–

Az én újrakezdésem most, másfél évvel később még mindig leginkább egy viharos tengeren való hajózásra hasonlít, amikor már többet tartom kézben a kormánykereket, mint nem. De bizony előfordul, hogy sikítva szorítom, és rettegve nézem, vajon elkerüljük-e a sziklát vagy mégis elsüllyedünk. Olyan is van, amikor hagyom, hogy a hullámok oda sodorjanak, ahova akarnak. Ebből is többféle lehet. Egyszer állok a hajóorrban kitárt karral, átadva magam az elemeknek boldogan, szabadon és semmitől sem félve, mint a Titanic ikonikus jelenetében Leonardo DiCaprio és Kate Winslet. Másszor a földön fekszem sírva, magamban a kétségbeesés érzésével és a „mindennek vége” gondolatával.

Nem írnám fel receptre mindenkinek, de én leginkább azzal kezdtem az új életemet, hogy szemérmetlenül szexeltem egy csomó férfival.

Kíváncsi voltam, hogy húsz év házasság után, negyven felett, vajon elég izgalmas vagyok-e, és hogy milyen más férfiakkal együtt lenni, akik nem a férjem. Jelentem, elég izgalmas vagyok, és ők is, ha jól egymásra találunk. Ha meg nem, azon lehet nevetni, lehet belőle tanulni. De persze abból lehet a legtöbbet tanulni magamról, a működésemről, a testemről, a másik testéről és működéséről, amikor elindul valamifajta kapcsolódás. Az nagyon jó tud lenni, és nagyon-nagyon fájdalmas is. 

Elég hamar kiderült, hogy én leginkább egy igazi, mély kapcsolódásra vágyom. Sőt bármilyen nevetségesen, romantikusan hangzik: egy igazi, nagy szerelemre. És amikor a másik nem érzett kedvet, vágyat arra, hogy továbblépjünk, az bizony nagyon fájdalmas volt. Egy ilyen volt, ami igazán padlóra küldött, de még ebből is úgy álltam fel, hogy megérte. Megérte újra érezni a lángolást, szívdobogást kapni naponta többször, szerelmesnek lenni, kicsit megőrülni.

Aztán eljött. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Ő se.

Talán jó lett volna még egy kis idő mindkettőnknek, hogy a házasságunk végének traumáját feldolgozzuk, hogy talpra álljunk, legyen valamivel határozottabb elképzelésünk a jövőről. De az igazán fontos találkozásokat az észszerűségnél valami mélyebb dolog idézi elő. 

„Úgy érzem, sosem lesz már könnyebb” – Egy elvesztett anya emléke

VIM – 2023. június 20. – WMN

Nagyon hamar azt éreztem, hogy ez nem puszta kémia. Hogy ez az ember nekem kívül-belül jó. Az érintése, az ölelése, a hangja, a tapintása, az íze, az illata, a történetei, a rám adott reakciói, a felém fordulása, a vidámsága és a szomorúsága, a magabiztossága és az esetlensége. A legjobb persze az, hogy ő is így érzett, és érzünk egymás iránt még mindig közel egy éve. 

A történet itt véget is érhetne azzal, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, de egyrészt még élünk, másrészt a történetünk még csak most kezdődik igazán. Az enyém, az övé és a miénk. A tenger hullámai pedig nem lettek kisebbek. Most is szorítom a kormányt és sikítok néha, de egyre kevesebbet fekszem a földön sírva. Ő is hasonlóan van, ha jól sejtem, de egyelőre inkább egymás mellett, mint egy hajóban utazunk, ami talán nem is baj, különösen, hogy még nem ütköztünk össze, és egyikünk sem süllyedt el.

A hullámokat többféle hatás is gerjeszti, amelyek hol felerősítik, hol kioltják egymást. Sok hullámot vet még a volt házasságunk, mindkettőnknek van még mit elgyászolnia, és tekintettel kell lennünk a hozzátartozóink gyászára is. 

A válás veszteség. Főleg érzelmileg, de anyagilag, egzisztenciálisan is bőven az. Nekem aktuálisan azzal a dilemmával kell megbirkóznom, hogy folytathatom-e a „világbékéért” végzett munkámat, a szerelemkarrieremet, vagyis azzal a hozzáállással élhetek-e tovább, hogy a munka hivatás, sőt küldetés, aminek nem az az elsődleges célja, hogy pénzt termeljen. Ez a hozzáállás nem mindig, sőt egyre kevésbé összeegyeztethető a magyar valósággal.

