–

A magazin kétéves történetének kétségkívül legsötétebb időszaka az volt, amikor – az új irodába beköltözvén – két konyha között a pad alá estünk. A régit már szétszedték, az újat még vártuk. Nem volt nap, amikor az ebédidő közeledtével valamelyik kolléga ne sóhajtott volna föl szívfájdítóan, úgy, hogy a falak is beleremegtek: „hjaaaj, gyerekek, mikor is lesz kész az új konyhánk?” A többiek ilyenkor elmorzsolták a bánat egy-egy könnycseppjét, és hasonló világfájdalommal lemondóan megcsóválták a fejüket. Majd elővették otthonról hozott, bedobozolt vacsoramaradékaikat, és csak úgy, à la nature, kiették belőle az aznapi ebédet. 

De egy szép tavaszi reggelen felvirradt a remény napja! Megjelent a szerkesztőség ajtajában két lovag szerelő, és elektromos csavarhúzójukkal véget vetettek a Weltsczmerznek. Fúrtak, faragtak, fűrészeltek, kalapáltak, kicsit az agyunkra is mentek, de megérte. A következő héten már a csodaszép, magasfényű, bambusz munkalapos, fehér-inox, étkezős IKEA-konyhánkban kanalazhattuk a napi betevőt. És ha egy WMN megtehet valamit, akkor azt bizony izomból meg is teszi, ráadásul rendszeresen. Egymás kezéből kapkodtuk ki a fakanalat (na, jó, ez így nem igaz, többnyire Borcsa kezébe adtuk azt is, meg minden más szerszámot, amire még szüksége volt, mégiscsak azzal járunk a legjobban mindannyian, ha Fiala főz), és hetente minimum egyszer áhítattal nyugtáztuk, amikor délelőtt 11 körül beleszagoltunk a levegőbe az asztalunknál, hogy „bizony, ma sem dobozból eszünk!”

Megszületett a WMN-konyha sorozat. És mi most egy pofátlanul nyálcsorgatós listában azt az 5+1 alkalmat vesszük végig, amikor valamelyikünk csodát csinált az új konyhánkban, mi pedig – arcunkon gyermeki örömmel – áldoztunk a csapatösszetartásnak álcázott közös evés-ivás oltárán. 

1. Amikor a nyár berobbanásával Borcsa egy laza fél marhával állított be az irodába...

...hogy akkor ő a finom meleg időjárás megünneplésének tiszteletére összedobna egy könnyű steaket ebédre, amihez a fűszersót már előző este otthon vörösborba áztatta (!) a biztonság kedvéért. Hát, a pinot noir-sóban sült steak megtette a hatását: ebéd után fél órával mindenki a laptopjára borulva aludt, csak úgy csorgott bele a nyálunk a billentyűzetbe. Maga a végeredmény így nézett ki (brutál, igaz?): 

Azt pedig, hogy miként készült, az lesz a legjobb, ha ő maga meséli el (a cikkben a receptet is megtalálod!). Itt ni:

Örömfőzés és habzsidőzs – Pinot noir-sós steak az új irodai orgia

2. Amikor DTK az apja kedvenc levesével fogta be a szánkat

Való igaz, a főni nem főz nekünk gyakran. Tudjuk, tudjuk, a cégvezetés meg a főszerkesztés... de igazán ráférne néha egy-két óra szünet, amikor csak magával foglalkozik nekünk főz ebédet. Főleg, mert elég jól megy neki. Míg Borcsa leginkább a hardcore ízorgiákban utazik, addig Krisztának inkább a könnyű, tavaszi-nyári fogások a specialitásai. Például az a mentás borsóleves, amitől még az ő szakács apukája is elismerően hümmögött evés közben. Mi sem mondhattunk mást, mint Imre bá': hümm.

Egyébként tényleg gyakrabban kellene főznie, most nézzétek meg. Hát ilyen boldogság sosem látszik az arcán, amikor az üzleti tervvel molyol.

