A Fekete pont visszaültet minket az iskolapadba

–

Egy tízéves kisfiú hazaköltözik az anyukájával Budapestre. Addig Berlinben járt iskolába, a magyar viszonylatok ismeretlenek számára. Már a repülőgépen csodálkozik: miért tülekednek az utasok, amikor még ki sem nyitották az ajtót a kiszálláshoz (ezt soha nem értettem én sem, bizonyára nem a csatlakozás miatt türelmetlen mindenki). Aztán nem érti azt sem – illetve mi nem értjük, akik most az ő szemével látjuk az idióta, ezeréves sémákat –, miért kell kibírni állva a tűző napon a dögunalmas évnyitót, miközben sorra ájulnak el a gyerekek. Miért ragaszkodik a tornatanár a piros pólóhoz (és miért bünteti meg állandóan Palkót), miért undorító a menzán az étel, miért potyognak ki a házgyári ablakok, mire jó az óra előtti jelentés, miért kell felelni a fejeskáposztából (mentőkérdésként!), és miért jegyzi a fekete pontokat egy diáktárs?

Palkó nem érti a szabályokat, a bizarr szokásokat – ahogy a felnőttek sem értik, mégis évtizedek óta ragaszkodnak hozzájuk valamiért –, de azért mindent elkövet, hogy beilleszkedjen. Eleinte. De ez sem elég.

A szemünk előtt válik az érzékeny, barátságos, szelíd kisfiúból az osztály agyonfegyelmezett, renitensnek címkézett bűnbakja, aki az iskolában szükségszerűen elbukik ugyan, mint a tragikus hősök általában, de a lázadása révén mégis kiemelkedik a többiek közül, az erkölcsi győzelem az övé – bár tízévesen ezt még vajmi kevéssé értheti meg.

A betörhetetlen 

Szimler Bálint (Itt vagyok, Balaton Method) első fikciós nagyjátékfilmje a Fekete pont, amelynek ő az írója és rendezője is. A történet valós élmények alapján született: az alkotó kilencévesen költözött vissza Amerikából Magyarországra, a nyolcvanas években. A szürreális magyar állapotokra pont úgy csodálkozott rá, ahogy egy mai gyerek tenné, amennyiben hazatelepülne a családja nyugatról.

A Fekete pont állami finanszírozás nélkül jött létre. (Már nem is csodálkozunk: a Nemzeti Filmintézet visszadobta a forgatókönyvet.) Végül páratlan összefogás eredményeképpen, tíz filmgyártó cég és 19 hazai producer együttműködésében, független alkotásként valósult meg.   

Nyilvánvaló, miért fáj ez a film azoknak is, akik nem akarják, hogy szembenézzünk a valósággal, és akik szerint minden a legjobb úton halad. A történet szinte dokumentarista eszközökkel mutatja meg, mennyi traumát szerez és szerzett az ember gyerekként az iskolában (és felnőttként a rendszerben, amely kizárólag a teljes behódolást és az idomulást díjazza). Fájdalmas nézni, mit szépítsem. Pedig amit látunk, teljesen hétköznapi. Bárhol, bármikor megtörténhet, és meg is történik. Csak már fel sem tűnik sokszor. Belenyugszunk, hogy ilyen körülmények közt tanulnak a gyerekeink, esetleg még meg is nyugtatjuk magunkat, egymást, hogy belőlünkisemberlettpedig.

Megtanultuk (már az iskolában), hogy a lázadók korán halnak. És ha kussolsz, messzebbre jutsz. Kiállni egymásért pedig fárasztó, és veszélyes.

Az iskola tükör. Amely tisztán megmutatja, hol tartunk, milyen a ma társadalma, és milyen állampolgárrá kívánja nevelni a hatalom a következő generációkat.

Az iskolában minden csoport képviselteti magát a gyerekei révén, és a közösség valamennyi problémája, feszültsége kicsapódik ezen a helyszínen, amely kedvez a nagy indulatok születésének, hisz a gyerekét mindenki félti – és a gyermek mindig első számú eszköz is a felnőttek kezében a manipulációhoz, valamint a jövő saját szájíz szerinti formálásához. Nem véletlen, hogy mostanában több erős film is készült az oktatási rendszerről, és az iskolán keresztül a jelen társadalmáról. Reisz Gábor filmje, a Magyarázat mindenre, vagy Moldovai Katalin Elfogy a levegője egyszerre reflektál az oktatási rendszer hibáira, és mutatja meg azokat az emberi viszonylatokat, amelyek nemcsak az iskolák életét mérgezik, de a mindennapjainkat is.

