Nagyregények vs. Insta-bejegyzések – Miért nyomasztjuk magunkat azzal, hogy nem olvasunk eleget?

–

Az Eurostat egy tavaly augusztusban publikált jelentése szerint 2022-ben az unióban élő, 16 év feletti lakosság fele – pontosan 52,8 százalék – mondta azt, hogy az elmúlt egy évben olvasott könyvet. Érdekes módon a válaszok alapján a fiatalok, a 16–29 évesek olvasnak a legtöbbet, és a jelentésből az is kiderül, hogy a nők jóval nagyobb arányban vesznek könyvet a kezükbe, mint a férfiak.

Bár ez az 52,8 százalék nem hangzik rosszul, de persze a legjobb az lenne, ha évente egy könyv mindenkinek beleférne. Az olvasás ugyanis egy csomó képességünket fejleszti, például a memóriát, segít lelassulni a mindennapokban – ja és nem mellesleg, egyes kutatások szerint két évvel tovább élnek azok, akik naponta fél órát olvasnak.

Ugyanakkor ha belegondolunk, rengeteget olvasunk nap mint nap – csak épp online és nem feltétlen az Anna Kareninát vagy a Harry Pottert. Ma már az interneten tájékozódunk, hírportálokat futunk át akár többször is naponta, hogy képben legyünk, mi történik a világban. Elolvassuk a munkahelyi e-maileket, hírleveleket, tényfeltáró riportokat, publicisztikákat, ismerősök, influenszerek, politikusok több bekezdéses Facebook- vagy Instagram-posztjait, miközben zötyögünk a metrón munkába vagy iskolába menet.

Ám ahogy arra a Nielsen Norman Group nagy, 13 éven át zajló kutatása is rávilágít: ekkor nem elmélyülten olvasunk, hanem sokkal felületesebben: nem megyünk végig szépen sorban, szóról szóra a teljes szövegen, hanem 

„skimmingelünk és scanningelünk” – vagyis átfutjuk a bekezdéseket, ugrálunk mondatról közcímre, kiemelésről kiemelésre, miközben olyan kulcsszavakat keresünk, amik számunkra érdekesek és relevánsak. 

A Nielsen Norman Group szerint mindezt azért tesszük, mert az online térben túl sok inger ér minket egyszerre. Felugró ablakok, reklámok, villogó képek, bannerek, ajánlók, amelyek a figyelmünkre pályáznak. Emiatt valójában gyakran nem is tudunk zavartalanul végigolvasni akár egy hosszabb interjút – mondjuk Pokorny Liával –, mert a figyelmünk folyamatosan szétszóródik. 

Mégis, talán hozzám hasonlóan többen érzik azt a „nyomást”, ami abból fakad, hogy sokak szemében – akár a sajátunkban is – olvasni igazából csak könyvet lehet, és csak akkor hívhatod magad igazán könyvmolynak, ha falod Kafka könyveit, és a karácsonyi kívánságlistádon is csak Charlotte Brontë, Victor Hugo, Szabó Magda vagy Krasznahorkai László művei szerepelnek. 

De mi a helyzet azokkal, akik minden szabad percükben olvasnak, csak épp nem feltétlen a nagy klasszikusokat? Akik az irodalmi kánonon kívül is szívesen kalandoznak? Miért nyomasztjuk azzal magunkat, hogy nem olvasunk „eleget”, és ha igen, akkor sem azt, amit „kellene”?

Lenézték, mert nem csak „A Nagy Szerzők” alkotásaival volt tele a könyvespolca 

Ezeket a kérdéseket boncolgatta Emily Maguire egy, a Guardianben megjelent 2019-es cikkében. Az ausztrál szerző azt írta, mindig is nagy könyvmoly volt, mégis az egyetemen sokan lenézték, mert nem csak „A Nagy Szerzők” alkotásaival volt tele a könyvespolca. 

„Én is megfertőződtem azzal a gondolattal, azzal a meggyőződéssel, hogy a kánonon kívüli könyvek csak bizonyos típusú embereknek valók – de nem a komoly olvasóknak. Főleg nem a komoly íróknak, akik közé én is tartozni akartam”

– fogalmazott Maguire, aki írásában azt is hangsúlyozza, hogy a legtöbb „A-listás”, „egyszer az életben el kell olvasnod” kategóriába tartozó művet fehér férfiak írták. „Lám, kiderült, hogy a bizonyos típusú embereknek megfelelő könyvek – azaz azok, amiket én olvastam – többsége olyan emberek tollából származott, akik nem illettek ebbe a kategóriákba.”

Emily Maguire rátalált Joanna Russ How to Suppress Women’s Writing (magyarul: Hogyan becsüljük le a nők írásait) című kötetére, ami ráébresztette, hogy bár az általa olvasott könyvek egy része valóban klisés, felületesen megírt vagy szenzációhajhász volt, sokukat a komoly irodalmi körök csak a szerzőik miatt nézték le.

