„Nincs semmilyen átok. Két történet van. Két törött sors” – Örökölt sebeink a történész szemével

–

Kicsi dédanyám orosházi asszony volt, apró, totyogó néni. Szerettem a nevét: Szuhánszki Zsuzsánna. Úgy mondta nagyapám mindig, mintha valami ékszer volna a két szó. „Szuhánszki Zsuzsánna.” 

Világ életemben sejtettem, hogy nem Orosházáról származik, de sokáig nem jutottam közelebb a múltjához ennél, mert nem maradtak gyerekkori emlékei. Hiába faggattuk, hiába akart, őszintén akart emlékezni, nem tudott.

Első emlékképeként azt idézte fel mindig, amikor tizenhét évesen az orosházi országúton először összetalálkozott dédapámmal. Papíron már történész voltam, mire rábukkantam a nevére egy keresztelési anyakönyvben, ami Mikszáth Kálmán szülőfalujában, Szklabonyán kelt. A bejegyzés így szólt: „Zsuzsánna, 1902, törvénytelen. Anyja: Szuhánszki Mária, 42 éves özvegyasszony, Szuhánszki Bálint földbirtokos lánya.”

1919 kora nyarán töltötte be tehát a tizenhetedik évét.

Néhány hónappal az után, hogy az első világháború győztes hatalmainak képviselői átnyújtották a magyar kormánynak a fegyverszüneti feltételeket, azzal a demarkációs vonallal, ami később, kisebb módosításokkal, a trianoni ország határa lett.

Dédanyám, aki szégyenbélyeggel a homlokán élte le kislánykorát, 1919-ben, tizenhét évesen idénymunkásként a Viharsarokban rekedt. Egyedül. Nem volt hová hazamennie többé. Szklabonya a határ túloldalán feküdt. Onnan, ahova ment volna, épp tízezrével menekültek a magyar lakosok.

Ez volt hát a legelső emlékképe: egy út a szülőfalujától kétnapi járásra, amin szekerek hosszú sora kanyarog heteken át a főváros felé az elszakított országrészekből. Egy út, amin neki nincs hová mennie. Egy út, amin végül szembejött dédapám. 

Idős, kicsi asszonyként emlékszem rá.

Az orra törött volt. Mindenki tudta, senki nem mondta ki, hogy azért, mert dédapám soha életében nem bírt az indulataival. És amikor nem bírt velük, ütött. Ütött, tört, zúzott, vasvillát hajított az után, aki feldühítette. Én magam sosem láttam a fehér bajuszú parasztbácsit. Anyukám is gyerekként találkozott vele utoljára. Azt mesélte, térdére ültette őt az öreg sokszor, és belefogott ugyanabba a történetbe újra és újra: „Nu, kicsikém. Tudod-e, hogy a lavina micsoda?” Furcsa kérdés. Nemigen létezhetett távolabbi kép az orosházi földes utcától, mint a hóomlásé. „Nem tudod, persze. Én láttam olyat Doberdónál.” Itt azonban mindig elakadt az öreg. A történet eddig tartott, egy szóval, egy hanggal sem tovább, soha. 

Már szintén felnőtt fejjel, történész doktori diplomával a polcomon jutottam odáig, hogy mélyére ássak ennek a mondatnak is. Ekkor találtam meg dédapám nevét a nagyváradi 1917-es katonaállítási lajstromban: „Agud György, született: 1897, Feketekápolna, Bihar-megye ” – jegyezte fel egykor a nagyváradi laktanya írnoka. 

Hazugság volt ez a mondat.

Születési anyakönyvi bejegyzése szerint dédapám, amikor ott állt 1917-ben a nagyváradi sorozóbizottság előtt, még alig múlt tizenhat éves. Négy évvel idősebbnek hazudta magát a koránál. Talán nagyon frontra akart menni. Odakinn harcolt ekkor már Doberdónál apja, két nagybátyja és két fivére is. Kijutott végül a nagyváradi 4. gyalogezred tagjaként Doberdó fehér szikláit védeni csukaszürke monarchista egyenruhában, mozgó céltáblaként az olasz tüzérek számára.

Apja, két fivére és két nagybátyja nem élte meg a háború végét. Dédapám egyedül indult haza a frontról, Isonzótól Bihar megyébe. Vonattal a Dunántúlig, majd miután egyévi zsoldját elvitte a pénzromlás, gyalog. Útközben érte a hír, hogy szülőfaluja a demarkációs vonal, a tervezett határ túloldalára került. Nem volt hová hazamennie. Így jutott az orosházi országútra, egyedül, mindenét és mindenkijét elveszítve, majd tizennyolc évesen.

