Szépnek lenni jó érzés, de az önazonosság jobban csúszik – nyíltan a szépészeti beavatkozások ellentmondásairól

–

A természetesség (vagy legalábbis a látszata) újra trendi. A külsőnk megszállott felturbózása után ismét a megőrzésre fókuszálunk, extravagáns sminktrendek helyett egyre inkább a bőrápoláshoz és kozmetikai gépekhez fordulunk, az eddig mesterséges vonásaikról ismert celebek pedig feláldozzák kerek idomaikat és telt ajkaikat, egy új, fiatal, sportos és eurocentrikus szépségideál oltárán.

Mindezek hatására pedig ismét megugrott azok száma, akik nyíltan elítélik a plasztikai/esztétikai beavatkozásokat és az őket igénybe vevőket, hiába lesznek egyre népszerűbbek világszerte. Egy másfél éve készült, nemzetközi kutatás szerint a művi szépség elleni stigma szinte minden társadalmi csoportban megtalálható: korosztálytól és nemtől függetlenül

a megkérdezettek nagy részének volt valamilyen fenntartása az ilyen beavatkozásokkal szemben, és olyan tulajdonságokat kapcsolnak az ezeken átesett emberekhez, mint a hiúság, a materializmus, az önbizalomhiány és a mentális instabilitás.

Az online terekben is egyre bátrabban spekulálgatunk ismert emberek vélt beavatkozásairól, a bulvármagazinok helyét pedig átvette a közösségi média, ahol nemcsak hogy pillanatok alatt elterjed minden előnytelen kép, de arra is lehetőséget kapunk, hogy az egész világ előtt ráégessük az ítéletünket. És ha megkérdezel valakit, aki nyíltan vállalja, hogy megcsináltatott magán valamit, akkor el fogja mondani neked, hogy mennyire sokan ugranak erre a lehetőségre. 

Például itt vagyok én is, a megnagyobbított számmal, amit az első perctől kezdve nyilvánosan vállalok. A testem mérete után pedig biztosan ennek a kritizálásával találkozom a legtöbbet, és igazából meg is lepett, hogy mennyi ember tartja morális bukásnak azt, hogy hozzányúltam a természetes arcomhoz. Gyakran megkapom, hogy sokkal szebb voltam előtte vagy hogy minek beszélek az önelfogadásról, ha nyilván utálom magamat, és amióta tudják ezt rólam az emberek, jó párszor használták már fel arra, hogy kétségbe vonják az intelligenciámat vagy a professzionalizmusomat. Eközben egy másik oldalról sokan kifejezetten érdeklődnek iránta, és nagyon is csábítónak találják ezeket a lehetőségeket a külsejük megváltoztatására. Én meg, mint a szépséggel kapcsolatos társadalmi jelenségek iránt érdeklődő ember, egyre többet gondolkodom ezen a kettősségen, amivel a plasztikához viszonyulunk:

vagy démonizáljuk, vagy romantizáljuk, de nem tudunk nem égő szenvedéllyel beszélni róla.

Ám a személyes meglátásom az, hogy mindkét tábor nézetében vannak káros elemek, amelyekről érdemes szót ejteni, annak reményében, hogy egyszer képesek lehessünk informált, kiegyensúlyozott módon beszélni a szépségről, és leginkább arról, hogy mit mond el rólunk az, hogy ennyire vágyunk rá. 

Az önjelölt próféták és a „segíteni vágyók”

Nagyon leegyszerűsítve a témát, kétféle ember van, akik nyíltan elítélik az esztétikai beavatkozásokat: azok, akiket szintén zavar a tudat, hogy valami kamu és nem látják szépnek, és azok akiknek morális aggályaik vannak. Az előbbi csoport általában azért van az ilyen beavatkozások ellen, mert egyszerűen nem tetszik nekik, ahogy a mesterséges vonások kinéznek, pontosabban, ahogy feltételezik, hogy kinéznek. Ők azok, akik önjelölt prófétaként hirdetik, hogy csak a természetesség a szép, és megszégyenítenek másokat, akik orvosi megoldásokhoz folyamodnak, miközben nincsenek tisztában azzal, hogy ma már nem csak szike meg szilikon van, és szinte minden „természetes” celeb, akit szépnek tartanak, heti kétszer jár lézeres arcfeszesítésre, és azért lett icipicit más az orra, mert 15 perc alatt, bármilyen heg nélkül meg tudják változtatni a formáját.

Az ilyen, kevéssé invazív eljárásokat már nem is nevezhetjük plasztikának, tehát a kedvenc színésznőjük valóban őszintén válaszol, amikor azt mondja, hogy nem esett át semmilyen műtéten (de ettől még nem a spirulinapor meg az olívaolaj az örök fiatalsága titka). Egyedül az ő álláspontjukkal nem tudok igazán rokonszenvezni, hiszen még ha eltekintünk is attól, hogy nem mindenkinek a természetesség a célja, akkor is hiányolom a gondolkodásukból azt a háttértudást és empátiát, ami az én szememben elválasztja a véleményt a szurkálódástól.

