–

Aretha Franklin életéről még az amerikaiak sem tudnak sokat, híresen visszahúzódó személyiség volt. Más volt a kor is, persze, amiben felnőtt (a negyvenes–ötvenes évek) és amiben híressé vált (a hatvanas évek), és más volt abból a szempontból is, ahogyan egy színes bőrű énekesnőt kezeltek. Az életéből készült egész estés játékfilmből azonban kiderül, hogy elsősorban az a társadalmi szerep volt más, amit neki szántak: a klasszikus női sors, amit egy férfi irányít, és amiben az engedelmesség és illedelmesség a legfőbb érték, akkor is, ha az ő teljesítménye áll mindenkié felett, és minden hozzátartozója belőle él. (De lám, annyit mégsem változott a világ: Britney Spearsszel ez ma is megeshet.)

Aretha Franklin olyan tehetséggel született, ami már kislány korában kiválasztottá tette, és ezzel együtt el is szigetelte a környezetétől, a testvéreitől – derül ki a Respect cselekményéből. Apja, aki több volt egyszerű baptista lelkésznél (Martin Luther King barátja és tanácsadója volt), azonnal felismerte ezt, és támogatta a maga módján. A „maga módján” pontosan azt jelenti, hogy kicsit hasznot is húzott belőle, kicsit a farkasok elé is vetette, kicsit ki is sajátította, és azt gondolta, mindig az irányítása alatt tarthatja. Sokat adott, de sokat el is vett, és nem tűrt ellentmondást.

Hány ilyen sztorit ismerünk a művész- és sportvilágból! Menedzser apákat, edző apákat, akik felemelik és egyben szigorú korlátok közé szorítják a gyerekeiket – nem csak lányokat.

Aki életrajzi filmet készít, annak mindenképp választania kell egy motívumot a főhős életéből, hiszen mindent nem lehet megmutatni, egy egész életet elmesélni lehetetlen. Liesl Tommy rendező és Tracey Scott Wilson forgatókönyvíró pedig azt választották, hogy erre a bántalmazotti létre helyezik a hangsúlyt – arra, amit ma bántalmazásnak hívunk, de amire akkor nemhogy szavak nem voltak, de tökéletesen illeszkedett a kor normáiba. Melyik nő merte volna kinyitni a száját egy meghallgatáson, ahová énekelni ment, ha először is arra kéri a saját apja, hogy forduljon körbe, és mutassa meg az alakját a lemezkiadó főnökének? Melyik kislány mert volna szólni, hogy tartsák tiszteletben a gyászát, amikor alig három hete halt meg az anyukája (váratlanul), és ő beszélni is képtelen a sokktól, nemhogy énekelni egy templomi közösség előtt? Melyik lány mert volna ellenkezni az apjával, amikor az démonnak nevezi a depresszióját, hogy ez nem az ő „bűne”?

Aretha Franklin mindenesetre nem mert. Az első nagyobb lázadása a film szerint az volt, amikor az egyik elnyomót lecserélte egy másikra, az apja ugyanis első pillanattól fogva ki nem állhatta az udvarlóját. Nem is alaptalanul, hiszen az épp az ő pozícióját veszélyeztette. De akkor már kitagadással is hiába fenyegette…

És ekkor kezdődik a film második nagy fejezete, az elnyomó és fizikailag is bántalmazó házasság – párhuzamosan a szárnyaló karrierrel, ahogy sok esetben láttuk már máshol –, ami egyenes következménye egymásnak. Majd a két és fél órás film harmadik fejezete, amiben meg Aretha Franklin válik bántalmazóvá a rá nehezedő nyomástól, és a soha fel nem dolgozott, meg nem értett sérülésektől, veszteségektől, és fájdalmaktól.

Így lesz tehát a Respect – ami eredetileg az egyik legnagyobb slágerének címe – a bántalmazások története, és eközben a tehetség diadala, mert ez meg a hit az, amit nem lehet semmilyen terrorral elfojtani.

Fontos film tehát, mert lélektanilag pontosan végigkövethető benne egy folyamat, ami a gyerekkorban gyökerezik, de a hatása élethosszig tart. Mindamellett nem mondanám kifejezetten jó filmnek. Egyrészről ugyanis beleesik abba a hibába, hogy túl sokat akar elmesélni, másrészről azonban fontos részleteket kidolgozatlanul, hanyagul hagy. A gyereklány Ree (ez volt Franklin beceneve) szexuális molesztálása például nincs rendesen kibontva – és ezen nem azt értem, hogy nem mutatták meg, hanem hogy nem mentek bele, ki követte el és mi lett a következménye. 

