–

Ez most valami új? Nem. Mindig is így volt.

A művészettörténet sok szempontból vizsgálja, mi a művészet szerepe az életünkben. Abban talán teljes az egyetértés, hogy az érzelmek ábrázolása, a kultúra megőrzése, a gyönyörködtetés, a gondolkodásra késztetés, a szórakoztatás, a világ megismertetése és az önkifejezés mind ide tartozik.

A leghevesebb viták azonban – vasárnapi húsleves felett éppúgy, mint kultúrpolitikai körökben – rendre arról szólnak: feladata-e, és ha igen, milyen mértékben a művészetnek, hogy húsbavágó társadalmi kérdéseket tematizáljon, világnézeti vagy politikai álláspontot közvetítsen?

Ha válaszolni próbálnánk Mephisto főszereplőjének kétségbeesett kérdésére – „Mit akarnak tőlem ezek? Én csak egy színész vagyok!” –, akkor azt tanácsolhatnánk: kezdje a vizsgálódást az alapoknál. A színház és a politika ugyanis már az ókorban is szorosan összefonódott. A hatalom ábrázolása, kifigurázása, a közélet tükrözése alapvető célja volt a tragédiáknak és a komédiáknak egyaránt. Ráadásul nem csupán általános igazságokat fogalmaztak meg – az isteneket és politikai vezetőket gyakran név szerint említették, és sokszor ugyanolyan esendőnek mutatták be őket, mint az egyszerű halandókat.

A színház az egyik legfontosabb politikai fórummá vált: egyes antik teátrumok befogadóképessége elérte a tizenhétezret is. Gondoljunk csak bele, milyen elementáris közösségi élmény lenne, ha ma Pintér Béla vagy Alföldi Róbert előadásait az MVM Dome-ban játszanák telt ház előtt. Ráadásul a Dionüszosz-ünnepeken az állam még fizette is a nézők bérét, hogy munkájukból felmentve részt vehessenek a színházi eseményeken.

Ehhez képest ma a kultúrfinanszírozás inkább akadályozza, mintsem támogatja a kritikus hangokat: a rendszer fokozatosan kivérezteti azokat, akik nem simulnak bele a politikai narratívába. A színházba járás így egyre inkább a kiváltságosok úri hóbortjává válik – és nem a demokratikus párbeszéd terepe, mint egykoron.

Csurrannak-cseppenek a beszólogatások

Kényes és egyre aktuálisabb kérdés: dolga-e a művésznek, mint magánembernek is megszólalni közéleti, társadalmi ügyekben?

A helyzetről röviden akár a viccbeli nyuszika sapkája vagy a Bëlga együttes Az a baj című száma is eszünkbe juthat. Ha megszólalsz, az a baj, ha nem szólalsz meg, az a baj.

Az elmúlt bő egy év közéleti történései egyre több zenészt és színészt sarkalltak arra, hogy a színpadot, a közösségi médiafelületeiket vagy éppen sajtóinterjúikat politikai véleményük megfogalmazására használják. Sőt, a közelmúltban néhány nem várt kiállásnak is szemtanúi lehettünk.

Alig indult be a koncert- és fesztiválszezon, máris kirajzolódni látszik egy új hullám: néhány nap különbséggel szólalt meg Kiss Tibi, Marsalkó Dávid, Caramel és ByeAlex is a színpadon, mindannyian az összetartozás fontosságát hangsúlyozva. Bár konkrét politikai állásfoglalásokat nem fogalmaztak meg, egyértelmű üzenetük volt: a megosztottság, amelyben a társadalom él, nem fenntartható.

Míg a Quimby és a Halott Pénz frontembere inkább óvatosan fogalmazott, Molnár Ferenc Caramelt láthatóan elragadták az érzelmek: indulatos szavaiban már a fennálló rendszer bukását vizionálta – ahogy ByeAlex is tett erre utalást.

Ezt az irányt már megelőzte Majka Csurran-cseppen című száma, amelynek dalszövege patikamérlegen kimért módon utalt a jelenlegi és korábbi politikai szereplőkre, korszakokra. (Érdemes elolvasni Csepelyi Adrienn cikkét a témában!) A dal a YouTube-on elképesztő nézettséget ért el – sokan mégis úgy érezték: ez már csak menekülés a süllyedő hajóról. Végül is a szerencsésebbek a Titanicon is befértek az első mentőcsónakokba.

