„Elvárás a nők felé, hogy csak arról beszéljenek, ami jó az anyaságban”

–

Fiala Borcsa/WMN: Amikor az interjú kapcsán egyeztettünk, mondtátok, hogy mostanra már lehet, nem is lesz irodátok. Végül még épp el tudtalak titeket ezen a helyszínen csípni, hamarosan költöznötök kell ismét.

Schmidt Erika: Szépen végigkíséri az egyesületünk történetét, fejlődését, hogy mikor és milyen formában volt irodánk. A kezdetekben egyáltalán nem volt, a hetedik kerületben, Pálma nappalijában gyűltünk össze megszámlálhatatlanul sok gyerekkel, a nullától a kamasz korúakig. Utána hosszú évekig egy olyan közösségi irodatérben voltunk, amit a hetedik kerületi önkormányzattól kaptunk ingyen. A Covid alatt átálltunk home office-ra, majd egy egyszobás kis lakást kaptunk részben felajánlásként… Mire megszoktunk egy felállást, mindig történt valami, ami változtatásra kényszerített minket. 

Fazakas Pálma:

Az EMMÁnak soha nem volt annyi pénze, hogy saját irodát tudjunk bérelni. Állami forrásból soha egy fillért nem kaptunk.

F.B./WMN: Ez azért nagyon meglepő számomra, mert azt gondolnám – ezek szerint rendkívül naivan – hogy a kormány családtámogató politikájába pont az EMMA Egyesület munkája az, ami igazán hézagmentesen belepasszol.

F. P.: Így van, ez főleg a segélyvonalunk munkájára igaz, amivel

gyakorlatilag állami feladatot látunk el. Nagyon sokat házaltunk azzal a minisztériumban, hogy ha nem is az egyesületet, de legalább a segélyvonal fennmaradását támogassák, de soha nem jártunk sikerrel.

Ha az anyagi kiszolgáltatottságot nem tudjuk megoldani, azzal veszélybe kerülhet a vonal, amivel egyébként egy rosszul működő szülészeti ellátórendszer következményeként az utcaszélen hagyott sérülteknek nyújtunk belépő segítséget. 

Olyan biztos helyet kínálunk ezeknek a nőknek, ahol – először az életben – valaki értő füllel meghallgatja a történeteiket. Ahol nem kérdőjelezik meg őket, ahol nem kell magyarázkodniuk. Azt valljuk, hogy a nők által megélt valóság elismerése iszonyatosan fontos dolog.

S.E.: Visszatérő kérdés felénk, hogy mi az oka annak, hogy a kormány nem támogatta soha az EMMA Egyesületet, leszámítva egyetlen aprócska, 250.000 forintos pályázati juttatást. Nem tudom megítélni, mi a valódi ok, de azt igen, hogy fontos különbség van aközött, ahogyan az EMMA gondolkodik és kommunikál a gyerekvállalásról, és abban, hogyan jelenik meg ez a téma a kormányzati kommunikációban. 

Miközben mindig következetesen hangsúlyoztuk a család egységét, az egyesület által vallott értékek, világnézet és elkötelezettség középpontjában az első perctől kezdve a nők álltak.

A gyerekvállalás ugyanis a nőből indul. 

Elvitathatatlan, hogy vannak népességpolitikai problémák és szempontok, de ezek soha nem írhatják felül senki alapvető jogait az emberi méltóságához, a saját élete feletti rendelkezéséhez, a lehetőségét az egészséges élethez, boldogsághoz.

F.P.: Az anya jólléte elválaszthatatlan a gyerek jóllététől. Nem lehet egy gyerekről beszélni anélkül, hogy az anya jóllétét ne vegyük figyelembe. Ha ő nincs jól, az nagyon rossz hatással van az egész családra.

S.E.: Az is fontos szempont, hogy a nő léte ugyanúgy önmagáért van, mint bárki másnak a léte. De a kormányzati kommunikációban nem ez az alapvetés érvényesül, ott a nő léte mindig másvalakihez viszonyítva, vagy más jóllétét szolgálva jelenik meg. Soha nem önmagában érték, hanem valami, illetve valaki máshoz képest, ami és aki a nőn kívül áll. 

F.B./WMN: Hogyan irányult a figyelmetek a nők jogaival, anyasággal, reproduktív egészséggel kapcsolatos ügyekre? Mi a személyes érintettségetek? És hogy jött létre ezen keresztül az EMMA?

