Tompa Andrea: És a szüleid… elfogadnak?

–

Amikor reggel, a fesztivál utáni másnap elköszönünk egymástól B-vel, ismét megöleljük egymást, pedig csak tegnap ismerkedtünk meg. A szemében ugyanaz – illetve egy másik – könnycsepp ragyog, mint tegnap este, amikor egy lassú étteremben beszélgettünk félrevonulva, sorban állva a pultnál. A szüleinél is idősebb lehetek, tűnődtem, amikor megkérdeztem: És a szüleid – kicsit vártam a mondat végével – elfogadnak? Nem tettem hozzá, hogy akként, aki vagy, leszbikus lányként, ahogy megismertem őt a szerelme mellett, aki történetesen volt tanítványom, és örültem, hogy szép párja akadt. Ekkor láttam a könnyet és tudtam a választ is.

A szép itt ebben a mondatban inkább azt jelenti: tiszta arcú, bele lehet nézni az arcába. Vannak zavaros, elveszett arcok, amit nem lehet sokáig jó érzéssel nézni. De nem egy ilyen arcot láttam ott; tisztán, valahogy önmagával azonosan és boldogan jelent meg előttem – és ehhez ez a fesztiválháttér kellett, ahol magától értetődően sétálnak kézenfogva, egymást ölelve mindenféle párok, szerelmek és identitások, és ahol ez a lány az lehetett, aki; egy magyar faluban a villányi dombok közt.

Messziről jött, négyszeres kisebbségből. Ezt a szókapcsolatot magam sem írtam még le, fel sem ismertem sokáig – diákjaim tanítottak meg rá, sokat tanulok tőlük a való világról.

Magyar (Romániában), nő, székely, leszbikus. 

Egyetemi óráinkon Kolozsváron – művészettel foglalkozunk, nem „csináljuk”, hanem elméleti keretek közt reflektálunk rá – sok minden kerül terítékre a személyesből, hiszen ahhoz, hogy kortárs műveket megértsünk, beszélni kell tudni róla: mi az, hogy kisebbség, előítélet, elnyomás, strukturális elnyomás, identitáspolitikák stb. stb. Amúgy nálunk az egyetemen választható a gender-elmélet (nem én tartom ezt a kurzust). Sokszor a személyes felvétesek felől indulunk; nem azt szoktam kérdezni, hogy mit gondolsz?, vagy mit éreztél egy művel való találkozáskor, hanem inkább a kettőt együtt: hogyan hatott rád?, mert itt a válasz kognitív is, érzelmi is lehet. A személyes élmény, megélés, tapasztalat felvetése sokszor szül igen mélyről jövő megnyilatkozásokat is. Minél jobban fel vagyok tanárként vértezve a helyzetekre, annál nehezebb dolgok kerülnek terítékre.

A majdnem két évtizedes egyetemi oktatói pályafutásom alatt több előbújást élhettem meg az osztályban, az óra keretében, amikor valaki egyszerűen odateszi a mondat elejére, én melegként ezt úgy látom, hogy. Emlékszem egy halk fiúra, Cs-re, aki azzal kezdte a mondatot, hogy a faluban, ahonnan származom – és a Moldva és Erdély közti havasok lábánál lévő falut nevezte meg – erről sosem lehetett beszélni.

Úgy emlékszem, ő volt az első, aki coming out-olt egy egyetemi órámon. Úgy látszik, tanárként akkor érkeztem oda, abba az ítéletmentes, kíváncsi, elfogadó térbe, hogy egy ilyen megnyílás megtörténjen. Megköszöntem a bizalmat.

Történetesen ő is egy székely fiú volt.

Amikor egy alkalommal a személyes elnyomás-tapasztalatokat osztottunk meg egymással, hogy aztán megérkezzünk az emancipáció elméleteihez, egy diáklány arról kezdett beszélni, hogy Kolozsváron őt hogyan nevetik ki székely dialektusa miatt. Szentgyörgyi volt a lány, a csíki dialektus más, ahogy az udvarhelyi is, a helyiek hallják a különbségeket. Általában én is az első találkozáskor tudom azonosítani a székely diákokat, hiszen (többféle) akcentusuknak köszönhetően „láthatóak”. Ők mind színházelmélet szakra járnak, van, aki Kolozsváron tanulva megőrzi akcentusát, van, aki maga mögött hagyja, tudatosan vagy tudattalan (és van, akinek eleve nincs, bár székely, például ha a szüleinek nincs ilyen, mert máshonnan származnak).

A dialektus, tájszólás, akcentus, nyelvjárás (e fogalmak közt most nem próbálok rendet rakni), magyarázta a diákom, K., műveletlenséggel, primitívséggel, alacsony származással asszociálódik, ezért nevethető ki. Mivel színházi karon tanulunk, rögtön azt is megbeszéljük, hogy a (magyar) színpad mennyire leveti magáról a tájszólást, milyen mélyen ragaszkodik a magyar játékhagyomány az irodalmi nyelvhez, és mennyit küzdenek színészhallgató diákjaink is, hogy maguk mögött hagyják, „kitanuljanak” a nyelvjárásból.

A nyelvi váltások persze bonyolult és sokszor tudatalatti folyamatok, mindez velem is megtörtént, amikor Kolozsvárról Budapestre érkeztem és öntudatlanul is elkezdtem nyelvileg is integrálódni. Megértettem hát, hogy Kolozsváron székelynek lenni kisebbség, sőt, „látható”, vagyis hallható kisebbség, és így akár elnyomás tárgya is lehet. K. most már doktori képzésre jár, szépen megőrizte székely hangsúlyait, és klassz, hogy mindezt az akadémiai közegben teszi.

