–

Mindannyian számtalan festményt, szoborcsoportot, fafaragást láttunk már Jézus születésének körülményeiről – és ha felidézel csak egyet közülük, bizonyára a te lelki szemeid előtt is megjelenik Mária és József, a meleg, puha szalma, a pásztorok és a napkeleti bölcsek alakja, ám van egy személy, akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott szintén fontos szerepet játszott a korabeli gyerekek megszületésében: ő pedig a bába. A XV. századi reneszánsz festő, Lotto Lorenzo képén Mária mellett még egy nő guggol a kis jászol mellett, és – mint azt az efezusi Soranus orvos fennmaradt összefoglalója, a Gynecology is leírja, – a bábák jelenléte természetesnek számított már a Krisztus előtti időszakban is. 

A szülés közösségi esemény volt

A valláskutatók Jézus születését Kr. e. 6. és 4. közé datálják, az időszakra, amikor Júdea és Betlehem még a Római Birodalom részét képezte. Bár a szülés vallási, kulturális és egészségügyi gyakorlata nagyban függött a család anyagi helyzetétől, összességében elmondható, hogy közösségi eseménynek számított, amin az édesanya női hozzátartozói vettek részt.

Ott voltak a szomszédok, a rokonok, a barátok, adott esetben rabszolgák is, valamint a bába és három segítője, akik rutinszerűen végezték el a szükséges gyakorlatokat az újszülöttön és az édesanyán egyaránt.

(Arról nincsenek információink, hogy Mária és József esetében ez miként zajlott, tekintve, hogy ők meglehetősen szegények voltak Jézus születésekor.)

Amennyiben a család zsidó volt – ez, ugyebár, Józsefről és Máriáról is elmondható – a lehetőségekhez mérten zsidó bábát hívtak, már ha meg tudták fizetni. A szülésznők ugyanis tiszteletbeli, magas státusszal rendelkező személyek voltak a társadalom szemében: amellett, hogy ők állapították meg a terhességet, el tudtak végezni alapvető egészségügyi vizsgálatokat, beavatkozásokat az édesanyán és a babán egyaránt, a római jogrendszer szakértőinek tekintették őket, a gyerektartással kapcsolatos vitákban is övék volt a döntő szó.

Bábák és asszisztensek segítették világra a csecsemőt

A történészek információinak nagy része a temetkezési művészetből és epigráfiákból, valamint a korabeli levelezésből és orvosi szövegekből származik. Mint ezekből kiderül:

az ideális bába írástudó, erős, tiszteletreméltó és jó memóriával rendelkező nő volt, akinek mindig tiszta volt a keze, hosszúak és vékonyak az ujjai, illetve rövidek a körmei.

A bába a terhességet is végigkísérte, és a nyolcadik hónapban különböző (mai tudásunk szerint nem túl higiénikusnak mondható) praktikákkal segítette a hüvely ellazítását (a korszakban ez is sokat jelentett). Többek között libazsírt és velőt tartalmazó hüvelykúpokat használt és édes olívaolaj-injekciókat adott – szigorúan korábban még fel nem használt étolajból – hogy ezzel könnyítse majd a kitolást. 

A szülést ideális esetben három nő asszisztálta: kettő a kismama oldalán, egy pedig a háta mögött foglalt helyet, utóbbi feladata volt, hogy enyhítse a fájdalmat és nyugtassa a vajúdó édesanyát különböző légzőgyakorlatokkal.

A szülés során mindig kéznél kellett hogy legyen olívaolaj, meleg víz, kötszer, és erős szagú anyagok, amiktől magukhoz tértek a kismamák, ha esetleg elájultak volna. És ami talán a legmeglepőbb: még szülőszék is rendelkezésre állt! A speciális, magas oldalú ülőalkalmatosság az ülőhelyén egy nyílásban végződött, oda érkezett meg ugyanis az újszülött. 

Orvost (aki természetesen férfi volt) csak komplikáció esetén hívtak – ezekben az esetekben általában a csecsemőt már nem lehetett megmenteni, így a cél az édesanya életben maradása volt.

Kevés nőnek és gyereknek maradt esélye a túlélésre

A születés utáni teendők voltaképpen alig tértek el attól, ami napjainkban történik egy újszülöttel: először a csecsemő nemét állapították meg, majd az első sírás alapján felmérték az erejét, aztán átvizsgálták végtagjait, ízületeit, általános egészségi állapotát. Végül a szülésznő négy ujjnyi távolságra a hastól elvágta a köldökzsinórt, finom szemű sóval megtisztította a babát (kerülve a szem és száj környékét), és langyos vízben leöblítette a testét. Ezt követően gyapjúkendőkbe bugyolálta, majd a Soranus által javasolt vájt matracra fektette, ami direkt úgy volt kialakítva, hogy megtartsa a csecsemő fejét, és ne tudjon legurulni róla intenzívebb mozgás esetén sem.

Bár ezek a körülmények meglepően fejlett egészségügyi ismeretekre utalnak, az ősi Római Birodalom idején még meglehetősen nagy veszélyt jelentett a gyermekágyi halálozás.

Több mint hússzor annyi édesanya halt bele a szülésbe, mint jelenleg Amerikában, és becslések szerint 100 ezer élve születésre jutott minimum 500, maximum 2000 halva születés is.

A betegen született kisbabákat sem kímélték. Ha egy gyerek életképtelennek bizonyult, kinn hagyták az udvaron, ahol vagy meghalt előbb-utóbb, vagy valaki befogadta. A biorégészeti tanulmányok rámutatnak: a legnagyobb gondot a vitamin- és ásványianyag-hiány okozta a nők és a kisbabák szervezetében.

Szintén rontotta a nők esélyeit, hogy jellemzően túl fiatalon és túl gyakran szültek, és sokszor nem önmaguk, hanem szoptatós dajkák táplálták a csecsemőiket, így termékenyek maradtak a szoptatós időszakban is, és gyakran felépülés nélkül, szinte azonnal újra teherbe estek. 

Bár a korból kevés dokumentum maradt fenn, a korabeli levelezések, Soranus szövegei és az ősi sírfeliratok meglehetősen kockázatosnak írják le a szüléstörténeteket. Gyakori volt, hogy egy édesanya már 12-13 évesen teherbe esett, és végül 27 évesen meghalt, öt-hat gyerekéből pedig mindösszesen egy maradt életben. Akkoriban a gyerekek hosszú távú túlélése valódi ok volt az ünneplésre, míg ma ezt már sokszor magától értetődőbbnek tekintjük.

Forrás: National Georgraphic

Takács Dalma