–

Az élete közepe felé járó Janis (Penélope Cruz) – aki Janis Joplinról kapta a nevét hippi anyjától – sikeres fotósként és egyedülálló nőként él Madridban, de mint annyi embert az ő korában, egyszer csak elkezdi foglalkoztatni a családi múltja, a gyökerei. (Igen, valamiért el kell jutni a negyvenes évekig ahhoz, hogy az emberben feltámadjon az igény, hogy visszafelé tekintsen, és a saját életét az ősei örökségének tükrében megvizsgálja. Hogy meglássa a tágabb képet, és elfogadja, hogy az élete nem egy különálló univerzum, hanem egy vérségi hálózat szerves része, a hozzátartozói életének egyenes következménye.) 

Janisnak szerencséje van: a munkája összehozza Arturóval (akit a filmben antropológusnak neveznek, de valójában inkább archeológus, tehát régész lehet a hivatása), aki segíthet neki egy családi tragédia feltárásában: Janis dédapját ugyanis a falubéli többi férfival együtt Franco katonái gyilkolták meg, és tüntették el a föld színéről – Janis az ő vélt tömegsírjukat szeretné kiásni és feltárni, hogy méltó módon helyezhesse örök nyugalomba az ősét.

Elképesztő, hogy míg Janis és Arturo (Israel Elejalde) megbeszélik a pályázat részleteit, amivel pénzt nyerhetnének a feltárásra, mi már mással foglalkozunk: azt latolgatjuk, vajon lesz-e köztük valami. Amikor pedig felállnak a kávézó asztalától és elindulnak az utcán, már egészen biztosak vagyunk benne, hogy ez az egész régészesdi csak etetés volt, és a lényeg, hogy mikor esnek már egymásnak. (Ha engem kérdeztek, nekem például Arturo távolodó farzsebeiből vált ez nyilvánvalóvá, amit meglehetősen exponáltnak éreztem.) És hát, naná, a következő jelenetben már ágyban is találjuk őket, hogy aztán egy éles váltással legközelebb akkor találkozzunk velük, amikor Janis már javában terhes.

És innentől mintha egy másik film venné kezdetét, ami Janis anyaságának a történetét meséli el,

de – ahogy a cím is jelzi – nem önmagában, hanem egy másik anya történetével összefonódva. Ana (Milena Smit) tinédzserlány, aki a szülészeten kerül egy szobába Janisszal, és mivel nagyjából egyszerre szülnek, még úgy is összebarátkoznak, hogy legalább húsz év választja el őket egymástól. Van ugyanis egy közös vonásuk, ami azonnal kiderül: mindketten egyedül vállalkoznak a családalapításra. Merthogy Arturóról kiderült: nős, Janisról meg, hogy mindenáron gyereket akart (akár egyedül is), és nagyon úgy néz ki, hogy Ana szintén nem „tervezett babával” érkezett a szülőszobára.    

Bár mi, nézők pontosan érezzük, hogy az, ahogyan Janis megvált a lánya apjától (gyakorlatilag kidobta Arturót, esélyt sem adott neki), és ahogyan a szülés után viselkedik vele, az nem egy egészséges párkapcsolati mintára vall (naná, különben nem is kerültek volna ebbe a helyzetbe), de a mögöttes okokat csak lassan, fokozatosan értjük meg, és addig még Janisnak annyi érthetetlen húzását és döntését követjük végig, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Márpedig az élet általában pont így zajlik: a kívülálló, vagy külső szemlélő nyilván azonnal látja, hol bukkannak fel furcsaságok, vagy adott esetben hol halad az ember épp az ellenkező irányba ahhoz képest, ahová tartani szeretne, de mi, akik megéljük, ezt nem vagyunk képesek észrevenni.

Janis is, Ana is hibát hibára halmoz friss anyaként, mégsem kárhoztathatjuk őket, mert a bennük lévő szeretet és jó szándék megkérdőjelezhetetlen – és mert végtére is a történet úgy van felépítve, hogy velük azonosuljunk, nekik drukkoljunk.

Almodóvar ugyanis egy újabb filmet készített az erős és magára maradt nőkről (akik egykor őt is nevelték), de most utánamegy annak is, miért kell ennek így lennie. Miért maradnak ezek a nők egyedül? Mi rejlik emögött? Mennyiben örökség, és mennyiben egyéni felelősség, hogy egyedül járják az útjukat, férfiak nélkül, csak női segítséggel és támogatással, és mindez hogyan hat majd a gyerekeikre?

Nagyon kemény kérdések, és még keményebb állítások fogalmazódnak meg a filmben, csak olyan tempóban és hatásfokkal, hogy alig bírja az ember, szinte levegőért kapkod közben.

A tálalás ugyanis szokásosan expresszív: mindent élénk, tiszta színek uralnak, rengeteg közeli képet látunk az arcokról, és a spanyol nyelv pörgése is olyan hőfokra emeli a feszültséget, mintha folyamatosan a dráma csúcspontján időznénk. Pedig azt nem lehet elviselni.

Janis kálváriája aztán egy szinte váratlan ponton elindul a tisztulás felé. Miután magában lerendezett néhány dolgot, és jól összekevert pár másikat, eljön a pillanat, amikor a legfőbb hazugságot ki kell rángatni a szőnyeg alól (ahová söpörte), és a világ elé tárni. Ez pedig már felér egy tabula rasával. Csak egy hazugság volt (de nem kicsi). Csak egy színvallás (de nem akármekkora téttel). Csak egy rettenetes helyzet, amiben végre felelősséget mert vállalni. És bár abban a pillanatban úgy tűnik, csak elutasítás és veszteség jár érte, hosszú távon egy őszintébb és könnyebb élet felé nyit utat.

Nem tudok jobb szót rá: Almodóvar zseni. Amikor ugyanis a sok gubanc után végre látjuk az egyéni drámák mögött rejlő motivációkat (mert végre minden kis puzzle darabka a helyére kerül), és megkönnyebbülünk, hogy vége a rejtőzködésnek, terelésnek és káosznak, akkor ránt egyet a zoomon, és megmutatja, mennyire nem egyéni küszködésről van itt szó, mennyi ebből a társadalmi norma és a történelmi trauma. Janis és Ana reakciói, kapkodása és önsorsrontása ugyanis nem a semmiből támadt, hanem egy olyan országban keletkezett, és egy olyan nemzetben gyökerezik, amelyik egymást gyilkolta halálra, aztán eltüntette a nyomokat, és a mai napig nem hajlandó az igazság felvállalására. Ismerős?

Így az egyes ember feladata marad, hogy legalább a saját környezetében elvégezze ezt a munkát, kiássa a halottakat, elsirassa őket, elgyászolja azt az életet, amit elvettek tőlük

– ami nem egy nemzedékben, hanem háromban irtotta ki a férfiakat a nők mellől, mert az elhallgatott, eltussolt trauma tovább öröklődött, és a negyedik generáció is viszi tovább, ha valaki meg nem állítja a hazugságspirált.   

Nyarat, görögdinnyét és Harry Styles-koncertet akarok! – 28 éves lett a brit énekes

Kult – 2022. február 1. – KC

 

Janis és Ana azonban végigjárja a megtisztulás stációit, anélkül, hogy tudatában volnának, mekkora szükségük van rá, és milyen utat taposnak így ki a gyereküknek. A film története három-négy évet ölel át, nem látjuk tehát a hétköznapokat, vagy azokat a holtidőket, amíg az ember nem lép egyről a kettőre, csak nem érti, miért rekedt meg. Almodóvar mégis képes éreztetni, milyen kanyargós az út a megoldásig, mennyi visszalépés, nekirugaszkodás és összeomlás szükséges ahhoz, hogy végre kézbe vegyük az életünket, és ne másba kapaszkodjunk, hanem megtaláljuk azt, aki egész emberként tud támogatni minket (amikor végre hagyjuk is neki) – hogy abból már egy új, egészséges élet sarjadjon.

Az utolsó percekben és főleg a legutolsó képben hirtelen ott állunk a big picture előtt, és amellett, hogy egy egész nép temetetlen múltja csap belénk teljes erővel, azt is megértjük, hogy lassú, sziszifuszi munkával, nagy áldozatokkal, és még nagyobb vállalásokkal, de van remény rendet tenni. Ezt tudja Penélope Cruz olyan szenvedéllyel és elementáris nőiességgel megjeleníteni, hogy még sokáig őrizgetjük az arcát magunkban. És erőt merítünk belőle.

Gyárfás Dorka