Az nem bűn, ha neked nem tetszik valami, viszont ha véleményed szerint bárki megérdemli, hogy nyilvánosan kérjenek rajta számon döntéseket, esetleg megalázzák miatta, az sokkal inkább szól rólad, mintsem a másik személyről.

A második csoport viszont már egy sokkal komplikáltabb és elgondolkodtatóbb okból van a mesterséges szépség ellen. Ők ugyanis úgy vélik, hogy az ilyen beavatkozások iránti vágy mindig társadalmi nyomásból fakad, önbizalomhiány vagy egyenesen az önutálat következménye, amit elfogadással és pszichológiai segítséggel kellene kezelni, nem pedig műtétekkel. Vannak, akik ezen gondolat alapján akár antifeministának vagy társadalmilag károsnak is bélyegzik a kozmetikai beavatkozáson átesetteket, mivel valahol egy nem természetes ideál terjedéséhez járulnak hozzá. És bár tagadhatatlan, hogy a legtöbb ilyen beavatkozáshoz valóban akkor folyamodnak az emberek, amikor nem elégedettek önmagukkal – ennek átlátásához önreflexióra van szükség –, mégsem tartom célravezető viselkedésnek, ha emiatt hibáztatunk és problémásnak nevezünk olyan embereket, akik szeretnék jobban érezni magukat a bőrükben egy erősen szépségmániás kultúrában. Úgy tenni, mintha a külsőnk nem játszana hatalmas szerepet az életünkben, álszentség: azok, akiket emiatt nem fogadnak el a társadalomban, nagyon sok nehézséggel néznek szembe, és nem érthetetlen vágy az, hogy meg akarják könnyíteni a dolgukat az ideálokhoz való idomulással.

A bullyingon áteső emberek 55 százalékát a külseje miatt érik támadások, és úgy általában ez a leggyakoribb ok a milliókat érintő iskolai és munkahelyi zaklatások hátterében.

Persze lehet mondani, hogy az az erős, magunkat megtisztelő választás, ha ennek ellenére is elfogadjuk és vállaljuk magunkat, de ez a nézet nem veszi figyelembe a marginalizált, elítélt testekben való létezés valóságát, valamint egy káros kultúra termékeit hibáztatja ahelyett, hogy magát az okot próbálná orvosolni. Hiába táplálkozik jóindulatból, attól még ugyanúgy infantilizálja és megszégyeníti azokat, akiket elvileg védeni próbál, azzal, hogy a kultúra befolyásolható, magatehetetlen áldozataként ábrázolja őket, akiket meg kell állítani abban, hogy rendelkezzenek a saját testük felett. 

Mielőtt ítélkeznénk, fontos, hogy minden oldalról megvizsgáljuk a jelenséget

Utóbbi álláspont emellett azzal sem számol, hogy nem mindenkit az elégedetlenség vezérel arra, hogy változtasson a külsején, hiszen az összes többi, mindennapi esztétikai döntésünk sem feltétlenül erről szól. Nemcsak azért sminkelünk, festünk hajat, csináltatunk műkörmöt és tetoválásokat (elvégre ezek is „testmódosítások”, csak épp elfogadottá váltak), mert jobban meg akarunk felelni az ideálnak, hanem mert egyszerűen máshogy akarunk kinézni. Van, aki szereti, hogy van lehetősége személyre szabni a testét, és egyre több biztonságos, visszafordítható megoldást kínálnak nekünk arra, hogy ezt megtehessük – akkor meg miért ne élnénk velük? 

Persze, ettől még a társadalom egy másik hatalmas része számára pedig képtelenség lenne nem természetes valójában elfogadni a testüket, és őket nem is akarnám meggyőzni arról, hogy mekkora öröm a külsőnk megváltoztatása – hiszen számukra ez önmaguk elárulása lenne. Nekem viszont nem az.

Nem mindenki graffitizne össze egy templomot, de valahol romkocsmának is lennie kell. Egy nap simán lehet, hogy visszatérek a természetes külsőmhöz, de egyelőre élvezem, hogy alakíthatom, és ismerem magamat annyira, hogy tudjam, nem a megfelelési kényszer vezérelt.

Ám fontos, hogy itt is észrevegyük a különböző árnyalatokat. Bár hiszek az önrendelkezésben, de azokkal sem értek egyet, akik az önmegvalósítás és a szabadság magas fokának tartják a plasztikát – ez a nézet legalább olyan káros lehet, mint az elvakult ítélkezés. A késő kilencvenes, kora kétezres években, amikor az esztétikai kezelések a mainstream kultúra részévé váltak, a népszerűségük magyarázata összeforrt a korra jellemző choice feminism (azaz nagyjából választási feminizmus) narratívájával, ami szerint minden autonómiát kifejező döntés, amelyet egy nő hoz, automatikusan a feminizmus jelképe.

