„Nyomjad, Kisvakond!” – Ilyen volt a VII. sírásóverseny

–

Az első sírásóversenyt 2016-ban rendezték Debrecenben, azóta (a Covid ideje alatti két év kihagyástól eltekintve) minden évben sor kerül a bajnokságra. Bár sokáig a nyertes csapat városa rendezte a következő évi megmérettetést, néhány évvel ezelőtt felhagytak a hagyománnyal, és a szervezők igyekeznek egy eseménysorozathoz kapcsolni a rendezvényt – így az idei a Pécsi Köztemető szervezésében valósult meg, annak 120. évfordulója alkalmából. A VII. sírásóverseny azonban nem csak emiatt különleges: annak köszönhetően, hogy Pécs testvérvárosainak sírásói is neveztek, a cseh, szlovák és horvát párosokkal kiegészülve – idén először nemzetközi csapatok – mérték össze tudásukat.

Varga-Komlódi Gabriella, a Magyarországi Temetőfenntartók és Üzemeltetők Egyesületének (MTFE) titkára elmondta, szeretnék, ha a jövőben még több országból jelentkeznének, és nyitottak arra, hogy még nagyobb legyen az egyébként évről évre növekvő rendezvény – idén már rekordszámú, 25 csapat jelentkezett a megmérettetésre.

Kétfős csapat, három versenyszám, több mint két köbméter föld

Jellemzően összeszokott párok alkotják a csapatokat, akik a hétköznapokban is együtt dolgoznak. Idén egyetlen olyan formáció volt, ahol két cég fogott össze annak érdekében, hogy elindulhassanak a versenyen a kollégáik.

A brigádok három versenyszámban mérik össze erejüket.

Az első – gyakorlatilag fő versenyszám – az ásás, itt két szempont alapján ítél a zsűri. Nemcsak a gyorsaság számít, de a precizitás is, a gödör ugyanis két méter hosszú, 80 centi széles és 160 centi mély kell legyen.

A bírálás során leengednek egy ekkora kalodát, és ha az megakad, akár fent, akár félúton, akkor a csapat, bár nem esik ki, de hátrébb kerül a helyezettek listáján. Jellemző probléma, hogy a gödör sarkai nem elég kidolgozottak, és ott akad meg a kaloda.

A kétfős csapatok az első ásónyomig – ez az a mélység, amíg a talajba tövig nyomott ásó feje ér – egyszerre ketten áshatják a sírt, utána azonban balesetvédelmi okokból felváltva kell dolgozniuk. A váltott munkának minden bizonnyal praktikus előnyei is vannak, gödröt ásni ugyanis nagyon kemény munka, amiben hamar kifárad az ember, tehát jól jön a szabály adta pihenőidő.

A verseny mindig olyan terepen zajlik, amit még nem használtak temetőnek korábban, a területet pedig előre felparcellázzák a csapatok részére. Bár tavaly is azt mondták, nem volt könnyű a terep, idén minden bizonnyal még nehezebb dolga volt a szakembereknek – ez abból is látszik, hogy a címvédő hajdúböszörményi csapat tavaly 52 perc, idén viszont 1 óra 32 perc alatt ásta ki a nyertes gödröt. A hozzáértők szerint nagyon kötött volt a talaj, a legtöbb csapat dolgát pedig a tűző nap és a 30 fok is nehezítette. Olyannyira, hogy Varga György, az MTFE alelnöke szerint,

ha éles helyzetben kellene ilyen terepen sírgödröt ásni, akkor a szakemberek vésőkalapácsot is használtak volna, illetve bevett gyakorlat, hogy a kemény talajból egy ásónyomnyi mélységet vesznek ki előző nap, aztán több száz liter vízzel felöntik, hogy felpuhuljon, és könnyebb legyen az ásás másnap.

Míg hétköznapi körülmények között nagyjából négy órába telik a munka, a versenyen a csapatoknak erre maximum két órájuk van.

Voltak azonban, akik még ennél is több nehezítő tényezővel néztek szembe. Két csapatnak újra kellett kezdeni az ásást egy másik parcellán, ugyanis olyan betondarabok kerültek elő a földből, amik ellehetetlenítették a munkát. Nekik arányosították a feltételeket az eltelt idő függvényében, és az egyik, vecsési csapatnak így végül 105 centiméter mély gödröt kellett ásnia ahhoz, hogy teljesítsék a feladatot.

Amíg a bírák körbejárták a gödröket, mindegyikbe belepróbálták a kalodát, és megmérték a sírok mélységét is, a csapatok pihentek – majd következett a második versenyszám, a hantolás. Ahogy azt Varga Józseftől, az MTFE elnökétől megtudtuk, itt a rendelkezésre álló 15 perces időkereten kívül más előírás nincs, és pont ez adja a versenyszám különlegességét. Minden tájegységnek különböző hantformái vannak – és teljesen más egy külföldi, akár egy szlovák hantnak az elkészítése, mint egy magyar csapaténak.

De Magyarországon belül is vannak eltérések, és épp egy korábbi verseny során derült ki, hogy teljesen más például Kisvárdán, mint az ország másik részében, akár a székesfehérvári, akár a pécsiek hantja.

Tavaly a nyíregyházi vállalat egy új, meglepetés-versenyszámmal is készült az indulóknak: a csapatoknak 24 árvácskát kellett a sírhatokra ültetniük. A bónuszfeladatot jól fogadták a résztvevők, így idén már a program része volt a virágültetés. Az elkészült dekorációkat szintén zsűri pontozta, a versenyzők pedig különböző formákkal igyekeztek elnyerni a bírák tetszését.