A több évtizede pályán lévő zenészek között azonban akadtak olyanok is, akik nem értenek egyet a színpadi politizálással. A fentiekre reagálva néhány hete a Tankcsapda frontembere, Lukács László – kissé pikírten – azt nyilatkozta: „mostanában divatos a színpadról üzengetni”. Szerinte ők a Tankcsapdával mindig arra törekedtek, hogy zenéjük összehozza az embereket – politikai felhangok nélkül.

A napokban a közéletileg jóval semlegesebbnek tartott Tóth Vera is megszólalt a témában. Úgy véli, a művészeknek menedéket kell nyújtaniuk a közönségüknek – ha viszont politizálni kezdenek, az embereknek „nem marad mibe kapaszkodniuk”.

Lehet arról vitatkozni, hogy szükséges, időszerű, megkésett vagy bátor lépés-e egy kiállás olyan középkorú zenészektől, akik több évtizedes szakmai múltjukkal akkor is megélnének, ha piacról kellene. De az ennél izgalmasabb kérdés inkább az: mi kényszeríti ki ezeket a megszólalásokat? A politikai légkör durvulása? Vagy a fiatalabb pályatársak szemtelenül őszinte bátorsága?

Miben mások a Gen Z zenészei?

A popzenészek középgenerációjához képest a Z-generáció előadói szemmel láthatóan szókimondóbbak, rendszerkritikusabbak, érzékenyebbek a társadalmi egyenlőtlenségekre – és feladatuknak érzik a hatalommal való konfrontációt, akár művészi produktumaikban, akár nyilvános megszólalásaikban. Ők már nem akarják „megtartani maguknak” a véleményüket – mert számukra az identitásuk része, hogy reflektálnak a világra, amelyben élnek.

Krúbi koncertjein évek óta kötelező elem a közönség részéről a „mocskos fideszezés”; az „Orbán, verd ki a Ferinek” szinte már örökzölddé nemesedett. A rapper pedig előszeretettel emeli a magasba a miniszterelnök kicsinyített mását, akivel két éve a Budapest Parkban Brezsnyevet és Honeckert is megszégyenítő csókjelenetet is bemutatott. 

A 20-as, 30-as korosztályból a legsikeresebb előadók között olyanokat kell említenünk, mint Azahriah, a Carson Coma vagy Beton.Hofi. Az ő dalszövegeikre pályájuk eleje óta jellemző, hogy erőteljes kritikát fogalmaznak meg a hatalommal szemben, és nem riadnak vissza az olyan helyzetektől sem, mint egy tüntetésen való fellépés vagy egy-egy személyes kiállás az általuk fontosnak tartott ügyek mellett.

A Gen Z tagjaira általában jellemző, hogy az előző generációkhoz képest nem örökre terveznek, kevésbé ragaszkodnak ahhoz, hogy életük végéig a színpadon álljanak. Így talán sem a pénzügyi kiszolgáltatottság, sem a rajongók megosztásától való félelem nem teszi őket olyan óvatossá, mint a 40-es és 50-es zenésztársaikat.

De az is lehet, hogy – fura módon – éppen azok hisznek erősebben a kormány leválthatóságában, akik életük több mint felét ebben a rendszerben élték le eddig. Mindenesetre a magyar rock- és rapzene ezeken az előadókon keresztül kezd visszatalálni ahhoz a gondolati szabadsághoz, amiért ezek a műfajok létrejöttek. Ráadásul mindez a legnagyobb magyar fesztiválok és sportcsarnokok színpadain történik.

Színészek és alternatív színpadok

A könnyűzene mellett a színház a kettős beszéd másik őshazája a magyar kultúrában. Néhányan azonban az elmúlt években úgy döntöttek, hogy jóval direktebben fogalmaznak – erre pedig remek platformot kínál a social media, a videómegosztók, vagy akár az eredetihez képest más típusú színpadokon való szereplés is.

Aki a kilencvenes években volt gyerek – mint én –, annak alapélménye volt a politikával és a tévézéssel kapcsolatban a Magyar Televízióban futó Uborka. A műsorban a korabeli politikusokat és közéleti személyiségeket karikatúraszerűen, gumibábok formájában jelenítették meg, hangjukat ismert színészek kölcsönözték.

