WMN-Bosch

–

Bevallom férfiasan, olyan pocsék a névmemóriám, hogy a gyerekeimet is inkább sorszámnevekkel azonosítom, az arcmemóriám pedig még ennél is pocsékabb. Szegény távolabbi rokonaim már megszokták, hogy minden egyes családi összejövetel során újra be kell mutatkozniuk, de mivel a nevekkel még mindig nem vagyok sokkal beljebb, ezért egy-egy rövidebb definíciót is kell magukról mondaniuk, ha azt akarják, hogy körülbelül képben legyek. („Szervusz, Borcsikám, Terka mama vagyok, tudod, akinek a torkán akadt 1987 karácsonyán a pontyhalászlé szálkája. Na, most már emlékszel, ugye?”)

De mielőtt azt hinnéd, hogy teljesen elmentek nekem otthonról, és kábé annyi eszem van, mint egy tyúknak két évvel az exhumálása után, szeretném elmondani, hogy a gasztromemóriám viszont remekbeszabottan kivételes. Negyven évre visszamenőleg fel tudok idézni minden egyes finom fogást, felséges falatot, ínycsiklandó ebédet, ami csak lecsúszott a torkomon. Ami azért is nagyszerű tulajdonság, mert így két étkezés között élhetek az emlékeimnek, gondolatban felmelegíthetem az isteni bölényburgert, amit 1993. július 15-én délben ettem Calgaryban, a pompás szusit, amit Barcelonában burkoltam 2008. szeptember 12-én kora este, vagy azt a mennyei csevapcsicsát, amihez Zágráb főutcáján volt szerencsém 2006. május 8-án, éjjel tizenegykor.

Persze... kellemes elfoglaltság csak úgy képzeletben felelevenítgetni az emlékeket, de azért lássuk be, teljes négy dimenziójában (nem kell húzgálnod a szemöldöködet értetlenül, a negyedik dimenzió nyilvánvalóan a nyálelválasztást rögvest beindító illatorgia) megidézni őket még sokkal klasszabb! Úgyhogy nem is volt kérdés, mivel fogom csütörtökön (kispéntek, fuckyeah!!!) bűnbe vinni a kollektívát: sütök nekik ebédre csevapcsicsát! Még szerencse, hogy az irodába menet útba esik a Fény utcai piac, be is kanyarodtam a háromfajta húsért, hiszen a csevapi lényege abban leledzik, hogy különféle állatok húsát daráljuk össze.

Ráadásul mindjárt kétszer, hogy mint az ozorai fesztivál egyik sátrában egy instant alakult gruppenben, úgy egyesülhessen egymással kellemes összhangban a sertés, a marha és a bárány. Így daráltam össze egy kiló marhalapockát fél kiló sertéstarjával és fél kiló báránnyal, sóval, borssal és egy kevés hagymával meg fokhagymával, és persze egy evőkanálnyi szódabikarbónával, hogy könnyedebb legyen a falat, majd Szentesi és Lilla segítségével hentesujjnyi kolbászkákat formáltunk belőle.

A csinos hurkákat a serpenyőben felforrósított olajon öt perc alatt szép barnára sütöttem, miközben fél kézzel az asztalukhoz terelgettem vissza a fel-felbukkanó irodistákat, akik nem átallottak kétpercenként előszivárogni a mennyei illatokra, azt puhatolva, hogy mikor lesz már kész az ebéd.

A hús mellé ezúttal is a jól bevált naan-kenyeremet csináltam, a receptet megtalálod ITT. 

Meg természetesen ajvárt, hiszen a csevapi épp oly elképzelhetetlen a zöldséges szósz nélkül, mint egy virágcsokor nélküli menyasszony. Az ajvárhoz sütőpapírt terítettem egy nagy tepsi aljára, rápakoltam szorosan hat nagy, húsos kápiapaprikát, egy paradicsomot, egy hegyes erős paprikát, és két padlizsánt félbevágva, beirdalva.

A zöldségeket megszórtam tengeri sóval, gavallérosan meglocsoltam olajjal, majd bedugtam a sütőbe 200 fokra, bő fél órára. Akkor jó, amikor a paprikáknak kissé megfeketedett a bőre, a padlizsán is szép barnára sült, és isteni illatok kezdik beteríteni az irodát, hogy az épp meetingen ülő társaság minden egyes tagjának elfátyolosodjon a tekintete a meghatottságtól... és a közelgő ebéd gyomorsimogató ígéretétől.

A félbevágott padlizsánoknak kikapartam a húsát, a kihűlt, összetöttyedt kápiáknak egy mozdulattal kikaptam a csumáját, és a bent maradt pár szem magot kanállal kikapargattam, majd könnyedén lehúztam a héját is. Az összes zöldséget sóval, borssal, egy kiskanál barnacukorral és egy-két löttyintés balzsamecettel botmixerrel pürésítem, miközben visszazavartam a szobájukba az izgatottan toporgó kollégákat, akik ahelyett, hogy a klaviatúrát püfölték volna, nyakukban szalvétával, kezükben kést, villát markolászva tobzódtak a küszöbön.

Az egyikük, a legnaivabb még megkérdezte: szerinted a maradékot majd lefagyaszthatjuk...?

Milyen maradékot? – néztem körbe tizenkét perccel később az étkezőasztalon, ahová hiába hívtuk volna a legprofibb helyszínelőket, annyi naan-morzsa, maradék húsfecni vagy ajvárcsepp sem maradt, hogy meg tudják mondani, mi készült aznap ebédre.

Fiala Borcsa 

A képek a szerző tulajdonában vannak