Talán te is hallottál már arról a megrendítő vizsgálatról, amelyben olyan felnőttek agyáról készítettek felvételeket, akik gyerekként 3–41 hónapot töltöttek romániai árvaházakban a Ceaușescu-éra végén, extrém elhanyagoltságban. Kiderült, hogy ezeknek az embereknek átlagosan 8,6 százalékkal kisebb volt az agyuk, mint azoknak a hasonló korú brit társaiknak, akiket féléves koruk előtt örökbe fogadtak, és nem voltak kitéve súlyos nélkülözésnek. 

A kutatók azt is kiszámolták, hogy minden egyes romániai árvaházban töltött hónap azt jelentette, hogy az illetőnek 3 köbcentiméterrel kisebb lett felnőtt korára az agytérfogata – ennyit számított biológiai szempontból az idő, hogy valaki mielőbb kikerüljön onnan. 

Fontos kiemelni, hogy ezek hírhedten borzasztó intézmények voltak, ahol a gyerekek puszta életben tartásán kívül tényleg semmi másra nem volt kapacitás. Ugyanakkor más kutatásokból tudjuk, hogy az alacsony szocioökonómiai státusz (a továbbiakban SES) – egy olyan mutató, amelyet többek között az egy háztartásra jutó jövedelemből, a szülők iskolai végzettségéből és foglalkozásából képeznek – szintén idegrendszeri eltérésekhez vezethet: mind strukturálisan, az agy szerkezetét tekintve, mind annak aktivitásában. Soha nem felejtem el, egy 2009-es tanulmány szerzői (ahogy arról korábban a Díványon is írtam) úgy fogalmaztak, hogy

az alacsony SES-sel jellemezhető 9-10 éves gyerekek prefrontális lebenye hasonlóan működött különböző feladatok során, mint ahogy stroke-on átesett embereké szokott.

Ez az alulműködés azért is súlyos gond, mert a prefrontális kéreg az a terület, amely az önkontrollfunkciókért, a viselkedésgátlásért, a tervezésért és a rugalmasságért felelős: csupa olyan dologért, amely együtt jár az iskolai-munkahelyi sikerességgel, a párkapcsolati elégedettséggel és az egészséges életmóddal.

Más vizsgálatokból azt is tudni lehet, hogy a szegénységnek kitett gyerekek memóriája, elsősorban térbeli-vizuális emlékezete is jó eséllyel zavart szenved, egy 2019-es kanadai kutatásban pedig közel 4000 család 30 évig tartó nyomon követésével azt az eredményt kapták, hogy

a szegényes városi környezetben felnövő emberek kétszer akkora eséllyel kerültek felnőttkorukban pszichotikus állapotba, vagy diagnosztizálták őket bipoláris zavarral (mániás depresszió), illetve skizofréniával, mint azokat, akik jobb anyagi körülmények között nevelkedtek.

Ezekkel az aggasztó adatokkal eddig is tisztában voltam. De csak 2024 első másfél hónapjában három olyan új kutatással is találkoztam, amely tovább mélyíti a tudásunkat a gyerekkorban megtapasztalt hátrányos helyzet és a felnőttkori boldogulás, életesélyek komplex és aggasztó kapcsolatáról.

Azzal együtt is, hogy a szegénység potenciális negatív hatásai ingerdús környezettel, érzékeny és válaszkész felnőttek jelenlétével, valamint a helyi közösségekhez való kapcsolódással ellensúlyozhatók! (Ezt nyilván nehezíti, ha a szülőnek a megélhetésért több műszakban kell dolgoznia, vagy a szegénység az ő mentális egészségét is rombolja.)

A szegénységben élő gyerekek agya kevésbé van a jutalmakra hangolva

Mivel a kedvezőtlenebb gazdasági-társadalmi státuszú gyerekek kevésbé, illetve rendszertelenebbül férnek hozzá különféle lehetőségekhez és erőforrásokhoz, ez idegrendszeri szinteken is befolyásolhatja azt, mennyire lesznek érzékenyek a jutalmakra. Annak viszont, hogy ki mennyire fogékony a pozitív megerősítésekre, nagy jelentősége van, hiszen hatást gyakorol a motivációra, a viselkedésre, a figyelmi, tanulási és döntéshozatali folyamatokra. Ráadásul ezek a mechanizmusok gyakran egymást gerjesztik (akár pozitív, akár negatív irányba tart is a spirál):

az, aki érzékeny a jutalomra, hajlamosabb a jutalmazáshoz vezető viselkedések kivitelezésére, amitől potenciálisan még több jutalomban részesül, amely egy konstruktív tanulási pályára állíthatja (igaz, más esetekben viszont függőségbe sodorhatja). 