Ez a gondolkodás viszont nem igazán számol olyan személyes és társadalmi faktorokkal, mint a traumáink, a gyerekkorunktól belénk nevelt sztereotípiák vagy a média által ránk nyomott ideálok, és általában nem vizsgálják meg egy-egy természetében személyes, de valójában tömegeket érintő döntés gyökereit. E szerint az elmélet szerint, ha egy nő „megjavít”, valamit magán, az azt jelenti, hogy irányítja a sorsát, növeli az életszínvonalát vagy az önbizalmát, és ezért nincsen hely arra, hogy kritizáljuk vagy beszélgetést kezdeményezzünk róla. És itt nem arra gondolok, hogy az adott személyt, vagy a beavatkozás eredményeit kritizáljuk (szerintem az egyénekre mutogatás a tüneteken gúnyolódik ahelyett, hogy választ keresne egy komplex kérdésre), hanem hogy egy tágabb szociokulturális kontextusban beszélünk a szépségről és a hozzá társított értékekről. Bár anno üdítő lehetett ez a pozitív szándék vezérelte nézet több évszázadnyi gúzsba kötés után, ám amikor árnyalatok nélkül beszélünk társadalmi jelenségekről, akkor bagatellizáljuk a közösség hatását az egyén életére. A plasztikához és társaihoz fűződő, gyakran egészségtelen kapcsolatunk pedig biztosan közös problémánk.

A motiváció a legfontosabb tényező

Éppen ezért hiába veszek részt benne, soha sem akartam népszerűsíteni a plasztikát vagy a töltőanyagokat (hiszen jól tudom, milyen kockázatokkal járnak, és sok közülük valóban életre szóló döntés), ahogy azt sem fogom mondani, hogy bizonyos beavatkozások vagy a 430 milliárd dollárt érő globális szépségipar létezése nem aggaszt engem. Nőként és médiában dolgozó személyként számomra is nyilvánvaló, hogy hatalmas pénzek vannak abban, hogy embereket meggyőzzünk arról, hogy valami gond van a külsejükkel, majd felajánljuk nekik a méregdrága megoldást a nem létező problémájukra. Egyre több természetes részünket nevezzük hibának, a szépségideálunk egyre elérhetetlenebb lesz, és a gyerekeink pedig annyira rettegnek a ráncoktól, hogy lassan már az általános iskolai ballagásra is retinolt kérnek. A tökéletességre való folyamatos nyomasztást én is ugyanolyan károsnak tartom, mint bárki más, és talán ez az, amin a legtöbbet gondolkodom, mint nyilvános platformmal bíró, a külsejét a munkájában is hasznosító ember.

Nem akarjuk, hogy számítson, de mind érezzük magunkon a súlyát. Megégetnek, ha részt veszünk, ignorálnak, ha ellenállunk? Akkor mégis hogy ne essünk áldozatául egyik nézetnek sem? 

Véleményem szerint a végén mindkét tábor álláspontja ugyanott veszíti el a fonalat: hogy csak magát a tettet, a részletet vizsgálják, nem a teljes képet. Ameddig pusztán személyes döntésként gondolunk a szépség, az egyediség kergetésére ahelyett, hogy közösen megválaszolandó kérdésként tekintenénk rá, addig folyamatosan bele fogunk keveredni ebbe a parttalan, fekete-fehér vitába. Nem arra van szükségünk, hogy eldöntsük: erkölcsileg helyes vagy helytelen dolog-e ilyen módszerekkel megváltoztatni a külsőnket. Hiszen bármire jutnánk, az kizárólag ítélkezéshez vezetne: ha kimaradunk, ha beszállunk, továbbra is egymás testén csámcsogunk. Az esztétikai beavatkozások kérdésének egyénre fókuszáló keretezése legjobb esetben is hibás megközelítés, a legrosszabban pedig hatalmas károkat képes okozni, és megakadályoz minket abban, hogy közösen vizsgáljuk a rendszert, ami egymás ellen hangol minket. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes alaposan elgondolkodnunk a motivációinkon mielőtt kés/tű/lézer alá fekszünk, de a saját tapasztalataimból annyit azért megtanultam, hogy ameddig főként arra alapozod az esztétikai döntéseidet, hogy mit gondolnak róla mások, addig nem azokat fogod meghozni, amikkel a legboldogabb lehetnél. Akármelyik legyen az utad, a döntéseid helyességét senki más sem határozhatja meg, csak te. Szépnek lenni jó érzés, de az önazonosság mindig jobban csúszik. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / master1305

Nyáry Luca