Visszatérek négyszeres kisebbségben lévő hősnőmhöz.

Azok a fiatalok, akik egyetemre érkeznek Kolozsvárra, tipikusan most jönnek el otthonról először hosszabb időre, akár többszáz kilométerre. Eljönnek egy nagyvárosba, függetlenségüket kezdik megélni, saját maguk útkeresésében, megismerésében elmerülni.

A művészettel való foglalkozás, reflexió, befogadás önismeret nélkül nehezen megy, valahogy a művészeti egyetem szinte katalizálja ezt az önismereti utat; a jóféle kortárs művészet pedig mást sem tesz, mint nekünk szegezett kérdésekkel dolgozik.

A művek gyakran mélyen felforgatnak belül; a magam részéről sokszor eleve úgy javaslok megnézni valamit (házi feladatként, otthon), hogy együtt tekintsék meg, vagy két-három fős csoportokban, és ha lehet, ne este tízkor kezdjék, kíméljék meg magukat az éjszakai nyugtalanságtól. A legkényelmetlenebb előadások esetében felvezetem témát, fogódzókat adok (erőszakábrázolás, családon belüli erőszak, elmúlás), és lehetőséget adok alternatív választásra is, ha valaki nem tud ilyet befogadni; amit nehéz befogadni, arról sokat beszélgetünk. Van, hogy a megterhelő előadásokat együtt nézzük meg, mert közösen könnyebb feldolgozni azt, ami érzelmileg vagy az érzékek szintjén felkavaró. És nyomban beszélünk is róla, hogy a terhekkel senki ne maradjon magára.

Mindezzel csak azt jelzem, hogy a művészeti egyetemen kifejezetten saját anyaggal is kell dolgozni – vagyis magaddal. Bár én az egyetem falain kívül szinte sosem találkozom a diákokkal, legfeljebb táborokban, ez a személyes anyag tehát mindig valamiféle esztétikai mederben marad, mondhatni „tananyaghoz kapcsolódik”.

Néhányszor azt is tapasztaltam, hogy e fiatalok életében én vagyok az első olyan felnőtt, aki nem rokonuk, de szüleikkel egyidős lévén, vagy akár már idősebb is, és aki lehetőleg kíváncsian és ítéletmentesen fordul feléjük, nyitott kérdésekkel. De ezeken az utakon, az önmagunk és a világ megismerésének útján, azt hiszem, mindannyian rogyadozó térddel indulunk el, botladozva. Hasonló találkozásaim nekem is voltak – olyan tanárszemélyiségek, akik felnőttként, kamaszkérdéseim és főleg bizonytalanságaim komolyan véve elsősorban könyvekkel és könyvekben igazítottak el, időt szántak rám, meghallgattak és válaszokat kerestek. Találkozásaim (első regényemben meg is emlékeztem e tanárokról) reményt adtak a reménytelenségben, az akkori diktatúrában.

B., akinek tehát könny csillogott a szemében, mondta, hogy de hát már teljesen úgy néz ki, mint egy leszbikus lány, a haját is nemrég rövidre vágta, és külsőleg is megfogalmazta már identitását, a szülei pedig még mindig csak annyit szóltak ehhez, hogy jól áll neki a rövid  haj, és nem „látják” őt. De hogy majd kinövi vagy kigyógyul abból, „amiben van”, azt is gondolják ebben a székely családban. B-nek, úgy sejtem, még hosszú és nehéz utat kell bejárnia, hogy a szülei elfogadják.

Amikor (volt) tanítványokkal arról beszélgetek, immár az egyetemi falakon kívül, hogy már csak az van hátra, hogy megmondjam a szüleimnek, azzal biztatom őket, hogy mivel szeretnek, el fognak fogadni. Olykor azt is hozzáteszem: adj nekik időt.

Amikor nekem magamnak kellett (a férjemmel együtt) a szüleinknek megmondanunk egy nehéz ügyet, akkor a pszichológusunk azt tanácsolta: adjunk nekik időt, hogy elfogadják. Ne rohanjuk le őket, ne sértődjünk meg, ha nem megy egyből az elfogadás, hanem hagyjuk, hogy megérjen bennük, ahogy nekünk magunknak is idő kellett ahhoz, hogy a saját nehéz ügyünket elfogadjuk. 

Azt képzelem, hogy a fiatal, aki saját kérdéseivel itt (ott) az órákon megküzd, elénk helyezi, dolgozik azon, hogy a világ benne is valahogy elrendeződjön és elnyerje értelmét, ezeknek a fiataloknak mégiscsak adtak valamit a szüleik, valami jót, valami olyan muníciót, amit szeretetnek gondolok, immár inkább szülőként nézve történetüket, semmit tanárként. Hogyha ezen az úton elindulhattak egyáltalán, vagyis nem volt letiltva az, hogy valaki kérdéseket tegyen fel magának, a testének, a vágyainak, hogy ki ő, kihez is vonzódik, akkor bizonyára már van valamilyen tartalma annak a szülő-gyerek kapcsolatnak, amire építeni lehet. Nyilván vannak olyan nehezített pályák, amikor valaki sokféle kisebbségi helyzetben van egyszerre, és ebből nem mellesleg a székely társadalom híres konzervativizmusa és patriarchális jellege az egyik. De én innen is drukkolok B-nek, aki már bizonyos értelemben túl van a nehezén – tisztában van önmagával, és ezt a tekintetében is láttam.

Tompa Andrea