Később a magyar televíziózás képernyőjére nem sikerült visszakúsznia ennek a politikai kabaréformának, így az ehhez hasonló tartalmak immár évek óta elsősorban a YouTube-on és más online platformokon köszönnek vissza.

A szerényen csak Magyarország Kedvenc Műsora névre keresztelt csatorna évek óta ontja magából alternatív Kormányinfókat, dramatizált – gyakran kosztümös – paródiákat, de készítettek már Vidnyánszky Attilának címzett rap dalt és videoklipet is. Ahogy a csatorna egészéről, úgy az ott szereplő színészekről külön-külön is elmondható: erőteljes kritikát fogalmaznak meg a kormánnyal és a közélet prominens szereplőivel kapcsolatban.

Míg közös színházi társulatukban, a Loupe Színházi Társulásban tabunak számító, de általánosabb társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, addig személyes megszólalásaikban és egyéb művészeti projektjeikben jóval direktebben kommunikálnak – olykor egyenesen megszólítva a politika képviselőit.   

Rainer-Micsinyei Nóra például a fiktív köztársasági elnök (és borkóstoló) Marika szerepében formálja meg a szervilis női politikusok archetípusának karikatúráját, aki minden gesztusával Rogán Antal kegyeit keresi. Molnár Áron – a noÁr-os aktivistaévek után – ma már egyszerűen Molnár Áronként készít rövid, gunyoros videókat, amelyekben hangot ad az ellenzéki gondolkodók aggályainak. Ezekben személyesen Lázár Jánoshoz, Novák Katalinhoz vagy Orbán Viktorhoz intézi kérdéseit.

Míg a színésztársadalom fent említett tagjai elsősorban a művészet és a humor eszközeivel próbálnak hatást gyakorolni, addig a Tisza Párt megjelenése óta Nagy Ervin nyíltan is politikai szerepet vállal. Nemcsak a tüntetések állandó felszólalójaként tűnik fel, de egy tavalyi interjúban azt is kijelentette: kormányváltás esetén elképzelhetőnek tartja, hogy kulturális miniszterként aktívan is részt vegyen a politikai életben.

Az elmúlt években színházi és filmes alkotók sorra használták fel a különböző hazai és nemzetközi díjátadók színpadait arra, hogy ráirányítsák a figyelmet a politika és a szakma közti feszültségekre. Két évvel ezelőtt hatalmas port kavart, hogy Vilmányi Benett nem vette át a pénzdíjjal is járó Junior Prima Díjat, miután a rendezvény egyik szervezője állítólag megkérte, hogy beszédében ne politizáljon. Kizlinger Lilla a Berlinalén, Reisz Gábor pedig a velencei filmfesztiválon szólalt fel a magyar függetlenfilm kétségbeejtő helyzetéről. A nemrég véget ért Magyar Mozgókép Fesztivál egyik legemlékezetesebb pillanata pedig kétségkívül a KIX című dokumentumfilm egyik rendezőjéhez fűződik, aki arra hívta fel a figyelmet: a jelenlegi kultúrpolitika szisztematikusan leépíti a gondolkodás közös tereit – iskolákat, színházakat, múzeumokat, művelődési házakat, könyvtárakat, valamint a filmgyártást, -forgalmazást, a televíziót és a mozit is.

Összességében azt láthatjuk, hogy a színházi, filmes és könnyűzenei szakmát egyaránt megosztja a kérdés: pontosan mire esküdtek fel, amikor ezt a hivatást választották.

Úgy tűnik, az apolitikus középgeneráció – hosszú Csipkerózsika-álom után – most lassú ébredezésbe kezdett, és egyre többen vállalják fel a véleményüket közéleti kérdésekben is. A fiatalabb generáció számára ez már szinte magától értetődő.

Mindenesetre a politika és a művészet egészséges kapcsolata csak egy irányban működhet: ha a művészet szólhat bele a politikába – és nem fordítva. De legalább odáig eljuthatnánk, hogy végre szakmai alapon válasszunk kultuszminisztert!

Rezek Bori

A kiemelt kép forrása: facebook/Molnár Ferenc Caramel hivatalos oldala, facebook/Rainer-Micsinyei Nóra hivatalos oldala, Nemzeti Filmintézet, Unsplash/Alice Donovan Rouse