A rangos Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatócsoportja fMRI segítségével mérte mintegy százhúsz 12-14 éves gyerek agyi aktivitását, miközben a serdülők egy találgatós játékban vettek részt. Azt kellett megtippelniük, hogy a monitoron megjelenő egyjegyű szám nagyobb vagy kisebb lesz-e, mint 5. Minden egyes helyes válaszért 1 dollárt kaptak, a tévedésért viszont 50 centet vontak le tőlük. A valóságban a számok persze nem véletlenszerűen jöttek (és minden résztvevő ugyanannyi pénzt nyert a végén), hiszen Alexandra Decker és munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogyan reagál a kamaszok agya egy-egy jutalomsorozatra vagy épp a szórványos jutalmakra. 

Azt találták, hogy az alacsony SES hátterű gyerekek esetén a striatum – az előagyban a bazális ganglionok alatt található, a jutalomreakciókban hangsúlyos szerepet játszó agyi szerkezet – sokkal kevésbé „tüzelt”, amikor helyes választ adtak, mint a tehetősebb körülmények között élő gyerekek esetében. Sőt, a szegényebb családokból érkező tinédzsereknél a striatum aktivitása kevésbé követte le a jutalmak időbeli ingadozását. Mit jelent ez? Ideális esetben az agyunk érzékeli, ha jutalmakban bővelkedik a környezet: a striátumunk aktívabbá válik, ami egy motivációs jelzés, hogy gyorsan cselekedjünk, ne tétlenkedjünk, hiszen akkor sok jutalomról maradunk le. Azokban az időszakokban viszont, amikor ritkák a jutalmak, a striatum egy-egy nyereség után nem „pörög fel” annyira, mintha azt üzenné, „oké, ezt most megkaptad, de azért ne strapáld túl magad, nem érdemes!”. 

Mivel az alacsony SES hátterű gyerekeket sokszor kiszámíthatatlanabb jutalmak érik, ezért, úgy tűnik, az idegrendszerük nincs annyira ráhangolva a jutalmak nyomon követésére.

Így előfordulhat, hogy ezek a fiatalok lassabban váltanak: passzívabbak maradnak kifejezetten kedvező helyzetekben, és tovább tartanak ki kedvezőtlen helyzetekben (emlékezzünk: a váltás képességét tovább nehezítheti a prefrontális kéreg alulműködése).

A lényeg tehát: a Journal of Neuroscience című szaklapban publikált friss tanulmány szerint a csökkent jutalomérzékenység lehet az az út, amelyen keresztül az alacsony SES figyelmi, tanulási és viselkedési nehézségekhez vezethet. 

Az anyagi helyzet jelentősen befolyásolja a kamaszkori barátságokat

Az Egyesült Államokból Svédországba látogatunk, ahol 235 iskolai osztály, összesen 4787 14-15 éves gyerek baráti hálózatait elemezte Isabel Raabe a munkatársaival. Az igazság kedvéért két dolgot tegyünk hozzá: maguk a kutatók a Zürichi Egyetemhez tartoznak, illetve a vizsgálat tárgyát kizárólag az osztályokon belüli kapcsolatok képezték (arról, hogy a fiatalok kikkel vannak még jóban az évfolyamról, a suliból vagy a sulin kívül, ebben a tanulmányban nincs információnk). Mindenesetre a szerzők azt az eredményt kapták, hogy a szegényebb háztartásokból érkező gyerekeknek kevesebb barátjuk van, mint azoknak, akiknek tehetősebb a családjuk. Ez az összefüggés akkor is fennáll, ha a statisztikai elemzések során figyelembe vették, hogy az illető fiatal bevándorló-e, tartozik-e etnikai vagy más kisebbségekhez, elváltak-e a szülei, vagy mi a szülők iskolai végzettsége.

