A heterók istenéhez: az LMBTQ-emberek is imádkoznak, az egyikük talán pont érted

–

A könyvben szereplő hatvankét vers olyan, a magyar szépirodalomban alulreprezentált témákat ölel fel, mint a kívülről ránk erőltetett, szűkre szabott nemi szerepek korlátozó volta, a nemi diszfória, vagy a queer szerelem élménye, így tartalmában is fontos. Ugyanakkor a versek visszafogottságukkal, látszólagos eszköztelenségükkel, prózaiságukkal, mélységükkel hatnak igazán. Fájdalmas, de egyúttal katartikus, erőt adó kontrasztot képeznek egy olyan rendszer beszédmódjával szemben, amelyben mára eluralkodott a totális gátlástalanság, a képmutatás, a hazugság.

Ez a kötet abban támogat minket, hogy a sok fröcsögés, uszítás, terelés közepette megőrizzük a józan eszünket. Hogy észrevegyük: a versbeszélő, ahogy sokan mások is ebben az országban, nem „provokálni”, nem folyamatosan harcolni, csak élni akar. Szeretni, fejlődni, verseket írni, ám minduntalan azzal szembesül, hogy a mindennapjaira, a párkapcsolatára, a termékenységére, a jövőjére rátelepszik a politika. 

Kupihár Rebeka civilben pszichológus, irodalomterapeuta. Nálam nagyjából másfél évtizeddel később járt az ELTE-re, és míg én csak 23 évesen (2009-ben) találkoztam először az LMBTQ-betűszóval egy választható kurzuson, addig ő már többet tanulhatott a szexuális és nemi kisebbségeket érintő lélektani kérdésekről. A Pszichológiai Intézet oktatóiból, hallgatóiból tavaly LMBTQ-csoport is alakult az egyetemen, akiknek a meghívására különösen nagy örömmel tértem vissza az alma materbe, hogy beszélgessek Rebekával – róla és a verseiről. 

Megtudtam tőle, hogy 1999-ben született, és egy pár ezer fős, Eger környéki faluban nőtt fel a Bükkben. Már ovis korában is nagyon szerette a verseket, ám mivel nem tudott még írni, előszeretettel mondta tollba „műveit” a felnőtteknek. Azóta árnyalódtak a témái, ma már aránylag keveset ír tigrisekről, cipőkről, vekkerekről.

Bár az igaz, hogy a tárgyakat továbbra is nagyon szereti – édesapja fazekas, talán emiatt is köti különlegesebb viszony az anyaghoz. Tizenéves kora óta rajong Nemes Nagy Ágnesért, lenyűgözi őt a költő szigora, szemérmessége, szenvedélye. A kedvenc versei tőle mind istenes versek. Rebeka nem kapott vallásos nevelést, a hit iránti érdeklődése később alakult ki. Kamaszként sok időt töltött templomokban, kolostorokban, az egyetem első éveiben pedig egy keresztény lánykollégiumban lakott.

Bár nagyon sok kölcsönös erőfeszítést, türelmet és külső segítséget is igényelt, ebben a közösségben megtapasztalhatta, hogy keresztények is fordulhatnak az LMBTQ-emberek felé nyitottsággal és szeretettel. Ez a tapasztalat alapkő volt ahhoz, hogy erről a témáról merjen és képes legyen írni. 

A pszichológusi működésben fontosnak tartja a hátralépés képességét, amellyel mintegy kívülről tud rátekinteni egy szituáció egészére, a benne és a másikban lejátszódó érzésekre, folyamatokra; ezt a megközelítést a versírásban is alkalmazza. Bár nagyon személyes hangvételűek a művei, mégsem nevezhetők egy az egyben önéletrajzinak. A kötetben megjelenő információk néha ellentmondanak egymásnak, ugyanakkor a verseket olvasva felfedezhető egyfajta történetiség.

