befogadták. Gúnyolták, kiröhögték, erőszakkal kopaszra vágták a haját, tömték a szájába az ételt, ha nem bírt mindent megenni, megölték a kutyáját, amíg iskolában volt.

Így hát az apám egész életében azt a magányos, boldogtalan, fájdalmas tekintetű kisfiút próbálta gyógyítani, aki máig ott él benne. Egy feneketlen kút, betölthetetlen űr a szeretetéhsége.

Soha nem hiszi el, hogy igazán szeretve van, folyton bizonygatni kell neki. Olyan, mintha sosem tudott volna felnőni. Egyszerre az apám, ahogy a nagykönyvben meg van írva, mindent kézben tart, maximalista, a családjáért ölni és halni tudna. De közben megmaradt (sérült) gyereknek. Lassan esett le nekünk, hogy annak bizony oka van, hogy pánikba esik, ha fürdőzés közben valaki lelocsolja. Persze, mert, mint kiderült, gyakran öntötték nyakon jéghideg vízzel. Mély vízbe is bedobták nem egyszer, mondván, hogy nincs idő, se kedv, hogy úszni tanítsák. Ússzon az életéért!

Szépen folyamatosan felnőttünk, úgy, hogy tiszteljük, végtelenül szeretjük, de közben meg óvjuk, féltjük, és közben a benne élő bántalmazott, megsebzett gyereket is próbáljuk gyógyítani. Megszelídíteni, mint a rókát. Felelősséggel tartozunk érte. Kamaszos lázadásaim során nem egyszer állítottam le magam, mert belém hasított a rettegés, hogy én fogom megölni, szívrohamot, agyvérzést kap veszekedés közben. Nem tudok rá úgy nézni, mint egy egészséges felnőttre. Egész gyerekkoromban és azóta is félek, hogy mikor fog összetörni. Mintha sose tudta volna feldolgozni a történteket.

Túlcsordult a pohár, elegem lett

Aztán jöttek már a saját traumák. A szüleim viharos kapcsolata. A felismerés, hogy én a házasságuk egy sorsdöntő pillanatában fogantam meg, egy dilemma kellős közepén. Volt egy férfi az anyám életében, egy nagybetűs szerelem, aki nem az apám volt. Regénybe illő, tragikus történet az övék. És noha nyíltan beszélnek erről, mégsem szeretnék már többet megtudni. Örülök, hogy apa lánya vagyok. Amikor tudomást szereztem erről az egészről, gyerekként, akkor sokáig féltem attól, hogy nem ő az. Túl sokáig. 

Később az élet rám aggatta a saját ólomsúlyaimat is. Hogy molesztáltak gyerekkoromban, éveken át. Kortársak, idősebbek, és családtag is. Hogy végzős gimnazista koromban befogta a számat egy férfi, akiben megbíztam, és hiába sírtam, mosolyogva vette el, amit akart. Szinte ismerős volt a helyzet, az álmaimból.

Évek teltek el úgy, hogy bizonyos emlékeket teljesen el tudtam temetni, hogy levegőhöz jussak. Mintha meg sem történtek volna.

De nem lehet a végtelenségig menekülni. Az életem egy szakaszában elárasztottak a képek, jelenetek, hangok, szagok, minden, amitől menekülni próbáltam. Megdolgoztam őket, keményen.

Aztán egyszer csak megteltem. Túlcsordult a poharam. Elég. Elég, az istenit neki, nem szólhat az életem az indákként rám tekeredő árnyakról!

Nem szívhatja el előlem a levegőt az, hogy térülök-fordulok, és mindenhol múltbeli rémképek akarják elterelni a figyelmem arról, hogy én viszont itt vagyok, élek, élni akarok, nem csak túlélni. 