F.P.: Az én utam nagyon csavaros: 18 évesen, 1991 nyarán jöttem el Erdélyből egy hátizsákkal és életem első szerelmével a semmibe. Mindössze ötezer forint volt nálunk, meg egy kazettás magnó. Zöldségesként kezdtem el dolgozni Szentendrén, aztán egy szépségszalonban voltam üzletkötő (azt sem tudtam, mi az!). Majd egy nap, már friss anyaként a kezembe akadt egy Nők Lapja, amiben egy hirdetésben a NANE Egyesülethez kerestek önkénteseket. Jelentkeztem, felvettek. Ott találkoztam a mentoraimmal – ők név szerint: Antonia Burrows, Wirth Judit és Tóth Györgyi – akik valamit láttak bennem, és felkaroltak. Azóta három egyetemet elvégeztem, és szültem négy gyereket: így jutottam el a női témákhoz. Életemben először a NANÉ-nál tapasztaltam meg, milyen egy egymást támogató női közösség.

S.E.: Én személyes indíttatásból kapcsolódtam.

Amikor az első gyerekemmel terhes lettem, iszonyú, zsigeri félelem alakult ki a korábbi tapasztalataim miatt a magyar egészségüggyel szemben.

Elkezdtem kutakodni alternatív megoldások után, így találtam rá az akkori otthon szülős bába közösségre. Nemcsak a szakmai profizmusuk fogott meg, de az is, ahogy hozzám viszonyultak. Végül három gyereket szültem otthon.  Eközben találkoztam Pálmával, és elkezdtünk együtt dolgozni: eleinte az otthonszülés szabályozásáért és társadalmi elfogadottságáért, majd életre hívtuk az Emma Vonalat és az Emma Műhelyet, aztán megszületett a Másállapotot a Szülészetben Mozgalom, és így tovább...

F.B./WMN: Mi hívta életre az EMMÁT?

F.P.: Én az öt gyerekemmel gyakorlatilag 15 évet töltöttem a Klauzál téri játszótéren. Megdöbbentett, hogy megismertem ott olyan anyákat, akik áradoztak a szülésükről, hogy az milyen csodálatos volt… ám amikor elkezdtem az én valós élményeimről mesélni, ledőltek a falak, és ők is őszintén kezdtek beszélni. Sokat gondolkodtam:

miért van az, hogy nőként a tökéleteset kell mutatni a külvilágnak, mintha az legitimizálná a jó anyaságunkat? Azért, mert a társadalom ezt várja el tőlünk.

Ha anyaként arról beszélünk, hogy néha rohadt nehéz, hogy néha a nők belerokkannak abba, hogy a szülés alatt bántalmazták őket, ha erről őszintén beszélnek, akkor magyarázkodni kell. És nem az a reakció a környezet részéről, hogy értően, figyelemmel meghallgatják, hanem lehurrogják, hogy ne siránkozzon. A társadalom elvárja a nőktől, hogy csak arról beszéljenek, ami jó az anyaságban.

F.B./WMN: Hogy látjátok, mi változott a nők helyzetével, szülészeti ellátásával, jogaival, lehetőségeivel kapcsolatban abban az egy-másfél évtizedben, amióta ezekkel a témákkal foglalkoztok?

S.E.: 2014-ben, amikor elkezdtünk azon dolgozni, hogy legyen Emma Vonal és Műhely, az volt a cél, hogy olyan tereket teremtsünk a nőknek, ahol a megéléseiket biztonságos térben ki tudják mondani.

Akkoriban ezekről a tapasztalatokról nyilvánosan beszélni, vagy akár azt kimondani, hogy létezik szülészeti erőszak, teljesen radikális tett volt.

Ma már köztudott, és meg is jelenik a közbeszédben, hogy a nőket rengeteg indokolatlan, a testi és lelki egészségükre káros erőszak éri a szülészeti ellátásban, és hogy az anyák tömegesen szenvednek a rossz körülmények miatt. A nők önszerveződő aktivizmusa ezen a területen teljesen láthatóvá vált. Ezek nagy változások és eredmények, amihez jelentős közünk van. Erre büszkék vagyunk.

Közben lett egy otthonszülés törvénytervezet is. Igen, valóban drága, kevés a bába, és sok nőt indokolatlanul kizár. Nagyon komoly problémák vannak vele, de legalább van, és mégiscsak kijelöl egy utat arra, hogy merre lehet tovább menni. Ugyanez igaz a családbarát szülészeti ellátás irányelveire (amiről mi ITT írtunk): a ’19-es bevezetés után most lett egy felülvizsgálat, vannak benne lépések, amik a pozitív irányba mutatnak, és van egy csomó hiányossága. De ezekkel már lehet dolgozni. A semmivel nem lehet. Én ezekre is eredményként tekintek. 