Ugyanígy elnagyolt, hogy hogyan és kitől született Ree első két gyereke, pedig nem akármilyen történet a valóságban: az első fiát 13, a másodikat 14 évesen szülte. (Talán mégis volt köze a korai molesztáláshoz, de ebből semmi nem derül ki.) Az is kissé túl finoman és kritikátlanul jelenik meg, hogy milyen volt anyaként – mindenesetre nem ez állt élete fókuszában, ez kiderült, de hogy a gyerekeire ez milyen hatással lehetett, arról egy árva szó sem esik.

Más jelenetek viszont indokolatlanul hosszan, ráérősen vannak bemutatva. A dialógok meglehetősen soványak, közhelyesek, és a többi időt jelentőségteljes nézések és hallgatások töltik ki. Aretha Franklin nem volt szószátyár, ez igaz, de ebben a filmben ez inkább stíluselemnek tűnik: szándékosan lassítják a filmidőt, hogy alaposan elmélyülhessünk az arcokban és a látványban (kosztümös film lévén van is mit nézni), és hagyjuk magunkat elringatni a zene által, merthogy rengeteg híres sláger hangzik el teljes egészében.

Ezáltal persze mondhatnánk, hogy a Respect igazi mozifilm – nem lenne hozzá türelmünk otthon, a kanapén –, de valójában sosem az a baj, ha egy film lassú, hanem ha nincs elég sűrűsége, nem feszíti szét a tartalom, és itt gyakran ez volt az érzésem.

A bántalmazások mellett nagy hangsúlyt kapott még Aretha Franklin társadalmi szerepvállalása, amit szintén otthonról hozott, de amit nem átlagos mértékben képviselt a nyilvánosság előtt. Családi barátsága Martin Luther Kinggel és az afroamerikai közösség egyenjogúsági mozgalmával azt hivatott bemutatni, hogy nőként és híres emberként itt tudott még kitörni a rá mért szerepből, ez a személyes szabadságharca is volt a nagy ügy mellett.

A klisék, hibák és a giccs ellenére mégis megéri megnézni a Respectet. Aretha Franklin kívánsága az volt, hogy elsősorban a hitét közvetítse, ami mindenen átsegítette, és ennek a kérésének eleget is tettek. Az afroamerikai közösség vallásosságáról lehet némi fogalmunk a legnagyobb előadók, zenészek és sztárok révén, de itt picit jobban belepillanthatunk ebbe a kultúrába. A film főszereplője, Jennifer Hudson is gyakran említi interjúkban, hogy ebből táplálkozik, számára is legalább annyira fontos. Büszke arra is, hogy Aretha Franklin maga választotta ki a szerepre, bár a film premierjét már nem érhette meg.

És tényleg: nehéz elképzelni, hogy bárki más (akit ismerhetünk) alkalmas lett volna arra a feladatra, hogy eljátsszon egy ilyen tehetségű előadót 18 éves korától egészen a negyvenes éveiig a kezdeti naivitásával, öntudatra ébredésével, szexuális kiteljesedésével, az alkoholizmusával, lelki mélypontjaival, küzdelmeivel, kiállhatatlanságával és profizmusával együtt, és ilyen színvonalon szólaltassa meg a számait.

Franklint a soul királynőjének nevezték, így Jennifer Hudson feladata sem volt kisebb, mint hogy a lelke minden rezdülését kirakja a vászonra és beleénekelje a dalokba.

És mellette olyan jelentős afroamerikai sztárok vonulnak fel, mint Forest Whitaker (Ree apja szerepében), Mary J. Blige, Audra McDonald (hatszoros Tony-díjas Broadway-színésznő), Tituss Burgess (szintén híres Broadway-musicalszínész), vagy a bántalmazó férj szerepében a remek Marlon Wayans. Még ha itthon nem ismert is mindegyikük, a személyiségük súlya akkor is átjön és sugárzik a vászonról.

Tehetségnek születni nem könnyű sors – állítja a film végül. Az isteni adomány együtt jár átlagon felüli érzékenységgel, az pedig magában hordozza a sérüléseket, fájdalmakat, konfliktusokat és bizony, a magányt. A tehetség része, hogy mindenféle – jó és rossz, világos és sötét – emberi tapasztalatot sűrít magába, vagyis minden végletet meg kell élni hozzá. És a fejlődésnek is ára van: nincs kiteljesedés súlyos áldozatok és veszteségek nélkül, és ki tudja, a végén kárpótolja-e az embert a siker, ami újra csak elszigeteli.

Aretha Franklin egyik legnagyobb bravúrja talán, hogy 76 éves koráig életben maradt – hányan mennek rá idő előtt… Ráadásul még idős korában is úgy tudott énekelni, olyan bársonyosan, érzelemdúsan és intelligenciával (EZT nézzétek!), ahogy tényleg szinte senki más. De most már azt is tudhatjuk, hogy ezt nem adták ingyen…

Gyárfás Dorka

Képek: Fórum Hungary