A heterók istenéhez hat ciklusból áll, nyitó versében (i kissed a girl) egy kisiskolás gyereket látunk, aki a szüleivel autózva meghallja Katy Perry dalát a rádióban. „hirtelen értem meg a szavakat a halandzsa szövegben, / ahogy a rejtőszínű hüllőket veszem észre állatkerti terráriumokban. / a felismeréstől megrémülök.” A gyereket elönti a szégyen, körmét az ülésmagasító hungarocelljébe vájja, és mire a csatorna az időjárás-jelentésre vált, ráeszmél, hogy közte és a családja között nem csak az fog (kommunikációs) gátat képezni, hogy ki ért angolul, és ki nem.

Mert léteznek vágyak, megélések, amelyek elmondhatatlannak tűnnek, és kikezdhetetlen tömbként belülről feszítenek. Sokáig egyedül cipeled őket, mert tudod, hogy nem szabad beszélned róluk, hiszen még a hozzád legközelebb állók sem értenének meg, vagy elutasítanának, kevésbé szeretnének miattuk.

És ezt gyakran már egy 8-9 éves, vagy még fiatalabb gyerek is érzi, és akár hosszú évekig magára marad a félelmeivel, vagy tagadásba, tünetképzésbe menekül. 

A rejtőzködés, a fokozott éberség, a környezet és saját magunk állandó monitorozása később is baromi fárasztó („mindig azt az igazságot mondom, / amitől biztonságban érzem magam.”). Ha LMBTQ-emberként élsz, gyakran olyan dolgok is bátorságot igényelnek tőled, amelyek mások számára teljesen hétköznapiak, rutinszerűek, vagy szimplán csak büszkeséggel töltik el őket. „falunapon megfogni a kezed. / szégyen nélkül nézni meg magunkat egy kirakat üvegében. [...] meggyónni, amit bánok, / és nem gyónni meg, ami boldoggá tesz.” A sort persze még hosszan folytathatnánk, egészen addig, hogy mersz-e egyáltalán írni, majd a szövegeiddel a nyilvánosság elé lépni: vállalod-e, hogy a láthatóságod növekedésével az előítéletesség észlelt szintje is erősödni fog, képes vagy-e szétszálazni, mely reakciók szólnak a munkádról, és melyek a csoporttagságodról. 

A láthatatlansághoz az is hozzátartozik, hogy amíg valaki nem kommunikálja magáról az ellenkezőjét, az emberek hajlamosak automatikusan azt feltételezni róla, hogy cisznemű és heteró.

Így fordulhat elő, hogy a kollégád habzó szájjal, válogatott trágárságokkal előtted vagy neked szidja a melegeket. „a szégyen lassan részvétté válik. / bárcsak tudná, hogy a buzik is imádkoznak. / és hogy az egyik pont érte.”  

A kötetből az is kibomlik, milyen női testben élni a társadalomban, és úgy létezni, hogy nőnek, leszbikus nőnek olvas a külvilág. Úgy nőni fel, hogy „az önvédelmi koreográfiát / az anyák a lakáskulcs mellé tanítják.”. Hogy szinte mindannyiunk életében volt egy Bélabá’, aki „nem volt pedofil. / de nem titkolta az erekcióját, / amikor vizes testtel / büntetőköröket futtatott velünk / a medence körüli hóban.” Hogy az abúzussal szemben a család sem jelent védelmet, sőt. Hogy átlagosan kevesebbet keresünk, gazdaságilag is kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint a férfiak, különösen, ha a párunk is nő. „nehezebb elképzelnünk, hogy pénzünk van, / mint azt, hogy péniszünk.” A nők közti intim gesztusokat pedig egyes férfiak vagy azonnal kamerára vennék, hogy látványosságként kiárusítsák, és élvezkedjenek rajta, máskor meg ugyanazt a jelenetsort látni sem bírják, és undorítónak, mocskosnak bélyegezve a négy fal közé száműznék.  