De ami ezt a tíz évet végigkísérte, és amit nem tudok megemészteni: hogy elsősorban ellenségként, és nem szövetségesként vagyunk kezelve azért, mert nem pont azt, és nem pont úgy mondjuk, ahogy döntéshozói szinten hallani szeretnék.

F.P.: Meg azért, mert felerősítjük a nők hangját, amit nehéz hallani szakemberként. A szülészeti ellátórendszerben volt egy fellendülés, ám most visszalépést tapasztalok. Azt látom, hogy sokkal kiszolgáltatottabbak a nők. Nagyon jó, hogy nincs már hálapénz (papíron legalábbis), de nem lett meg helyette az a fajta biztonság, amit a nők keresnek. Régebben azt gondolták, a borítékkal meg lehet vásárolni a biztonságot, ami tulajdonképpen egy hamis illúzió volt. Nem azon múlott, sőt. Az volt a tapasztalat, hogy ha egy orvos pénzt kapott, akkor úgy érezte, hogy azért meg kell dolgoznia. Holott a szülésnél sokszor az a legnagyobb támogatás, ha nem csinálnak semmit.

F.B./WMN: Milyen rendszerszintű problémákat láttok továbbra is, amik nem múltak el az elmúlt tíz évben?

F.P.: Ameddig a nőket nem tekintik partnernek a politikában, a közügyekben, a hivatalokban, az iskolarendszerben, addig hiába várjuk, hogy a szülészeti ellátásban megvaósuljon a nőközpontú szemlélet.

S.E.: Még mindig nagyon sok olyan szakember van, aki nem ismeri a gátvédelmet, vagy nem tudja magabiztosan alkalmazni, aki nem akar vagy nem tud magabiztosan császármetszés után hüvelyi szülést kísérni. Még mindig nem elérhető a szülést követő korai távozás a kórházból, még mindig általános a méhre gyakorolt külső nyomás kitolás közben...

F.P.: Volt olyan esetünk, amikor az orvos ráült a szülő nő hasára, úgy nyomta ki a gyereket!

S.E.: Amikor elkezdtük a munkánkat, nem gondoltam volna, hogy ezen a területen ennyire minimálisat fogunk csak haladni. Minden olyan beavatkozás mögött, ami megfelelő szaktudással elkerülhető lett volna, konkrét nők vannak. Nők, akiknek az életében az egyetlen nemi szervükön, a párkapcsolatukban, a gyerekükkel történt mindez.

F.P.: És ha már itt tartunk: nekem a rögeszmém, hogy ne hívjuk a nőket anyukának, és a nemi szervüket puncinak. A puncival kiskorúsítjuk őket. Egy felnőtt nőnek pinája van – az egy húsevő növény. A pina az félelmetes és tekintélyt parancsoló, akárcsak egy felnőtt nő. Nálunk az EMMÁ-ban a pina az egy istennő. Ha elkezd egy férfi velünk dolgozni, amíg ki nem mondja, hogy pina, nincs miről beszélnünk.

Az egész rendszert átitatja a futószalag-szerű ellátás. De amikor egy gyereknek adunk életet éppen – a nemi szervünket expozálva –, és közben benyit egy melós létrával a hóna alatt, hogy mit kell megszerelni, az iszonyatosan megalázó. Ez velem megtörtént. Azokat a szakembereket, akik humánusan, nőközpontúan gondolkodnak – mert vannak ilyenek –, a rendszer sok esetben kiveti magából, így elmennek magánba, amit sok nő viszont képtelen megfizetni.

S.E.: A fiatal, pályakezdő szakembereknél is ezt látjuk: elmennek külföldre, átmennek magánba, vagy feladják. 

F.B./WMN: Láttok különbséget a vidéki és a fővárosi nők lehetőségei, problémái terén?

F.P.: Most, hogy mindenki ott szülhet, ahová lakhely szerint tartozik, és közben zárnak be a vidéki kórházak, a vidéki nőknek kevesebb lehetősége lett, a kiszolgáltatottságuk pedig nőtt. 

F.B./WMN: Mennyire vannak tisztában a nők a jogaikkal a szülőszobán?

