–

Ötre tervezem az érkezést, így lesz egy teljes órám a Ludwigban – gondolom, csak épp azt nem veszem számításba, hogy dugó van a városban, a kiállítótereket meg háromnegyedkor zárják. Kevés dolog hat rám rosszabbul, mint a sürgetettség érzése, de sebaj, egy ideje úgyis sajátos múzeumlátogatási metódust dolgoztam ki. Míg régebben görcsösen elolvastam minden egyes képleírást, most önkényesen haladok: csak ott időzök el, ami valóban megszólít, de annál akár tíz percet is. Na ja, csak épp azzal nem kalkuláltam, hogy A cukiság faktora kiállításon nagyjából minden megszólít majd – lettek kedvenceim és überkedvenceim, de olyan mű egy sem volt, ami mellett könnyen elmegy az ember. Ha ide látogatsz, légy bölcsebb nálam, és szánj másfél-két órát a nézelődésre.

Evolúciós előny a nagy bociszem

Kiállítást rendezni a cukiságról úgy, hogy az komolyan vehető legyen – nem mondom, nagy falat, de Maj Ajna és Jan Elantkowski kurátorok sikeresen abszolválták. A hét szekció más és más értelmezési keretben mutatja be, mi mindent jelenthet a cukiság esztétikája, kitérve arra, hogy milyen evolúciós, társadalmi, pszichológia és politikai hatásmechanizmusokat indít el, hogy milyen szerepet tölt be a technológia térhódításában, vagy hogyan hat a közösségek életére. Merthogy – bármilyen furcsán is hangzik elsőre – ez a látszólag hétköznapi kifejezés az élet minden területére beszivárgott.

Charles Darwin volt az első, aki leírta:

a cukiság a reprodukciós folyamat sikerességének záloga, ugyanis a kisbabák olyan fizikai jegyekkel születnek, amik gondoskodásra ösztönzik a felnőtteket.

Ezt a gondolatot vitte tovább Konrad Lorenz osztrák zoológus, aki felsorakoztatta azokat a jellemzőket – úgynevezett bébisémákat – amik láttán elindul bennünk az affektív reakció, ami a figyelmünket és attitűdünket is irányítja. Ide tartoznak az aránytalanul nagy szemek (gondoljunk csak a manga figurákra!), a testhez képest nagy fej, a pufók testalkat, a rövid és vaskos végtagok és a bizonytalan járás is. Lorenz, Darwinhoz hasonlóan a gondoskodáshoz kapcsolta a bébiséma elméletét, és bár ezt végül nem erősítették meg tudományos kutatások, a mai napig hivatkozási alap a témában. Azóta az is kiderült, a cukiságnak nemcsak kisbabák és szülők viszonyrendszerében van jelentősége, hanem abban is, hogy egy kedves kisállat, egy plüssfigura látványa milyen hatást vált ki belőlünk – és ez a kérdéskör elkezdődik már ott, amikor a kutyám a lábamra hajtja a fejét ebéd közben, én meg nem bírom ki, és dobok egy falatot, folytatódik ott, amikor a közösségek kovácsolódnak egy kisbabás fotó alatt Instagramon, és eltart odáig, amikor egy cuki figura túlfogyasztásra ösztönzi a kapitalizmus áldozatait. Talán én vagyok túl borúlátó, de a kiállításon végighaladva nálam többször is bekapcsol a vészcsengő –

az, ami elsőre ártalmatlan, sőt mi több, szeretetre méltó, puha, kedves, nagyon könnyen válik groteszkké, abszurddá, házborzongatóvá egy másik kontextusban. Nem csoda, hogy a kortárs képzőművészek előszeretettel nyúlnak ehhez a több módon is elsüthető fegyverhez.