 

Ebből a cikkből kiderül, hogy készült a csoda, és mellé a fetás-koktélparadicsomos-újhagymás lepény, csak nehogy éhen maradjunk:

A leves, amitől még apám is beájult – DTK végre megetette a WMN-t

3. Na, jól van, kérem szépen, elég ebből a parvenüsködésből, jöjjön inkább megint Borcsa!

És az ő ízorgiái. Vagy inkább: Az Ezeregyéjszaka meséje. Szóval az történt, hogy Borcsa és Zsuzsa elmentek enni Mautner Zsófihoz, aki egy marokkói szakács barátnőjével főzött autentikus vacsorát. Ízlelgessük egy picit ezt a kombinációt: „mautnerzsófi, szakács barátnő, marokkói, autentikus, vacsora... ugye?” UGYE?! És hát nem lenne Borcsa a mi Borcsánk, ha nem akarta volna velünk is megosztani a jót. Hetekig készült, mire megszerezte az eredeti receptet, felhajtotta a hozzávalókat, és... megvárta, amíg elkészül a konyha az irodában. És utána két vállra fektetett mindannyiunkat az ünnepi pitéjével.

Ebben a pillanatban még aggódik, hogy rendben lesz-e:

Rendben lett. Hogy mennyire rendben lett, az kiderül ebből a cikkből (amit nyálfolyás nélkül egyszerűen nem lehet végigolvasni, úgyhogy tegyetek magatok alá papír zsebkendőt):

Az ünnepi fogás, amivel átélheted az alapérzelmek teljes skáláját (egyet kivéve) – recepttel!

4. Nem hittük volna, de Borcsa tudta fokozni a gyönyört... csevappal

És házi készítésű ajvárral. Meg saját dagasztású naan-kenyérrel. Naná. Hát, most komolyan, csodálkozik még valaki, hogy ő etet minket a legtöbbször? És azon, hogy csináltattunk neki egy saját konyhát az irodánkba? Nahát. Nem ismételném magam. Degeszre ettük magunkat, jólesett. Ráadásul Borcsának és az ő pici csevapjainak olyan mágikus vonzerejük volt, hogy a mi Szentesinket kuktáskodásra (!) is rávették. (Mondjuk, csevapgyúrás közben is csak ő képes így pózolni, nézzétek csak...)

Íme, a sztori folytatása, és persze a receptek:

Csütörtök dél az új szombat este – Kertiparti az irodában (ajvár, csevapcsicsa és naan recepttel)

5. Ha pedig szeretnénk mindezek után úgy tenni, mintha mi volnánk a Tudatos Nők, akkor jön Szentesi...

...és a nyári smoothie-k, vagyis jeges, hűvös, gyümölcsös, egészséges turmixok. Mivel Éva jó néhány évet lehúzott bármixerként, nem is kerülhetett volna szakavatottabb kolléga kezei közé az a mixer (rögtön azután, hogy DTK-val ketten kábé tíz perc alatt már sikerült is beüzemelniük a gépet). Most nézzétek meg ezt az összhangot:

Ahogy Éva írta cikkében, „a smoothie-ban az a jó, hogy majdnem mindent belerakhatsz, amit otthon találsz”. És tényleg. Íme:

Ne haragudj, ez egy munkahely – Smoothie-készítés WMN-módra

+1

A mi kedvenc plusz egy főnk, a tiszteletbeli WMN, akit végre, nagy nehezen sikerült elcsábítanunk... a konyhánkba: Főzelékes Feri!

Aki nem mást hozott, mint egy koranyári, könnyű, ámde laktató, curryvel megbolondított töltött paprikát! Ja, nem, hazudunk... nemcsak ezt hozta, hanem – képzeljétek el! – mindannyiunknak egy-egy szál fehér rózsát is, mert ő egy igazi gentleman. Mi szórakoztattuk, ő főzött, aztán tálalt, mi pedig ettünk. Így megy ez.

Feri meg is írta, hogy érezte magát nálunk, és csatolta hozzá a receptet, olvasd el:

Sok dudás egy csárdában – Főzelékes Feri töltött paprikát készít a WMN-csajokkal

A magazin meg közben készült magától. (Ja.) Hát, nem csodálatos?

 A képek a szerző tulajdonában vannak