A nonfiguratívtól a különböző geometriai formákig sokféle megoldással próbálkoztak, és bár az egyik versenyző leszögezte társának, hogy keresztet nem formálnak a virágokból, „mert az tavaly se jött be”, azért akadt két formáció, akik ezt a mintát választották. Azonban igaza lehetett a keresztmintát leszavazó versenyzőnek, ugyanis ezt a számot a tószegi csapat nyerte, akik csepp alakban ültették el a növényeket.

A cél, hogy emberközelibbé tegyék a szakmát

Bár a verseny gondolata sokak szerint még mindig inkább morbid, az utóbbi időben már egyre jobb megítélése van a szakmának és a megmérettetésnek, hiszen pont az a cél, hogy az emberekkel elfogadtassák és megismertessék a szabályokat, a szakma nehézségeit, így egyre többször előfordul az is, hogy laikusok is kijönnek a verseny területére megnézni a bajnokságot. 

A halál, a temetkezés tabutéma, és rendre felmerül, miért kell ebből versenyt csinálni. Viszont nagyon sokan azonosulnak azzal a gondolattal, hogy ez nem csupán egy sírásó verseny, sokkal inkább a megbecsülése az ágazatban dolgozó kollégáknak.

És hogy a versenyzők számára miért fontos egy ilyen eseményen, megmérettetésen részt venni?

„Azt gondolom, hogy mindenkiben benne van a versenyszellem. Szeretné megmutatni, hogy ő a legjobb, hiszen a hétköznapi életben is ezzel foglalkozik. Ugyanakkor fontos, hogy nagyon sok csapatot elkísérnek a kollégák, családtagok, így egyfajta szakmai nap is születik az eseményből, hisz a kollégák egymással beszélgetnek, tapasztalatot cserélnek. Szerintem minden résztvevő számára fontos és jó lehetőség”

– mondta Varga József, az MTFE elnöke.

Erre erősít rá Varga György, az MTFE alelnöke is: „Szerettük volna, ha legalább a szakma elismeri a sírásók teljesítményét. Ezek a férfiak ugyanis nem csak sírásók, ez csak a munkakörük egyik része. Ők azok, akik, ha az illető az otthonában hal meg, házhoz mennek és elszállítják a holttestet, sok esetben ők találkoznak először a gyászoló családdal. Ők tudják, hogy mi az, amit a családtagoknak nem kell látniuk a folyamatból, bírniuk kell a gyászolók fájdalmát, segíteniük kell nekik, mindeközben pedig olyan praktikus dolgokat kell intézniük, hogy hány ember kell a holttest elmozdításához. Ők ássák a sírt és végzik a hantolást, és ők találkoznak gyakran utoljára a hozzátartozókkal.

Tehát a teljes temetési folyamatban részt vesznek, így az empátia és a jó kommunikációs készség legalább annyira fontos ebben a munkakörben, mint a jó fizikum” – mondta az MTFE alelnöke, aki gyakorló temetkezési vállalkozó.

Megerősítette, hogy a munkáltatók odafigyelnek a kollégáikra, ha segítségre lenne szükségük, azt igyekeznek megadni nekik, illetve az új kollégák betanítását is körültekintően végzik. Hiszen komoly lelki terhet ró a munka az emberre, de állítása szerint a legtöbbször olyanok jelentkeznek az állásra, akik fel vannak készülve arra, hogy mivel jár ez a feladat.

Az MTFE titkára szerint folyamatosan javul a sírásók megítélése, kollégáik arról számolnak be, hogy az emberek nyitottabban állnak a munkájukhoz. A temetkezési szolgáltató ugyanis nem kifejezetten tömegszakma, ráadásul nagy a fluktuáció, nem sokan bírják hosszú távon az ezzel járó fizikai és lelki terhet. 

Különleges élmény egy sírásó versenyt megnézni

A hangulat oldott volt, a gyerekek fogócskáztak, a családok beszélgettek egymással, a versenyszámokat pedig kommentátor narrálta, hogy mindig képben legyünk, mi történik a kordonokkal elzárt területen. 

Ugyan a szervezők különös figyelmet fordítottak a kegyeletteljes magatartásra – mivel mégiscsak egy temető adott otthont a megmérettetésnek, és nem akarták a sírokat látogatókat zavarni az emlékezésben – arról is tanúbizonyságot tettek, hogy a humor is része lehet egy ilyen eseménynek. Ez egyrészt az inverz dobogóban testesült meg, amit stílszerűen a földbe ástak, másrészt a versenyszámok kezdetét és végét lövés jelezte, amit az olimpiai bronzérmes sportlövő, Major Veronika adott le, és aminek egy sírásóversenyen azért van némi sajátos pikantériája. 

A versenyzőket a szurkolók időnként „hajrá” és „gyerünk” felkiáltásokkal biztatták, máskor pedig olyan tanácsokkal igyekeztek segíteni a csapatukat, mint „jobb oldalon még igazíts kicsit”, vagy „kezdjétek újra az üres helyen, még azzal is jobban jártok”. A kedvenc szurkolói rigmusunk pedig egyértelműen a „Nyomjad, Kisvakond!” felkiáltás volt.

Olvasd el a harmadik sírásóversenyről készült korábbi írásunkat is!

Mózes Zsófi, Dián Dóri