A cukiság elviselhetetlen könnyűsége

A kiállításon nem kevesebb, mint 14 ország 32 művésze és művészeti kollektívája reagál a cukiság jelenségére, megmutatva sajátos értelmezési módjukat. Az egész ártatlanul, szerethetően indul. Van minden, mint a búcsúban: klasszikus óriásfestmények, kerámiák, pici szőtt szőnyegek, graffitik, videójáték és szoborinstalláció is – a téma pedig végig egy és ugyanaz, csak épp más és más olvasatból megközelítve. Bár minden művész megérdemelné a név szerinti említést, a kortárs képzőművészet legfrissebb magyar sztárját, Bozó Szabolcsot muszáj külön kiemelnem – a mindössze 30 éves művész hatalmas nemzetközi sikernek örvend az elmúlt években, képei közül volt, amelyikért több mint 50 milliót adtak, és a kiállítás megrendezéséhez is részben ő adta az inspirációt. Óriási, elnagyoltan megfestett, gyerekrajzszerű alakjait gyakran érte már a jól ismert „ezt én is meg tudnám csinálni” kritika, ami bizonyos szempontból a kiállítás egyik szlogenje is lehetne. Szabolcs képei, és hozzá hasonlóan Robert Nava alkotásai valóban olyanok, mintha egy gyerek festette volna őket, de végső soron ez a legfőbb erényük.

Az „én bezzeg” helyett itt a „látod, te is képes lennél rá” érvényesül, amiből pontosan az a gyermeki szabadság és megengedés hallható ki, ami az elvárásokkal teli, cseppet sem „cuki” felnőtt létből olyan sokszor hiányzik.

Ja, meg persze egy óriási középső ujj a magasművészetnek és a sznoboknak, akik azt hirdetik, a képzőművészet minősége az elvégzett egyetemek számában és anyagi ráfordításban mérhető. Ízlések és pofonok, de rám felszabadítóan hat ez a punkos DIY-vonal, az összecsapottság, a „bad painting” irányzat – számomra mindez azt üzeni, tökéletlenül, gyerekesen, befejezetlenül is jó vagy, és néha bőven elég, ha egy kép nem a világot akarja megfejteni, szimplán csak mosolyt csal az arcunkra. Márpedig abban csillagos ötös jár nekik.

Kötéltánc a cukiság és a hátborzongatás határán

De ez csak az előjáték volt – az előjáték, amiben a cukiság még alanyi jogon létezik, amiben a cukiságnak egyetlen célja, hogy szerethető, naiv és felszabadító legyen –, most viszont jön a feketeleves, kanálról kanálra adagolva.

Ahogy a következő terembe fordulunk, Joyce Pensato, Katherine Bernhardt és Annette Messager alkotásaival találjuk szemben magunkat, amik már jóval baljósabb képet festenek. Pedig Pensato semmi durvát nem csinál – nincsenek kifacsart, horrorisztikus alakok, se zombiapokalipszis, egyszerűen csak a mesevilág kedvenc figuráit dolgozta át fekete-fehérre, míg Messager egy posztapokaliptikus városképet installál fekete, leégett épületekből és plüssökből. Bár egyik művész sem horrorképeket készített, alkotásaikkal valahogy mégis lerántják a cukormázas plüssborítást a témáról:

egy kicsit más színvilág, egy kicsit más kontextus, és a korábban szeretett, kedvenc játékból egy Ördögűzőbe illő karakter vagy egy temetői látkép lesz.

A kiállítás ezen pontján szóba kerül, hogy is kapcsolódik össze a cukiság és a hátborzongató jelleg. A két fogalmat érdemes egy skálán elképzelni, mint két végpontot, a sorban következő művészeket pedig, mint csúszkákat, akik a skála két végpontja között játszanak, kísérleteznek. Bár az értelmezési keret más és más, az eszköz hasonló: az antropomorfizált lények kontextustól függően új jelentést kapnak, és mintha így üzennék meg nekünk, hogy a túlzott cukiság nem valódi, hanem valaminek az elfedése.

Egyes művészek a felelősségvállalásra képtelen felnőttgeneráció szimbólumaként használják az eszközt, de van olyan is, aki a gyermeki késztetések, többek között az agresszió és a szexuális kíváncsiság megmutatkozására szerettek volna reflektálni. Ennek kapcsán merült fel az a téma is, amit pszichológusok oly sokszor vizsgáltak: bár a sok kedves plüss látszólag az agresszió ellentétje, funkcionalitása szempontjából gyakran pont, hogy élteti azt. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban mindannyiunknak van élménye:

bennem a mai napig élénken él az óvodai udvaron, állatorvosos játék közben élve felboncolt giliszták képe meg a kinyomott szemű gönc-babák kiüresedett szemgödre

– ilyesmi élményeket idéz meg a Gelitin művészkollektíva tartósítószeres dunsztos üvegbe helyezett plüss-installációja is.