A könyv egyik hangsúlyos témája, hogy ebben a közegben mennyire, hogyan tudjuk visszavenni a testünk feletti kontrollt. Ennek az egyik első lépése, hogy meg tudjuk nevezni a nemi szervünket – nem orvosi szavakkal, nem gyerekszavakkal, nem trágár szavakkal –, és a partnerünknek is ki tudjuk fejezni a vágyainkat, a szükségleteinket, a határainkat. „és ez a jelentés lesz a kezdet. / az első ember örömét érezzük, / az első szavak eufóriáját, / és bátor mondatok születnek, / gyógyító mondatok, / szabad mondatok, / amik csak a mi szánkon nyílhatnak, / és a vizek lassan igazodni kezdenek.” 

Kupihár Rebeka finom eszközökkel mutatja meg egy azonos nemű párkapcsolat tárgyi környezetben is tetten érhető hétköznapjait (például a „fogamzásgátlós perselyt”, amiből a szereplők lángosokat vesznek) éppúgy, mint az egyesülés eksztázisát:

„csípő a csípőn, / hasunk két felváltva növekvő félhold. / lábfejek sormintája a lepedőn. / néhány percig még mind a négyet / tudom mozgatni”.  

Az előbb azt írtam, „azonos nemű kapcsolat”, de a queer szerelem egyik jellemzője éppen az, hogy jobban felszabadít a hagyományos nemi szerepeknek való megfelelés kényszere alól, és nagyobb játékteret biztosít a kísérletezéshez, önmagad és a partnered sztereotípiákon túli felfedezéséhez. És közben rájössz, hogy a nemünk nem valami, amink van, hanem valami, amit újra meg újra létrehozunk a társas érintkezések során. Persze egyáltalán nem mindegy, mennyire önazonosan fejezed ki magad, mennyire hagyják ezt neked, és a tested összeegyeztethető-e azzal, amit odabent érzel, a nemed mélyen átélt élményével.

„bosszúból frufrut ragasztok / a bátyám csákós képére / a barbie-k levágott hajából. / farsangtól farsangig élek. / ilyenkor dobogóra állítanak / és megtapsolnak. / azt hiszik, jelmez.” 

A nagyobb szabadság egyúttal azt is jelentheti, hogy bizonyos értelemben kapaszkodók nélkül maradsz, és nehezebben találod a helyed egy olyan rendszerben, amely a férfiasság-nőiesség merev szétválasztását írja elő, és válogatott eszközökkel lehetetleníti el az LMBTQ-emberek gyerekvállalását. Egy ilyen társadalmi kontextusban a szerelem még inkább leválasztódik a termékenységről, és sok érzelmi munkával jár elgyászolni azt a családképet, amit dédelgettél magadban, vagy azt a szülőt, aki lehettél volna, és a gyereket, akit annyira tudtál volna szeretni. 

Sokan külföldön próbálnak szerencsét, akkor meg az otthonukat kell elhagyniuk.

„aztán elindulunk haza / valahová, messze innen, / ahol az összes szégyen, fröcsögés, bujkálás / csak egy citadellás hűtőmágnes lesz / a gyerekrajzok között.”

Viszont amíg magyarul érzünk, csalódunk, vágyódunk el, addig az elköltözés is mindig veszteségélmény lesz, a nyereségeivel együtt is egyfajta száműzetés. 

Van-e, lesz-e még helyünk ebben az országban? 

A heterók istenéhez cím a hit iránti erős igényre utal, ugyanakkor arra is figyelmeztet minket, hogy az ember által teremtett isten projekciós felület és hatalmi eszköz egyszerre. De talán a versek is lehetnek imádságok, akkor is, ha vallástalan emberek vagyunk: addig ismételgetjük őket, amíg belülről stabilizáljuk magunkat. Kupihár Rebeka költészete pedig képes katarzist nyújtani az elmúlt évek megalázó jogfosztásaira, ha ezzel természetesen nem is teszi semmissé, csak egy kicsit elviselhetőbbé őket.

Mire a kötet végére érsz, a lelked csatatér, az érzéseid szanaszét hevernek, mégis jobban ki tudod húzni magad, és messzebbre látsz, mint korábban. 

Milanovich Domi