Régóta foglalkoztat, hogy milyen lehet egy éjszakát végigvirrasztani nagyszombaton. Virradjon ránk a feltámadás, úgy. Új hajnal. Mivel Jeruzsálemben vagyok, miért ne itt próbáljam ki? Annyi éve tervezem, legyen most. Legyen itt. Valami nagy helyen. Gabriel velem utazik, azt mondja, jön, ő is szeretné látni, mi történik. Örülök neki. Ő úgyis laikus barát, ha valamit nem értek, majd megmagyarázza, esetleg még azt is elmondja, mi fán terem a feltámadás a poklokról. Ideje volna megértenem. A Szent Sír-templom nyitva lesz. Odamegyünk. A hagyomány szerint egyébként is itt történt az, ami számít. A kereszthalál, a sírba helyezés, a feltámadás. Gabi szerint mindez biztos, így volt, ezen a helyen. Én hümmögök, hogy jaj, ne vicceljünk már. Alig mondhatom ezt egy rendes dombnak, érvelek, a bakonybéli kálvárián jobban elfárad egy járókelő. Vagy egy keresztvivő. Szerinte ezt nem így kell nézni. Egy kereszttel a hátadon egyébként is más. Ez igaz. Mindegy. Megyek. 

húsvét Jézus Jeruzsálem feltámadás
Vera és Gabi

Azt tervezzük, hogy keresünk egy békés sarkot, egy-két széket, ahol csöndben elmélyedhetünk. Néhány órát imádkozunk, és lassanként megjön a hajnal.

Gabi a reptérről érkezik, én Tel Aviv-központjából, ahol a tüntetők és a sabbat miatt alig találtam meg az állomást. Éjfélkor szó szerint beesünk a helyre, ahol nyugalomra vágyunk. Bizakodva tekintünk az előttünk álló öt-hat órára. Úgy gondoljuk, méltán remélhetjük, hogy a rémületes tömeg, amellyel szembetaláljuk magunkat, mégiscsak elkotródik néhány órán belül. 

Az Óvárosban álló Szent Sír-templomban egyébként semmi sem áll teljesen össze. Kaotikus, nehezen kiismerhető, sötét, még napközben is. Ezt nem segíti, hogy több keresztény felekezet tartja irányítása alatt.

Vannak itt görög ortodoxok, római katolikusok, örmény keresztények, szír ortodoxok, kopt és etióp keresztények. 

A bejárattól jobbra vezet a lépcső a Golgotára. A Golgotán nem tudunk megmaradni a tömegtől, a fejkendős, jámbor asszonyoktól, akik imádkoznak, majd egymást fényképezik ima közben. Lent, a sír mellett – ahova békeidőben be lehet menni, de ez most húsvét és környéke –, mise kezdődik, tömeg gyűlik oda is. Közben a megkenés kövénél – ahova a hagyomány szerint Jézus testét helyezték, miután levették a keresztről – asszonyok térdelnek, simítják a kezükkel, a kendőjükkel a sima követ, csókolják is. 

Bemenekülünk a ferences kápolnába, hátha nyugtunk lesz. Néhány fapad áll egymás mögött három sorban, legfeljebb heten ülünk bent, ideálisnak tűnik. Távolról behallatszik a kint zajló szertartás. A teremben cirkulál egy furcsa férfi, kezében több imakönyv. Random személyekkel kezet fog, hangosan énekli a kinti szertartás énekeit, néhány percenként helyet vált, padról padra jár. Végül mögöttünk telepedik le. Az énekhangja gyönyörű, csak meglehetősen erős egy csendes kápolnában. Furcsa arcok mindenhol vannak, itt főleg, ezt tudjuk, egyelőre nem törődünk vele. Inkább átvesszük a dallamot, énekelni kezdünk mi is, a halleluja jól követhető. Hamar felfigyelünk arra, hogy a kápolna középső és legelső padján különös figura ül. Morcosan mered maga elé, fehér gyolcsruhát visel, azon szőrcsuha, mint aki vezekel vagy remetének készül. Eleinte azt hiszem, ez egy olyan szerzetesrend lehet, amelyet én nem ismerek vagy a vezeklésnek egy sajátos, monasztikus módja. Kísérőm azt mondja, nem ismer ilyen rendet, szerinte ő csak egy újabb ember, aki Jeruzsálemben magára talált. Úgy néz ki az illető, mint Jézus Krisztus és Kurt Cobain összegyúrva. Megvonjuk a vállunkat: bárki ülhet a kápolnában, az őrület és a megváltás demokratikus dolog. Akkor ocsúdunk csak föl, amikor már sírás rázza a termet.

Addigra már egy nő ül a különös férfi mellett, vállára hajtja a fejét, a nő haját Chanel kendő fedi, és először csak halkan, majd később szívet tépően, szinte üvöltve zokog.

A férfi, Kurt Cobain szőrcsuhában, nem reagál, engedi, hogy belé kapaszkodjanak, de a fejét elfordítja, hozzá sem ér a nőhöz, és bár mesterségem a történetmondás, semmilyen történetet sem tudok most ehhez a bizarr jelenethez kitalálni. A zokogás később csitul, az asszony mosolyogni kezd, holott az imént biztosan úgy tűnt, hogy az egész élete összeomlott. Elszalad, és behívja egy rokonát is a furcsa férfihez, hogy üljön mellé. Arra jutok, hogy nem titkos szeretők vagy elszakadó rokonok ők ketten, amint eddig gyanítottam, hanem két totálisan ismeretlen ember, akik ebben a húsvétban egymásra találtak a vállon sírás aktusában. Később többek szólnak néhány szót a Kurt Cobainnek álcázott Jézushoz vagy Jézusnak álcázott Kurt Cobainhez, fényképezkednek vele, Kurt egy percre hátrajön felénk is, ekkor kiderül, hogy anyanyelve amerikai, majd amikor elvonul, a hangosan éneklő, zavartan viselkedő férfi utánafut. Láthatólag tudnia kell, mi történik a szőrcsuhával. Imakönyveit mögöttünk hagyja. 

Amikor a liturgia odakint befejeződik, szerzetesek és hívek tolulnak a kápolnába. Itt lesz a következő szertartás. Megfojt az izzadságszaguk és a hívek csillogó szeme, amiről nem érzem, hogy belülre nézne. Kifutunk a templom elé. 

2:40 van, a bazilika előtti tér melegebb és kényelmesebb, mint a belső kavalkád. Egy macska nézi a fogyó tömeget, tanulmányozza az arcokat, és az egyik turistához törleszkedik. Az ölébe telepszik, messziről is tudjuk, hogy dorombol. A macska az egyetlen igaz lény ebben a térben egyelőre.

A bejárattal szembeni lépcsőkön vallásos turistacsoport tartja cigarettaszünetét, hangosan röhögnek és hamuznak bele a kólásüvegbe.

Ekkor jelenik meg az amerikai. Megáll a templom bejárata előtt hajnali háromkor, felemeli a telefonját, és elindítja a FaceTime-ot. „Igen, kijöttem ide egy kicsit, mert úgy éreztem, nagyon fontos”, magyarázza éppen a kapu előtt úgy, hogy mindannyian értjük minden egyes szavát. Arra gondolunk, hogy hajnali három, az még beszédidő Amerikában, ki tudja, vége lesz-e ennek. Elcseveg az otthon maradottakkal. Odabent a mise, idekint a maradék zarándok „Nem, most nem tudok fotókat küldeni. De igen, itt állok a Szent Sír-templom előtt. Csodálatos ez a húsvét. Remélem, ti is jól vagytok. Igen, ma egész nap rengeteg mindent csináltunk. Nézzétek, ez itt a bejárat. Jeruzsálem abszolút rendkívüli.” 

