–

Messze a fájától

Meg kell vallanom, én bizony nem sok mindent örököltem a felmenőimtől – és itt most egyáltalán nem az anyagiakra gondolok. Az én családomban ugyanis annyi az építészmérnök, hogy ha karácsonykor elhajítasz egy szaloncukrot, nagy eséllyel legalább kettő, ha nem három műszaki értelmiségit eltalálsz vele a rokonságból. Kár, hogy semmi, de semmi műszaki tudást, gyakorlati érzéket nem sikerült magamba csorgatni belőlük.

Ez a defektusom már kora gyermekségemben kikristályosodott, LEGOból is csak végtelenül unalmas kockaházakat voltam képes felhúzni, egy csinos erkély vagy neobarokk oszlopsor már messze meghaladta a képességeimet. Persze igyekszem ezt a hiányosságomat mindenki előtt eltitkolni, és ha tervezésre, szerelésre kerül a sor, fapofával elvállalok bármit, hátha mások bedőlnek a porhintésnek. Néha azonban kilóg a... hát, nem is csak a lóláb, hanem egy komplett ménes.

A kifordított fiók esete

Legutóbb például, amikor beköltöztünk a régi WMN irodába, nagy pofával jelentkeztem, hogy munkavezetőként majd én levezényelem a fiókos fémszekrények összeállítását, bátran bízza csak rám a főnök a dolgot. Ennek következtében, hűen követve az instrukcióimat, a csapatnak sikerült három tucat kifordított fémfiókot összeeszkábálnia seperc alatt. Hogy aztán nagy kínnal, keservvel, és hatszor annyi idő alatt újra szétszedjük az egészet, és immár helyesen megcsináljuk – valaki más dirigálása alapján.

Persze zéró tanulságot vontam le az esetből, úgyhogy amikor szólt a DTK, hogy megyünk ki az IKEAba mi ketten, mert meg kell tervezni az új irodai konyhát, én csak bólintottam magabiztosan, és lapítottam, mint szar a fűben. Nagy szorongva, természetesen. Mi van, ha rájön a főni, hogy én ehhez egyáltalán nem, sőt, még annál is kevésbé értek? Ha megtudja, hogy az én otthonomban még a szegélylécek sincsenek rendesen felrakva a tíz évvel ezelőtti lakásfelújítás óta...? Ha kiderül, hogy a praktikus tervezéshez kábé annyi érzékem van, mint 4D-s japán origamik hajtogatásához – azaz semmi??! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben az Örs vezér tér felé robogtunk.

Kőszikla a szívemről

De tudod, mit? Teljesen felesleges volt ezeken cidriznem. Az áruházban ugyanis a világ legtürelmesebb, legédesebb fickója fogadott bennünket, segítőkészebben, mint egy kipihent, pályakezdő óvónéni.

Miután Péter átfutotta az alaprajzot, amit vittünk magunkkal, leültetett a számítógép elé, hogy megnézhessük, az ötleteink alapján hogyan is fog kinézni mindez 3D-ben. Majd lépésről lépésre, pontról pontra végigvezetett minket az összes olyan apró részleten, ami nekem egészen biztos, hogy eszembe sem jutott volna magamtól. (Jó, mondjuk, könnyű neki, ezer éve konyhatervezéssel foglalkozik, nekünk meg ez volt az első.) Így viszont ezúttal nem maradt le a szegély, ami az asztallap és a fal közé kerül, alaposan átgondolhattuk, hogy milyen felület illik a legjobban a lakás egészéhez, olyan praktikus szempontokat is figyelembe véve, hogy mi fog jól kinézni, ha majd a konyhánkban fotózunk és forgatunk, mennyire lesz könnyű tisztán tartani, és hová fogjuk elpakolni a vizespalackoktól kezdve a mindenféle fűszereken át a botmixerig bezárólag mindent úgy, hogy az alacsonyabb és az égimeszelő kollégák is kényelmesen hozzáférjenek.

Komolyan, még a fiók fogantyújának milyenségét, a szekrényekben elhelyezett lámpák számát és a konyhasziget tárolóinak elosztását is annyi lelkesedéssel, ötlettel és türelemmel rágta velünk át Péter, mintha legalábbis neki készültünk volna konyhát vásárolni. Ha az konyhatervezésnél egy hatalmas kő gurult le a szívemről, akkor az összeszerelésnél a Csomolungma (lásd: a fenti fémfiókos fiaskót). Az áruház szakemberei ugyanis egy szép napon beállítottak, zokszó és hibalehetőség nélkül fúrtak, faragtak, kalapáltak és csavaroztak, hogy mire kettőt pislogjak, ott álljon a vadiúj irodai konyhánk olyan gyönyörűségesen, hogy szégyen, nem szégyen, könnyek szöktek a szemembe.

Onnantól fogva pedig már tényleg semmi máson nem járt az eszem, mint hogy mennyi mindent lehet majd itt megfőzni és megenni... természetesen kőkemény dolgozásnak álcázva.

A csodás konyhámban (mert igenis az enyém, csak az enyém, és senki másé – de ezt a többieknek, légyszi, ne áruld el!) így készítettem csevapit meg pinot noir sós steaket, kevertem gin&tonicot, sütöttem marokkói ünnepi pitét, turmixoltam gazpachot... és esténként azon töprengve hajtom álomra a fejem, hogy mit lehetne még, még, még...

Édes lányom, te nem vagy normális!

Aztán a múltkor édesanyám számára is kiderült, hogy én nemcsak otthon, de az irodában is szoktam főzni. Szegény feje... Már akkor is érezte, hogy nem vagyok teljesen komplett, amikor 17 évesen köldökpiercinget szúrattam magamnak, vagy amikor gimnázium harmadik osztályában azért késtem el egyik reggel az iskolából, mert eltévedtem odafele menet. És tessék, most itt van ez az újabb perverzióm: a kollégáimra főzök. De hát hogyan mondjam meg neki, hogy az irodai konyha annyival, de annyival klasszabb, mint az én otthonim, hogy úgy érzem, botorság lenne csak úgy parlagon hagyni...

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak