–

Móni vagyok. Most épp fáradt és szomorú. Egy civil szervezetnél dolgozom, nagyhírű, régi, erős. Szolidáris a gyengékkel, a hátrányos helyzetűekkel, segíti a kiszolgáltatottakat. Akiknek nincs választásuk, nincs más külső támogatásuk: menekülteknek, mélyszegénységben élő roma családoknak, és azoknak a civil szervezeteknek is, akik ezeket a célcsoportokat támogatják bármilyen eszközzel. Adományokat is oszt, pl. játékot a koragyermekkori fejlesztéshez országos szinten. Természetesen ennek a csúcspontja a gyereknap és a karácsony. A szervezetnél dolgozó minden kolléga kap ilyenkor játékot a gyerekei számára. 

Mindenki, egy valakit kivéve. Tavaly még elhangzott, hogy: „Te nem kapsz, mert nincs gyereked.”, és az is, hogy akinek szintén nincs, azért kap, mert neki még lehet… És ez nekik vicces. 

Nem kérek játékot. Együttérzést, megértést kérek!

Annyit, hogy ne bántsatok, és ne viccelődjetek ezzel!

Ez nem az én választásom. A lombikprogram 10 éve alatt sok mindent átéltünk, az állandó reményt, a pozitív hozzáállást és az azt követő kudarcokat, az értetlenséget. A mindenre való felkészülést, hogy mindenkinek volt egy kurva jó tanácsa és egy nagyon „passzoló” története. 

Közben mi szurkoltunk egymásnak. A váróban, a műtőben, a vérvételnél, HCG-szintmérésnél, a lipid kúra alatt, a méhfal megvastagítása miatt végzett felhasítások során, az iszappakoláskor, a három hetes bentfekvős, felkészítő kórházi bentlakás során. 

Mennyire fájt, amikor egyik-másik sorstársunknak sikerült! Nem lehetett nem irigynek lenni. Persze pozitív példa is volt egyben, hogy lám, nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülne. Mennyire fájt, hogy te vagy az egyik statisztikai példa a termékenységi intézetben, a túlstimulált petefészkeddel és a 42(!) leszívott petesejteddel, és az új orvosod örül, hogy élőben is láthat. Később ez az orvos azt mondta, hogy

„Mónika, kitartás, legközelebb majd sikerül, nagyon biztatóak az eredmények, Ön fiatal és erős.” De semmit nem csinált másképpen. Majd: „Mónika, nem gondolja, hogy kicsit már kicsúszott az időből?” És továbbra sem csinált semmit másképpen.

Mennyire fájt, hogy a petesejt leszíváskor és a beültetéskor a váróban Enya szólt, mert „kellemes, nyugtató” zene. Másoknak. Mikor mondtam a világ legkedvesebb nővérének, hogy kapcsolja ki, mert felvágom tőle az ereimet, azt követően már csak cinkos összekacsintás volt, nagy nevetések és egészen másik, számomra is valóban megnyugtató zene. Még hatszor.

Hogy a HABAB (visszatérő spontán – habituális – vetélés) Bizottság által megítélt 1,5 millió forintos terápiát nem lehetett végigcsinálni, mert senki nem értette a határozattal a kezemben, hogy mit kell csinálnia. Majd mikorra sikerült átvinni a rendszeren az 5 alkalmas kezelést, az első gyógyszeradagot elmérték, 10-ed részét kaptam csak meg.

Hogy a nővérkék úgy szurkoltak, mintha az ő sorsuk múlna ezen, fejből tudták a ciklusomat egyszeri találkozás után: „Mónika, ez biztos sikerülni fog, hiszen anyák napja van, ez nem lehet másképp!”

Hogy az apósom temetésén hívtak fel, hogy megvan az országosan hiánycikk gyógyszer.

Hogy a 12. hetes genetikai vizsgálaton derült ki, hogy a baba, akivel feküdtem 3 hónapot, és vérezgettem csendesen, már nem él. 

Hogy mi herce-hurca árán távolítják el belőlem a mélyen vágyott, akart, szeretett ici-pici babámat. 

Hogy végigbőgöm a teljes napot, de közben felköszöntöm a nővéremet, mert névnapja van, és szeretem. 

