–

Mivel alapvetően nagyon kötelességtudó és stréber vagyok – bár igyekszem lázongani ellene több kevesebb sikerrel – az anyai karrieremet, jobban mondva, feladatkörömet is ehhez mérten indítottam útnak. Terhesen minden fellelhető szakirodalmat elolvastam, kialakítottam az alaposan átgondolt nézőpontomat a nevelésügyi iskolákhoz igazodva, és a (szerencsére még lelkes és pályakezdő) védőnőmet vegzáltam heti rendszerességgel a keresztkérdéseimmel. Aki igyekezett is becsülettel megfelelni mindennek, bár a mai napig emlékszem, hogyan ült ki a pánik az arcára, amikor épp azt firtattam, hogy valóban igaz-e, amit az egyik babaápolási könyvben olvastam, miszerint újszülöttet kizárólag felforralt vízben szabad fürdetni. Szegény kikerekedett szemmel nézett rám, és elhaló hangon csak annyit rebegett: „Jaj, hát azt nem szabad! Még leforráznád szegénykét!”

Jó, jó, ennyire azért én sem vagyok hülye, nem terveztem akkor sem, hogy szuvidálva puhítom majd az ivadékaimat.

Azt viszont egészen pontosan, hogy miképp fogok nekik bioélelmiszerekből kizárólag egészséges kiegészítőkkel, otthon, házilag, a dietetikus szövetség által is jóváhagyott, mégis ínycsiklandó fogásokat elkészíteni.

Na persze…

Erre mondja az egyik barátnőm, hogy „ember tervez, isten perverz”, de az én esetemben legalábbis nagyon humoránál lehetett. Hiába rajongok ugyanis a főzésért, ha finnyás gyerekekkel áldott meg a sors a startmezőnél. Mert akkor bizony a hajamra kenhetem a magasztos elveimet, meg a szép elképzeléseimet a biobrokkolival összesütött kecskesajttal egyetemben. Ahogy a gyereknevelés gyakorlati oldalát járva szépen lassan (vagy időnként fénysebességgel) feladtam a terhesen (tények híján) oly határozottan kialakított elveimet, úgy kúszott be a háztartásomba szépen lassan egyre több olyan fogás, ami vagy egészen biztos nem található meg egy védőnő és dietetikai szakember otthonában sem, vagy ha igen, akkor csak csukott szemmel eszik meg, még maguk előtt is titkolva a kéjes bűnt.

Talán épp emiatt az anyasággal megszülető anyai lelkiismeret-furdalás miatt maradt meg bennem nagyon egy interjú, amit még ezer évvel ezelőtt olvastam. A híres, sikeres, álomszép és többgyerekes színésznő, amikor megkérdezték, mik azok az élelmiszerek, amik mindig, minden körülmények között megtalálhatók a hűtőjében, egyből rávágta, hogy virsli, az mindig van otthon, méghozzá a gyerekei miatt.

Hatalmas kő gurult le a szívemről e hír hallatán, hiszen ha neki szabad virslivel tömni a gyerekeit, akkor bizony nekem sem lesznek soha többé skrupulusaim emiatt.

Azért, hogy még egy kicsit enyhítsek a lelkifurdalásomon, egy idő után elkezdtem házilag készíteni a hotdoghoz passzoló kiflit – ha már a virslit, kolbászt nem tudom – disznó híján – házilag tölteni. Egy dologra kell csak odafigyelni, hogy az ember időben kezdjen neki a feladatnak, a kifliknek ugyanis kifejezetten jót tesz, ha egy éjszakát eltölthetnek édes magányban a hűtőszekrény mélyén.

Szóval előző este fél kiló lisztet összegyúrtam hat evőkanál joghurttal, egy tojással, két deci langyos, cukros tejjel (amiben felfuttattam az élesztőt – fontos, hogy a tej valóban csak kézmeleg legyen, ha túl forró ugyanis, akkor meghalnak az élesztőgombák, mielőtt dolgozni kezdhetnének), kiskanál sóval és 70 gramm olvasztott vajjal. Szép cipót formáztam belőle, aztán egy beolajozott mély tálba tettem, alaposan körbeforgatva, hogy mindenütt bevonja az olaj, és frissen tartó fóliával lefedtem. Így ment a hűtőbe, ahonnan másnap már szépen megkelve előszedtem, átgyúrtam újra, kinyújtottam fél centi vastagra, majd előbb téglalapokat, utána háromszögeket vágva belőle, az átmérőknél fogva feltekertem. 

Az így készült kiflik – amik alig voltak vastagabbak, mint az ujjam, de legalább húsz centi hosszúra nyúltak – sütőpapírral kibélelt tepsire fektettem. Fóliával lefedve még egy órát keletszettem, majd lekentem felvert tojással, és 180 fokon pirosra sütöttem. A végeredmény: már szép dundi, mégis hosszúkás rudak, szóval nem kell aggódni a kezdeti, még nyersen slank formáján. Ki fog az gömbölyödni, mint egy boldog párkapcsolatban élő, szerelmes nő.

Innentől indult a nehézség, hogy ne ugorjak azonnal neki a forró kifliknek, amik olyan édesdeden és illatosan kelletik magukat a konyhapulton, hogy legszívesebben azonnal rájuk csapnám a 18-as karikát. Hogy eltereljem a figyelmemet, egy nagy serpenyőben kisütöttem pár szál csípős cserkészkolbászt, meg néhány füstölt virslit – nem szerettem volna épp most, a következő hosszú hétvégés kikapcsolódásom előtt elfogyni, érted… Egy másikban meg hagymát és szalonnát pirítottam, a harmadik kezemmel közben sajtot reszeltem, a negyedikkel jalapeno paprikát szedtem tálkákra. Ezek ugyanis mind-mind mehetnek bele a hosszában elvágott hotdog kiflikbe, de ha te lisztben forgatott, hirtelen kisütött hagymakarikákat álmodtál bele, netán sajtszószt, édes-csili mártást vagy házi ketchupot, akkor azok is egytől egyig csodálatos választások. 

A hotdogozás ugyanis nem is szólhat másról, mint a magad alapos megszeretgetéséről és kényeztetéséről. Ha meg időközben (szerintem az ellenállhatatlan illat hatására) véletlenül épp akkor toppan be a dietetikus barátnőd vagy a védőnő, csak oltsd le a villanyt és nyomj a kezébe egy degeszre tömött bucit. Egy zokszava nem lesz, az fix.

 

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna/WMN