–

Barátaimmal közös tapasztalatunk, hogy a tömegközlekedés általunk még egyértelműen támogatott és magától értetődőnek tűnő normái végnapjaikat élik: az elsőajtós felszállás általánossá válása aktiválta a túlélési ösztönt, az idős emberek, terhes nők, kisgyerekes anyák trónfosztása elkerülhetetlennek látszik a helyfoglalási sorrendet tekintve. Farkastörvények uralkodnak, aki a legszenvtelenebbül érvényesíti leülési szándékát, az száll fel elsőként kortól, nemtől, fizikai állapottól függetlenül. Röviden is leírható a fenti jelenség: a másik embert figyelmen kívül hagyva tolakszik mindenki.

Álviták szorításában

Hogy jön ez az iskolához, a neveléshez? A tekintélyelv és a gyermeki igények szembeállítása vissza-visszatérő eleme a gyermekek cseperedésével kapcsolatos diskurzusnak, mely utcán összefutó ismerősök csevejéből, kommentmezők változatos minőségű csatáiból, családi találkozókon zajló bezzegkommunikációból, podcastok önjelölt vagy valós szakértőinek gondolataiból épül, duzzad, fújódik mind nagyobbra.

A diskurzusban megnyilvánulók nagy része szerint egy szülő vagy pedagógus előtt két út áll: erélyesen a megfelelőség medrébe tereli a hol erre, hol arra kanyargó magatartást, vagy épp sodródik az általa vetett hullámokon.

Jól látszik ez azokon a vészharangot kongató megszólalókon, akik Lannert Judit gyermekközpontúságot hangsúlyozó szavai után a normális világ végét vizionálták, de a másik szélsőségért sem kell messzire menni, szülők tömegei vonják nap mint nap kétségbe a tanítók, tanárok nevelési döntéseinek jogosságát.

A probléma gyökere, hogy a gyermekközpontúság koncepciójával kapcsolatban hibás értelmezések tömkelege él a köztudatban.