F1 – A film: Hollywood eltörölte a rajtrácsot, és a nőket is

–

Amikor Lewis Hamilton bejelentette, hogy társproducerként részt vesz az F1 – A film elkészítésében, sokunkban felcsillant a remény: végre egy sportfilm, amely nemcsak az aszfalton, de társadalmi érzékenységben is tartja a tempót. A hétszeres világbajnok ugyanis évek óta élharcosa annak, hogy a motorsport befogadóbb, sokszínűbb és igazságosabb legyen – legyen szó bőrszínről, nemről vagy társadalmi háttérről.

Aztán jött a trailer. Aztán jött Brad Pitt. Aztán jött a pofon. És milyen szép ívű pofon volt az, egyenesen 320 km/órával. Pedig tényleg nagyon vártam ezt a filmet!

Pitt vs. Valóság – avagy ki gondolta volna, hogy a nyugdíjas McQueen még egyszer visszaül a volán mögé?

Kezdjük az elején: Brad Pitt mint F1-pilóta. A 60 éves színész karaktere, Sonny Hayes, harminc év kihagyás után tér vissza a Forma–1-be – és kb. az első öt perc után már meg is menti a világot. Vagy legalábbis az APX GP-t, ami egy fiktív csapat, ahol semmi sem működik… amíg a főszereplő be nem lép a garázsba. (Realisztikus, nem? Nem!)

Hayes egy szerencsejáték-függő, aki egy furgonban él, és első dolga, hogy megmondja a technikai igazgatónak – aki történetesen egy nő –, hogy az autó egy „fosláda”. Köszönjük a szakértelmet, Sonny.

Kate – akit Kerry Condon alakít nagyszerűen – láthatóan technikai zseni. De a film szerint a női zsenialitás csak akkor ér valamit, ha egy férfi rábólint. A karaktere eleinte tényleg áttörésnek tűnik – az első női technikai igazgató az F1 történetében. De aztán gyorsan kiderül, hogy ő is csak egy újabb szerelmi szál, dramaturgiai eszköz, romkom-színezék.

A film azt sugallja: lehetsz bármilyen okos és pozícióban lévő nő, a sikered csak akkor számít, ha egy sármos férfi megerősít benne.

Nők a pálya szélén

A boxutcában feltűnő kevés női karakter egyike úgy viselkedik, mintha életében először látna gumiabroncsot – később ugyan fejlődik, de kezdetben konkrétan egy két lábon járó káosz.

A PR-os karakter pedig mintha egy régi, poros irodai sztereotípia megelevenedése lenne. Ráadásul néha teljesen indokolatlan a jelenléte, mert semmit se ad hozzá a jelenethez.

A „sokszínűség” ábrázolása sem lett túl fényes. Damson Idris karakterének, Pearce-nek az édesanyja az egyetlen színes bőrű nő a filmben. Bernadette (Sarah Niles) figurája nem ember, inkább díszlet: a szerető anya prototípusa, mintha egy régi reklámból lépett volna elő, kizárólag azért, hogy kicsit puhítsa a film fehérférfi-központú világát. (Spoiler: nem sikerül neki.)

Az egész történet egy háromórás sztereotípialavina, ahol a nők mindig csak „valamiért” vannak ott – soha önmagukért. Beleesnek Pitt karakterébe, bénáznak a garázsban, vagy csak szépen mosolyognak a háttérben.

Egy különösen beszédes jelenetben egy fiatal női rajongó egy klubban megkérdezi Pearce-t, hogy bemutatná-e neki Carlos Sainzot. A nézők nevetnek. Én is, de csak kínomban. Ez a poén pont azt az előítéletet erősíti, amit annyi női szurkoló próbál nap mint nap ledönteni: hogy a nők csak a „helyes pasik” miatt néznek F1-et.

Ráadásul Pearce menedzsere meg is jegyzi: a karrierje biztonságban van, mert „a hölgyek imádják a mosolyát”. Isten ments, hogy egy nő egyszerűen csak szeresse a sportot!

Kihagyott ziccer

Pedig az F1 tényleg változik. Egyre több nő van jelen a sportban – mérnökként, PR-esként, stratégaként, kommentátorként, sportfelügyelőként, utánpótlás-versenyzőként – és nem csak jelen vannak, hanem sokszor kiválóbbak, mint férfi kollégáik.

De a film ezt a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyja.

Helyette készít egy szép, fényes, gyorsra vágott, gondolatok nélküli hollywoodi propagandafilmet, ahol a férfi a hős, a nő pedig csak a kiegészítő elem. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon rosszabb lenne a történet, ha kaptak volna lehetőséget ezek a női karakterek? Szerintem nem, de már sose tudjuk meg.

Sport? Az is volt?

A látvány vitathatatlanul gyönyörű, a kameramunka lenyűgöző. Nem véletlen: két szezont is végigforgattak a mezőnnyel, olykor a valódi pilótákkal harcolva. Tényleg hidegrázós.

Volt szerencsém látni, hogyan készültek egyes jelenetek – sőt, láttam Brad Pittet is! Baromi messziről, de láttam!

Az igazi csavar az, hogy a film pont ott fullad kudarcba, ahol a legerősebb lehetne: a versenyek valósághű bemutatásában.

Pedig Lewis Hamilton, Bernie Collins és Ruth Buscombe is tanácsadóként dolgoztak a produkción, és bizonyos stratégiai jelenetek tényleg működnek. Csakhogy a főszereplő csapat olyan súlyos sportszakmai hibákat követ el, amiért a valóságban azonnal kivágnák őket a paddockból – méghozzá lendületből.

Ez a film nem közelebb hozza, hanem inkább eltorzítja az F1 világát. Nem egy érzékeny, új közönséget szólít meg, hanem megerősíti azokat a kliséket, amelyekből már kilépnénk végre. Ez nemcsak egy kihagyott lehetőség volt – ez egy bokszkiállás nélküli kudarc.

Azt azért bevallom: amikor a kedvenc pilótáim feltűntek, örültem. Jó volt őket ekkora vásznon látni. Lehet, veszek egy nagyobb tévét…

Kerepeczki Anna