A cukiság átköltözött a gyerekszobából a közízlésbe

A cukiság kétélű fegyver, és a komfortkeltésen túl akár manipulációra, vásárlásösztönzésre, vagy az erőszak maszkolására is használható. A Ludwig kiállítói közül sokan ezt a gondolatot forgatták meg olykor humorral és iróniával, olykor a leggroteszkebb módon: Cosimo von Bonin óriási fekete plüsse egy rakétán ülve üzeni meg, hogy a döntéshozókhoz képest alárendelt, csökkent értelmű vitapartnerek vagyunk, akiknek a szimpátiájához bőven elég egy nagy szemű, selymes tapintású figura szeretete. 

Nem lenne teljes a kiállítás a japán cukiság-esztétika bemutatása nélkül sem, ami az egész irányzat atyjának nevezhető. A kawaii jegyei már a XVII–XIX. századi Edo-korszak műalkotásaiban is megjelentek, mára pedig az ország legmeghatározóbb vizuális közlésmódjává váltak. Pár hónappal ezelőtt személyesen is tapasztaltam, hogy elég végigsétálni Tokió utcáin ahhoz, hogy megértsük, a közízlés és az értékrend elválaszthatatlan eleme a cukiság, és az élet olyan területeire is beszivárog, ahol szerintem (vagy legalábbis az európai erkölcs szerint) nincs helye.

A politikai kampányokba, a templomokba, a szexshopokba, utóbbiban különösen vérfagyasztó módon: a cukiság, a kislányos kinézet és a szexiség közé egyenlőségjel kerül, a kultúrának pedig explicite kimondott, szerves része, hogy valaki minél gyermekibben néz ki, annál vonzóbb.

És bizony ez odáig fajul, hogy a szexshopokban pelenkát, gyerekruhát, és túlméretezett kontaktlencsét árulnak vágyfokozónak.

A motívum innentől már egyfajta erőkülönbség reprezentációja is – a „cuki” könnyen egyenlővé válik a komolytalannal, az infantilissel és a kiszolgáltatottal, aki akár a hálószobában, akár a szavazófülkében, akár a világhálón könnyedén leuralható.

De még mielőtt túl baljós képet festenék, fontos megemlíteni, hogy a kiállítás a cukiság pozitív társadalmi hatásaira is kitér: Misaki Kawaii japán művész otthoni, kellemes tapintású, puha tárgyakból szőtt szőnyegei a cukiság ismerősség-érzésére és komfortteremtő jellegére helyezik a hangsúlyt, Felix Treadwell gyermekded önarcképe számomra a sebezhetőség felvállalásának szimbóluma, Hunter Potter alkotásai pedig abban segítenek, hogy humorral kezeljük az emberi érintkezéssel járó, nehézkes élethelyzeteket is.

Fontos látni, hogy egy kiállítás értelmezése legalább annyira szól a befogadóról, mint az alkotóról – és az, hogy számomra az alkotások sokszor groteszk vagy félelmet keltő mivolta vált hangosabbá, inkább rólam szól, mintsem a kurátorok szándékáról.

Talán ez A cukiság faktorának egyik legnagyobb erénye is. Nem minősít, nem detektál, egyszerűen csak mutat. Megmutat egy globális jelenséget, ami az internet térhódításával még inkább begyűrűzött az életünkbe. Megmutat egy esztétikai vonalat, ami felé egyaránt fordulhatunk szeretettel és kritikával. Felhívja a figyelmet néhány társadalmi problémára, de egyben azt is megüzeni: ha túl nehéz a valóság, a humorérzék és a játék mindig rendelkezésünkre áll.

 

Képek: Kiállítás enteriőr, A cukiság faktor, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2023. Fotó: Biró Dávid

Takács Dalma