Russ arra világít rá, hogy amikor a legjobbnak, legfontosabbnak titulált művekről beszélünk, érdemes megvizsgálni azt, kik és milyen kritériumok alapján döntötték el, hogy mely alkotások legyenek az irodalmi kánon részei.

„Ez segített megérteni, hogy a sznobizmus és a lenézés, amit nap mint nap tapasztaltam, valójában évszázadok óta fennálló minta része volt” – fogalmazott Emily Maguire, aki szerint semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az emberek olyan könyveket, magazinokat vagy képregényeket olvasnak, amiket mások nem tartanak fontosnak.

„Szégyellnivaló az, ha valaki nem veszi észre, hogy az inspiráló, szívbemarkoló, a világról alkotott képet megváltoztató gondolatok mindenféle könyvben, mindenféle szerzőtől, mindenféle formában megtalálhatók” – zárta gondolatait a szerző.

Az olvasás új formái: miért nem csalás a hangoskönyv?

Abban nincs semmi meglepő, hogy az olvasási szokásaink folyamatosan változnak: más rituáléink és eszközeink vannak most, mint régen – de ez nem feltétlenül baj. Elég csak a hangoskönyvekre gondolni, amik sokaknak teszik elérhetőbbé és élvezhetőbbé az irodalmat.

Jó példa erre Verity Babs, a Guardian egyik szerzője, akit 24 évesen diagnosztizáltak ADHD-val. Babs szerint a diagnózisa választ adott arra, miért volt képtelen gyerekkora óta hosszabb szövegekben elmélyülni. Babs 2023-ban így írt minderről:

„A diagnózis felszabadított, már nem szidom magam, és végül arra a döntésre jutottam, hogy többé nem veszek könyveket. (...) Tudom, hogy akkor sem fogom elolvasni, ha alapvetően érdekel, miről szól a kötet. Olyan ez, mint a hűtő alján árválkodó spenótos zacskó: ha úgysem fogom felhasználni, akkor minek vegyem meg?”

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Verity Babs ne szeretné a történeteket – csak más módon élvezi őket: hallgatja őket. A Guardian szerzője korábban a hangoskönyveket „csalásnak” tartotta, és azt hitte, ha elég fegyelmezett lenne, el tudná olvasni a nyomtatott változatot is. Ma azonban már egészen másképp gondolkodik erről:

„A hangoskönyvek az egyetlen lehetőség számomra, és imádom őket. Az elmúlt évben több könyvet »olvastam», mint általános iskola óta összesen. Az információk korábban fogságban voltak, most viszont könnyen hozzájuk férek” – fogalmazott Verity Babs.

Nem szégyen félretenni egy könyvet, ha nem élvezed!

Ha már arról szól ez a cikk, hogy miért nyomasztjuk magunkat azzal, hogy mit és mennyit olvasunk, érdemes beszélni egy másik kellemetlen érzésről is:

a bűntudatról és szorongásról, amit akkor érzünk, ha nem fejezünk be egy könyvet. Vagy ha mégis, akkor is csak kényszerből, kötelességből tesszük.

Az Atlanticnak nyilatkozó Matthew Wilhelm klinikai szakpszichológus szerint ez azért van, mert alapvetően szeretjük befejezni, amit egyszer elkezdtünk. Ez nem csak a könyvekre igaz, hanem filmekre, projektekre, étkezésekre, kitűzött célokra – gyakorlatilag mindenre.

Emellett dr. Wilhelm szerint a személyiségtípus is közrejátszhat abban, hogyan is állunk az éjszakai komódon árválkodó, elkezdett regényekkel, novelláskötetekkel. A szakértő azt mondta, az A-típusúak könnyebben abbahagyják az olvasást, mert őket a jutalom és a büntetés mozgatja – és senki sem ad díjat, serleget, de még egy pacsit sem azért, mert kiolvastál egy könyvet. A B-típusúak pedig gyakran egyszerűen bele sem kezdenek az olvasásba, mert tudják, úgysem fognak a végére érni. 

De itt is felmerül a kérdés: miért nyomasztjuk magunkat olyasvalamivel, amit nem élvezünk? Miért olvassunk csak azért, mert elkezdtük? Az olvasásnak pont az a lényege, hogy kikapcsoljunk, lazítsunk, elmélyedjünk egy történetben – teljesen mindegy, ki írta. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljunk, amik nem okoznak örömet.

Ha kíváncsi vagy, meddig az oldalszámig jut el egy könyvben Spiró György, Szabados Ágnes, Gerlóczy Márton, Czakó Zsófia, Benedek Ágota vagy épp Szegő János, mielőtt döntene a folytatásról, olvasd el Milanovich Domi korábbi cikkét. 

Kaiser Orsolya