Röviden: rávilágítanak, hogyan bánunk egymással.  

Nem esik le senki a vászonról

A film nagy erénye, hogy valóságosak benne a párbeszédek. Egyszer sincs olyan érzésed, mint sok magyar film esetében, hogy ilyet ember nem mond egyébként. (Gyerek meg pláne nem.) A szereplők nagyobb része nem is színész, és aki színész, az sem játszik.

A forgatás alatt – jól érezhetően –, egyfajta sajátos, improvizatív színészvezetés zajlott. A rendezői szándék nyomán a szereplők nem ismerték (jól) a forgatókönyvet, hogy ne befolyásolja őket túlságosan a párbeszédekben. Ez szépen tetten érhető például a gyerekek menzai társalgásában. Semmi didaktika. Pont úgy beszélgetnek a gyerekek a pörkölt és a tarhonya felett, ahogy a gyerekek beszélgetnek a pörkölt és a tarhonya felett.

A felnőtt szereplők is hitelesek. Sokfélék. Kisemberek, akik nem ördögök és nem angyalok: van egy rakás hibájuk és gyengeségük, de erényeik is. Ki így, ki úgy, de boldogulni próbál. Ragaszkodnak elvekhez, néha túlságosan is, amelyeket igaznak vélnek, vagy legalább valamiféle iránytűt jelentenek számukra a kuszaságban. Ami közös bennük: mindenki kiszolgáltatott.

A gyereknek farkasa a másik gyerek, a tanár. A tanárt alázzák a szülők (akik egymást is gyilkolják a szülőin), a portás, az igazgató és a tankerület hivatalnoka is. Az igazgatót, és mindenki mást sakkban tartja a felsőbb hatalom. Körbe is értünk.

És így van ez minden platformon, nem kell ehhez iskolába menni. (Nézzünk csak körül a magunk háza táján!)

A frusztráció gondoskodik róla, hogy soha ne szűnjön meg az adok-kapok. Harcolunk egymással, az eszközökben sem igen válogatunk. Valódi összefogásra, egymás érdemi, nyílt támogatására ritkán kerül sor.

Mégis: kezek találják meg olykor egymást, apró, emberi gesztusok ragyognak ki nap mint nap a szürke, ragacsos masszából.

Egy tanárnő, aki megszeretteti a költészetet a diákjaival. Egy technikatanár, aki maga áll neki ablakot szerelni egy német nyelvű youtube-os tutorial alapján, miután hiába alázkodott meg a vezetés előtt, pénzt nem kapott. Egy pedagógus, aki nem törődik bele az általános elcseszettségbe, hallatja a hangját, és ezért az állásával fizet.   

Apropó, tanári kar!

Nagy piros pont a szereplőválogatásra, nagy piros pont Fátyol Herminának és Holczer Sárának! 1200 gyereket néztek meg két hónap alatt, és nem hiába. Paul Mátis, aki egyébként valóban Berlinben él, tökéletes a szerepre. Alig-alig szólal meg, nincs is rá szükség, az arca, a testbeszéde mindent elmond. Megyünk vele kockáról kockára.

A tanári karban pedig valamennyien felismerjük a saját tanárainkat. Azokat is, akiktől a mai napig rémálmaink vannak, és azokat is, akik megkönnyítették számunkra az iskolai létezést.

Ha szerencsések vagyunk, akkor Juci nénink is volt. A fiatal, lelkes, tiszta szívű tanárnőt Mészöly Anna alakítja a filmben.

Paul Mátis tekintete, Mészöly Anna tekintete. 

Ez a két mesélő szempár narrálja szavak nélkül is a történetet. Ez a két szempár vezet minket végig a filmen, ez a két szempár töri össze a szívünket és ad nekünk reményt egyszerre. Hogy a változás nem egészen reménytelen. Hogy a szikra ott van, ott lehet, bennük, benned, bennem. Ha nem hagyjuk veszni.      

Kurucz Adrienn