S.E.: A jog a környezetre ró felelősséget, feladatot, és nem az egyénre. A kérdésnek valójában így kellene hangzania: mennyire van tisztában a rendszer azzal, hogy mit kell neki tennie azért, hogy ezek a nők a jogaikat minden további nélkül gyakorolhassák? Ne kelljen minden egyes nőnek maximálisan kiképeznie magát mindenből, meg még a jogaiból is.

Az ideális működés az lenne, ha az ellátórendszerbe kerülő nők bőrszíntől, iskolázottságtól, nemzetiségtől és szexuális irányultságtól függetlenül tálcán kapnák azt, ami jogaik szerint megilleti őket. Hogy miután számukra érthető módon tájékoztatták őket, nekik csak azt kelljen megmondani: ezt szeretnék-e vagy azt. Főképp azért, mert a felelősséget, a következményeket mindenképpen ők fogják viselni.

F.P.: Ha még azok a nők is tehetetlennek érzik magukat, akik megtehetnék, hogy kiálljanak azért, ami megilletné őket, akkor mit várunk azoktól a nőktől, akiknek semmilyen eszköz nincs a kezében? 

S.E.: Mivel a nők oldaláról lett egy óriási igény, a rendszer viszont tehetetlen, a köztes szolgáltatások komplett tárháza épült ki az utóbbi években. Ezek a nők alapvető szükségleteit célozzák meg: egyre több dúla praktizál (ha hagyják őket), illetve egyre több a szoptatási tanácsadó, a szülésre felkészítő tanfolyam, a szülés utáni feldolgozó csoportok, és még sorolhatnám.

F.P.: Mindez azért, mert a rendszer szarul működik. És mindezt nők csinálják. Azaz: a nők takarítják azt, amit a férfiak elbasztak.  

Nagyon sok nő megélése, és rettentő nehéz ezt nekik feldolgozni, hogy azt hiszik, azért lett rossz a szülésük, mert ők nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy jó legyen. Ennek nem így kellene lennie.

F.B./WMN: Mindketten leköszöntök a pozíciótokról az EMMÁban. Mi az oka a búcsúnak?

F.P.: 15 éve vagyok az egyesület elnöke. Éppen ideje volt átadni a vezetést – magánemberként és szervezetként is aktuális volt, hogy megtörténjen a váltás. Nagyon remélem, hogy a jövőben több időm marad arra, hogy az EMMA Vonalon a szakmai munkával foglalkozhassak. Iszonyatosan nehéz ma Magyarországon egy civil szervezetnél dolgozni úgy, hogy nincsen perspektíva.

Egyik napról a másikra élünk. Ez elviszi a figyelmet arról, amire leszerződtünk: hogy a nőket segítsük.

Emellett azt gondolom, át kell adni a helyet a mostani fiataloknak. Voltunk már feketeistán szereplő szervezet tíz évvel ezelőtt… most pedig déjà vu érzésem van. Nem akarom én már még egyszer ezt végigcsinálni. Rohadt sokat tüntettem, a gyerekeim gyakorlatilag a tüntetéseken nőttek fel.

S.E.: Hét éve vezetem az EMMÁ-t. Amikor elkezdtem, az volt az álmom, hogy olyan szervezetet építsünk, ami rajtunk túlmutat, ami nélkülünk is megy. Azt terveztem, hogy addig maradok, amíg ehhez hozzá tudok adni valamit. A civil munka egyik nagy rákfenéje, hogy nehéz megtalálni azokat a pontokat, amikre tartós eredményként lehet tekinteni.

Az Emma Vonal és a Műhelyek mellett lett Közösségi Roma Dúlaszolgálatunk, Humanitárius programunk, feltérképeztük a hálapénz gyakorlatát, számos kutatásban vettünk részt, nagyon klassz együttműködéseink lettek más szervezetekkel. Ezek fontos, de törékeny eredmények.

Mostanra nagyon elfáradtam, és azt látom, hogy a folyamatok tovább nehezülnek. A források tovább csökkennek, a pénz tovább centralizálódik, a kicsi és közepes szervezeteket hátrahagyják.

Volt egy pont, amikor azt éreztem, már nem tudok bejönni az irodába, és azt mondani a kollégáimnak: csak még egy kicsit tartsatok ki! Csak még egy kicsit dolgozzatok még keményebben! De nem adom fel.

Inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy most egy másik utat akarok keresni. Egy éve dolgozunk azon, hogy az új vezetésnek előkészítsük az átadást, iszonyú büszke vagyok rájuk, hogy vállalják a feladatot, és kíváncsian várom, merre kanyarodik tovább az egyesület útja.

Fiala Borcsa