Hogy hajmosáskor a kádban kihűl a fürdővíz, mert számolgatom a marokszám hulló hajszálaimat, siratom őket, mint a kisbabáimat, de közben örülök, hogy „csak ennyi” látható mellékhatása van a kezeléseknek.

A 34. születésnapomon az anyukám azzal bíztat: ez a legszebb idő, ő is ekkor volt várandós velem. 

A 37. születésnapomon csak kettő ember van, akinek elmondtam, hogy nem jött meg a menstruációm. Rajtam kívül az, akinek épp a kezét fogom szerelemmel, tervezgetve: ennek biztos sikerülnie kell, mert koratavasz van, az én szülinapom is, az apukámé is. Ez nagyon jó jel, sok erőt ad.

A 40. szülinapomon terhes vagyok, saját jogon, lombik nélkül, felhőtlenül boldogan, tele erővel, reménnyel, de mégsem merem végigugrálni a barátaimmal a saját bulimat. Majd 3 hét múlva elönt a vér, fájdalmasan, melegen. A barátaink pedig már nem mertek, nem tudtak, nem akartak kérdezni, hogy hol tartunk, hogy vagyunk. És ez így is maradt.

A munkahelyemről majdnem kirúgnak, mert nem értik, mi van velem, hisz szeretnék mindent úgy csinálni, ahogy kell, ahogy elvárják, de persze nem tudok megfelelni. Mert már rég nem tudom, mi a normális. 

Hogy meddig terjedek én, az orvosok, az isten, a biológia, a tudomány, a magamba, a létbe, az életbe vetett hitem.

Hogy mindig másképp próbálom túlélni. Hol beszélek róla, közvetlenül, hol kifordulok egy kényelmetlen beszélgetésből. Hol illedelmesen kivárom és úgy fordulok el. Hol pedig mélységesen magamba zárom. Mert ha kudarcot vallok, akkor legalább csak én és a párom legyen az, aki ezt tudja, megéli, nem kell hozzá más is. Nem kell a sajnálat és a már 20 éve is elkopott frázisok.

Közben persze járok pszichológushoz. Mellé bejön még: meditáció, vizualizáció, előző életek, szellemek, sámánok, gyógyítók, mentálhigiénikusok, jóga.

Aztán egyszer csak feladom. Tíz év után, két inszeminációval, nyolc lombikkal, öt intézettel a hátam mögött. Már nem bírom el a saját terhem, nem bírom el a férjem fájdalmát is. Minden verziót végigvettünk. Kimondjuk: eddig és ne tovább. Elfáradtam.

Semmi nem igazolta vissza az alkalmatlanságomat és az alkalmasságomat sem. 

Dolgozok magamon. Egyedül, párosan, csoportosan. Majd elmúlik. Az utolsó lombiknak is 7 éve. Nem akarok megrekedni, nem akarok tapicskolni, nem akarom a sebeimet nyalogatni. Nem vagyok híve az önsajnálatnak, megyek, teszem a dolgom, nagyrészt vidáman, mintha mi sem történt volna. Van, hogy jobb, van, hogy rosszabb. Gyereknapkor és karácsonykor rosszabb. 

Volt, amikor a karácsonyt törölni akartuk a naptárból. Nem egyszer. Sírtunk egymás nyakában. Senki nem értette, mi bajunk. Jött az újév, az új kezdet, már megint. Gyerektelenül. Tele tervekkel, várakozással, célokkal. Gyerektelenül. Hiányérzettel és a hiány fájdalmával.

Van, hogy jobb lesz. De attól azok a sebek még ott vannak és fel-felszakadnak. Viszont elég, ha ezt mi szaggatjuk fel a gyógyulás érdekében akkor, amikor elég erősek vagyunk hozzá. Netán szakember segítségével.

Nem kellenek hozzá meggondolatlan félmondatok. Vagy egy bélyeg a homlokomra, hogy nincs gyerekem, ezért nem jár adójóváírás, CSOK, lakásfelújítási támogatás és persze céges játék sem.

Nem én választottam.

Nem én döntöttem így.

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Getty Images/SrdjanPav