Nem akarok rettegni, nem akarok krematóriumokról, tömegesen megerőszakolt nőkről álmodni, nem akarok pánikrohamot kapni, ha a gyerekem viccből arcon nyal, vagy birkózás közben fölém kerekedik. Nem akarok arra gondolni többé, hogy talán, ha nem foganok meg, vagy ha nem apám lánya vagyok, akkor a szüleim boldogabbak lehettek volna, mással. Nem akarok újabb és újabb háborús titkokról tudomást szerezni a nagy családi ebédek közben a húsleves fölött, hogy melyik rokonunk halt éhen a táborban, mert a testvérének adta az utolsó kenyérfejadagját. Nem akarok azért másnak mutatkozni, mást mondani és tenni azért, mert félek, hogy az apám és a benne élő összetört gyerek túl törékeny. Nem kérdezek és próbálok nem figyelni, amikor a család újra és újra valami szörnyűséget tesz ki az asztalra egy átlag vacsora közben. Megértem, hogy nekik, a szüleimnek szükségük van erre.

De mindez nem én vagyok. Ezek traumák. És a többsége még csak nem is az enyém.

Túl az Óperencián

Hiába dolgozom magamon hosszú évek óta, hiába járok terápiába, hiába, ha folyton visszarántanak az árnyékindák. Nem tudok szabadon lélegezni, nem tudok felszabadultan létezni, mert az identitásom részévé vált egy csomó minden, amihez voltaképpen semmi, de semmi közöm. Tisztelhetem és szerethetem a felmenőimet anélkül, hogy a traumáikat a fogamban tartva cipelném át a túlsó partra és még azon is túl. Már nekem is van gyerekem, és rettegek, hogy ebből mázsás súlyból olyasmit adok át, amitől mozgásképtelenné teszem. Hogy mindaz, amit magamon átszűrök, átalakul egy mutáns csomaggá, amitől én alig kapok levegőt, de a gyerekem meg már megfullad. 

Hányan lehetünk még így! Nem vagyok egyedül, tudom. Nem gondolom, hogy én vagyok itt az igazi szenvedő alany, egy sokszorosan traumatizált társadalom a miénk (is). Ami történt, megtörtént, nyögjük a következményeit. De el kell jönnie egy pontnak, amikor azt mondjuk, itt az elengedés ideje. Van nehézség így is.

Van min szorongani akkor is, ha a jövőre tekintünk. Nem kevesebb mint maga a világvége kontúrjai rajzolódnak ki a horizonton. Bőven eléggé szorongató ez már önmagában is. És azt érzem,

nem tudok kellőképpen erőt gyűjteni, hovatovább felkészíteni a gyerekemet erre a világra úgy, ha folyton a visszapillantó tükröt lesem.

Gyakorlom a mélylégzést. Teletöltöm a tüdőm levegővel, amíg úgy nem érzem, menten szétpukkadok. Csinálom főzés közben, vezetés közben, családi ebéd közben, és értekezlet közben. Éreznem kell, hogy van mit beszívni. Hogy nem húznak le súlyok a föld alá. Hogy nem kell méltónak lennem arra, hogy élek. Nem kell megfelelnem senkinek, nem kell megugranom semmilyen lécet. Még csak túlélnem sem kell, és ezért nem kell hogy bűntudatom legyen. Nem kell, hogy azért szégyelljem magam, mert olyasmi hat az életemre, amit nem is én éltem át. Ami pedig velem történt, az pedig lehet mindettől független. És én el akarom engedni. De fogalmam sincs, hogy kezdjem el. Akárhogy nézem, újra kell definiálnom magam.

És attól talán mindennél jobban rettegek, hogy a csomagok nélkül nem marad belőlem semmi. 

A mesékben a főszereplők mindössze egy botra kötözött batyunyi hamuban sült pogácsával indultak útnak, szerencsét próbálni, hetedhét országon át. De úgy érzem, nincs az a sárkány, vasorrú bába, vagy ördögfajzat, amit ennyi visszarántó súllyal le lehetne győzni. Márpedig én szerencsét akarok próbálni! Az Óperencián és az Üveghegyen is túl. Óriási zsák helyett egy apró kis batyuval a hátamon.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Vizerskaya

WMN szerkesztőség