Leélt ezután egy életet a háborús veteránok poszttraumásstressz-betegségének szinte minden tünetével a hétköznapjaiban: kiszámíthatatlan dührohamokkal. Depresszióval. Elidegenedettséggel. Állandó felfokozottság érzésével. Alvászavarokkal. 

Jelek, amiket én magam, a dédunokája is felismertem magamon fiatal felnőtt koromban gyakran.

És sosem volt magyarázata. Semmi külső okom nem volt szorongásra, álmatlanul töltött éjszakákra. Nem volt oka, előzménye a számomra is váratlanul fel-fellángoló indulataimnak sem, amiket nehezemre esett megzabolázni. 

A dédanyám mögötti árnyékot is ismerem magam mögött: gyerekkorom óta kísért egy érzés, hogy valami végleg, helyrehozhatatlanul elromlott, elcsúszott velem, velünk, a családunkkal. Hogy a belső, az igazi, valóságos lényünket jobb titokban tartani mindenki elől.

Nincs semmilyen családi átok rajtunk.

Egy kislány szégyenbélyeggel a homlokán élte a gyerekkorát, aztán bántalmazott nőként az asszonyéveit. Egy fiú elveszítette mindenkijét 1917 telén, és beteg maradt élete hátralévő részére, összetört és romboló, mert Orosházán senki nem volt akkoriban, aki felismerte volna a PTSD-t.

Nincs semmilyen átok. Két történet van. Két törött sors. Az övék. Most, hogy ismerem, már nem kell az én sorsommá lenniük.

Amerikai és izraeli pszichológusok, pszichiáterek és neurológusok az 1960-as években kezdték először kutatni a holokauszttúlélők háború után született gyerekeinek traumatizáltságát. Azóta számos kísérleti eredmény napvilágot látott már, ami történelmi traumákat megélt közösségek (vietnámi és koreai veteránok, amerikai őslakosok) leszármazottaira fókuszált. E vizsgálatok mindegyike hasonló eredményre jutott: gyakran mutatkoznak traumatizáltság jelei a traumát átélt csoportok második, harmadik generációs lemenői között is, indulatkezelési nehézségek, szuicid gondolatok, hosszú távon vagy végleg megszakadó emberi, családi kapcsolatok, depresszió, önértékelési problémák, érzelmi bénultság, alvászavar, visszatérő rémálmok, kapcsolatfüggőség, menekülés a párkapcsolatoktól. 

A traumáknak csupán töredéke marad fenn elbeszélt történetként a családi emlékezetben.

Ennek fő oka, hogy traumatizált tudatállapotban a beszédért leginkább felelős agyi terület blokkolódik. A legéberebbb részek ilyenkor az érzékelést vezérlő és felügyelő régiók maradnak. A tudat a traumát képekben, illatokban, hangokban, érzetekben fogadja be és raktározza: mint például egy hóomlás fel-felvillanó emlékképeként. Levéltári kutatásokkal viszont, ha nem is minden, de nagyon sok családtörténeti vakfolt feltárható.

A mozaik, ami végül rengeteg apró darabból összeáll, önmagában nem old meg életproblémákat. Az én szorongásom sem oldódott fel attól, hogy dédanyám szégyenérzetében rácsodálkoztam az eredőjére. Az én indulataimat sem csitította el önmagában, hogy megtaláltam dédapám Doberdónál megsemmisült családját. Ezeknek a mélyét, gyökerét, eredőjét azonban megmutatja. Utat, irányt és önbizalmat ad a gyógyuláshoz. 

Amióta ezt tudom, és segítettem másoknak is feltárni saját családtörténeti vakfoltjaikat, egyre biztosabb vagyok benne, hogy rengeteg a tennivaló ezen a területen. Találtam már jelenkori életvezetési problémák mögött a motívum generációkon átívelő sorának végén asszonyt, akit szovjet katonák becstelenítettek meg, kamasz fiút, akit 1944 telén a gettóban „felejtettek” nyilas karhatalmisták egy razzián, és egyedüli túlélőként bújt el a házban ezután. Betyár ükapát, aki a századfordulón Amerikáig menekült a törvény elől, lányanyát, aki rokonoknak adta a csecsemőjét, majd a családdal élt évtizedekig. Egyik történet sem maradt fenn ezek közül koherens, egész formában a leszármazottak emlékezetében. Mindegyik feltárásához levéltári kutatás kellett. 

Azt szeretném, ha mindenki megláthatná egyszer saját visszatérő álmai vagy álmatlansága, feledékenysége, szorongása, depressziója mögött saját dédapja saját Doberdóját. Ha mindenki átélhetné, hogy nincsenek családi átkok. Törött sorsok vannak, amiket feltárhatunk, és értve visszaadhatunk az ősöknek. Nem kell a mi sorsunkká válniuk.

Dr. Bern Andrea történész, családtörténetitrauma-kutató

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Chris Curry