Holtfáradtan visszaoldalgunk a templomba, sehol sem találjuk a helyünket. A Golgotán egy férfi fekszik a kőpadon, hatalmas kijelzős telefonnal a kezében internetezik. Később elalszik, és amikor elküldik onnan, válogatott káromkodásokat zúdít a pap fejére. Hajnali fél öt körül vége lesz az ortodox szertartásnak is a sír körül, a hívek nagy része elmegy, de néhányan szeretnének még benézni. Hátha most már beléphetnek a sírba, hiszen egész este nem lehetett. Egy magas, szigorú tekintetű, szakállas férfi mindenkit hátrébb küld a kordon mögé, világosan jelzi: minden csak az ő engedélyével lehetséges. Ugyanakkor úgy tűnik, a kitartóak mégiscsak bejuthatnak, hogy csekkolják, nincsen ott. Három embert nem űz el egyelőre semmi: egy lerobbant külsejű férfit bőrkabátban és szakadt ruhákban, megjelenése Párizsban egy művészkávézóban teljesen természetes volna számomra, mondjuk, itt is az, a hangosan éneklő, zavartan viselkedő férfit, illetve egy nőt, akinek köhögése nagyban sejteti némi antibiotikum szükségességét. Csakhogy a szigorú férfi előlép, egy kézmozdulattal jelzi, hogy takarodó van. Ezek után papi ruhát ölt, és énekelni kezd. Bizonyára egyedül szeretné megnézni, mi a helyzet odabent. 

Otthagyjuk a sírt, de Gabi tudja, hogy van egy külső bejárat, amelyik az etióp keresztényekhez vezet. Nézzük meg őket, mondja. Hezitálok.

Az etiópok csodálatos fehér gyolcsruhákba öltöztek hajnalra, két emeleten zajlik az ismeretlen szertartás. A fő problémám, hogy a rózsaszín sportkabátomban úgy érzem, olyan vagyok, mint víziló a zsiráfok között: enyhén szólva túl feltűnő.

Gabi noszogat, az etiópok kedvesek, mondja. Oké. Feltipegek az Adidasban, borzasztóan érzem magam. Semmit sem értek a szertartásból, semennyire sem ismerős nekem a dallam, a rítus, a mozgás. De mosolyognak rám. Az ő zenéjük, csendjük és fehérjük az első, ami azon a hajnalon megnyugtat. Mezítláb suhannak mellettünk, halkan, puha talppal. 

Hajnali ötkor még nem jön a hajnal. Elalszunk egymás hátának támaszkodva a fehér kövön. Amikor megébredünk, konstatáljuk, hogy megnyertük a virrasztóversenyt. Már majdnem egyedül vagyunk a téren. Csak egy hatósági személy pakolja a kordonokat. Fehér ruhás etióp asszonyok és kislányok érkeznek még, és a háromnegyed hatot végül hajnalnak tekintjük. Addigra úgy döntünk, hogy megtörtént. 

A szállás felé kérdezem Gabit, hogy szerinte mi a feltámadás? Jézusról beszél, testről, bizonyosságról, győzelemről a halál felett, bűnök megbocsájtásáról, emberi felelősségről. Megszabadított az eredendő bűntől is, közli még. Hagyjál már, válaszolom. Én azon ott se’ voltam. Én se, válaszolja, de elég kár. Mert szerintem elég finom lehetett az a gyümölcs. Érdekel. Mondom, hogy hülye. Ő mondja, hogy nem is. Tényleg nem. Engem is érdekel az íze annak a gyümölcsnek. Kérdezem, milyen volt a nagyszombat? Mondja, hogy vicces. Szerintem is. Nagyon szép macskát láttunk végül is hajnalban, és angyalhoz hasonló hívőket. Mit kellene még kívánnunk az élettől?

A képek a szerző tulajdonában vannak

Bendl Vera