Szeretem azt gondolni, hogy a pénz nem boldogít, a pénz hiánya viszont egyre inkább rettegéssel tölt el. És tényleg, néha verejtékben úszva riadok fel arra az éjszaka közepén, hogy nem fogom tudni ezt így sokáig menedzselni. 

De ami még ennél is nagyobb félelemmel tölt el, azok a fel nem dolgozott transzgenerációs és gyerekkori traumáink, és az azokra mindeddig válaszul adott, káros viselkedésminták. A közel húsz év házasság rengeteg jó dolgot adott, de sok rosszat is, amit nem tudtunk meghaladni, ezért kellett, hogy véget érjen. Most az a cél, hogy ebben az új szerelemben már ne sétáljunk bele ugyanazokba a csapdákba, ne játsszuk le ugyanazokat a játszmákat, amelyekből egyszer már kiléptünk. Hogy felismerjük azokat a sémákat, amelyek kisebb-nagyobb traumáink hatására alakultak ki és rögzültek, és befolyásolták károsan az eddigi párkapcsolatainkat.

Sokat, néha túl sokat is figyelem magam: az érzéseimet, a reakcióimat, és keresem a gyökerüket a gyerekkoromban, a szüleim gyerekkorában. Ez van, hogy fárasztó (nem csak nekem), de van eredménye is: egészen világos elképzelésem van már arról, mitől lenne nekem hosszú távon is jó. Igyekszem meghúzni a határaimat ott, ahol korábban nem húztam meg, és hagytam, hogy fájdalmat okozzanak nekem. Igyekszem világosan és együttműködően kifejezni az igényeimet, közölni az érzéseimet azokon a pontokon, ahol eddig ezeket elhallgattam, és hagytam, hogy fájdalmat okozzanak nekem. Szeretném, ha ezzel a törekvésemmel nem maradnék ebben a kapcsolatban egyedül, és egyelőre úgy tűnik, nem fogok, mert képesek vagyunk beszélgetni róla.

Ez a működés egyáltalán nem könnyű, és csak remélni tudom, hogy célravezető. Nem könnyű, mert a beszélgetések, amelyek traumákról, nehéz érzésekről, félelmekről, elakadásokról szólnak, nagyon tudnak fájni. Olyan beszélgetések ezek, amelyek rákényszerítenek minket arra, hogy szembenézzünk a démonainkkal, az eltemetett gyerekkori traumáinkkal, az azóta szerzett és okozott sebekkel. Az is előfordul, hogy nem tudatos a szembenézés, hanem az emlék felbugyog valaminek a hatására. 

Akár tudatos ez a szembenézés, akár nem, erős érzelmeket vált ki, amelyeket nem könnyű kordában tartani, sőt nem is mindig sikerül. Nekem biztosan nem.

A körülményekhez képest (szerelmes vagyok és viszontszeretnek) iszonyú sokat sírok. Többször egyedül, de a szerelmem előtt is.

Ezt ritkábban csinálom, de előfordul, hogy dühöngve csapkodok és csúnyákat mondok. De a leggyakrabban szorongok, és van, hogy a szorongástól nem tudok aludni. 

  

Használok jó és kevésbé jó módszereket annak érdekében, hogy egyensúlyban tudjak maradni, és hogy a nehéz pillanataimmal se őt, se magamat ne bántsam. Ez egészen sokszor sikerül. Aztán van, hogy megbillen a hajó, elsodorják a hullámok vagy maga kelti a hullámokat. 

Sokáig úgy tudtam, hogy ez rossz, és a kormányt mindig kézben kell tartani. Most negyven felett, ebben az új szerelemben tapasztaltam meg először, hogy nem baj, ha nem sikerül. Sőt még az sem, ha nincs kedvem hozzá. De ehhez kellett egy olyan személy is, aki nem ijed meg tőle, nem haragszik meg, és ki sem csúfol azért, ha nem „megfelelően” viselkedem. Helyette valami olyan varázslatos dolgot tesz, amitől mindig egy kicsit szerelmesebb leszek belé. Ezt a varázslatot ölelésnek hívják.

Aki hozzánk hasonló életszakaszban és élethelyzetben találkozik a nagy szerelemmel, nemcsak nagy magasságokat, de nagy mélységeket is megél. A hullámok összezúzhatják a hajót, de rutinossá is tehetik a kapitányt. Utóbbihoz jó, ha a kormányba való görcsös kapaszkodás helyett egy általános egyensúlyra törekszünk, és közben vagyunk annyira elfogadók és együttérzők egymással és magunkkal, amibe egy-egy vihar is belefér. Én azon leszek, hogy sikerüljön. Kívánjatok jó szelet hozzá!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Igor Ustynskyy

WMN szerkesztőség