Sőt, a rosszabb anyagi helyzet még akkor is kevesebb barátot jelentett, amikor az iskolába, illetve az osztályba járó gyerekekre jutó átlagjövedelem is alacsonyabb volt. Tehát nem „csak” arról van szó, hogy a hátrányos helyzetű gyerek a kedvezőbb társadalmi-gazdasági hátterű társaihoz képest peremre szorul, hanem arról, hogy akkor is kevesebb a barátok száma, ha a többiek is relatíve szerényebb anyagi körülmények közül jönnek. Miért lehet ez így?

A kutatók szerint három magyarázattípus merül fel. Az egyik, hogy ebben az életkorban a gyerekek kifejezetten érzékenyek a státuszbeli apró különbségek jelzéseire is: kinek mennyire divatosak, menők a cuccai.

A népszerűség ráadásul úgy működik – ebből a szempontból a közösségi médiához hasonlóan –, hogy ha sok ismerősöd van, könnyebb újabbakat szerezni, hiszen a barátaid barátaival is találkozol, a világod kitárul.

Másrészt a kedvező anyagi helyzet abban is segít, hogy részt vegyél népszerű szabadidős tevékenységekben, több pénzed legyen sportra, mozira, kávézóra. A harmadik tényező, hogy az anyagi gondok olyan krónikus stresszként vannak jelen a gyerekek életében, ami negatívan hat a viselkedésükre, az érzelemszabályozásukra, emiatt kevésbé érzékelik őket vonzó barátnak. 

Bárhogy legyen is, nem mindegy, hogy valaki milyen baráti hálóval, társas támogatottsággal tud nekivágni a felnőtt életének. Előfordulhat, hogy a szegénységgel járó negatív társas hatások idővel halmozódnak, ugyanakkor jó hír, hogy

a 14-15 éves korosztálynál a barátságok számában megfigyelhető szakadék harmadát magyarázták a családi jövedelembeli különbségek

– ez nyugtalanítóan magas arány, viszont az is látszik, hogy bőven van tér arra, hogy tudatos közösségszervezéssel elő lehessen mozdítani a hátrányos helyzetű tanulók befogadását.

A zöldterületek közelében élő gyerekek kevesebbet szoronganak

Utolsó állomásunk Barcelona, ahol Núria de la Osa és kollégái 9 éven keresztül követtek nyomon gyerekeket, akik a vizsgálat kezdetén 3, a végén pedig 12 évesek voltak. A kutatók lényegében két dolgot tettek: egyrészt műholdfelvételek segítségével elemezték, hogy a gyerekek otthonához, iskolájához képest milyen közelségben, és mekkora területen húzódik zöldövezet (parkok, kertek, erdők vagy más természetes tájak); másrészt mérték a gyerekek szorongását. Ahogy az várható volt, fordított összefüggést találtak, tehát minél több zöldterület volt a gyerekek közelében, annál kevésbé szorongtak.

Ennek persze számos oka lehet a jobb levegőminőségtől kezdve a parkok nyújtotta szabadtéri, közösségi és pihenési lehetőségeken át egészen addig, hogy a legtöbb nagyvárosban valójában a jómódú családok engedhetik meg maguknak, hogy ilyen környéken vásároljanak vagy béreljenek ingatlant. Ugyanakkor a kutatás fontos tanulsága, hogy a zöldterületek közelsége és a kevesebb szorongás közti összefüggés az alacsony SES hátterű gyerekek körében még szorosabb volt.

A zöldítés nyilván nem oldja meg a gazdasági egyenlőtlenségeket és az abból fakadó problémákat, de jótékony hatást gyakorolhat a városokban felnövő gyerekek mentális egészségére. 

Mi következik mindebből? 

Amikor nehéz sorsú emberekkel találkozunk, lehetnénk megértőbbek (vagy épp saját magunkkal, ha mi kerülünk ilyen helyzetbe). Amikor ugyanis egymás viselkedéséről gondolkodunk, a személyiségbeli tényezők – „lusta”, „nemtörődöm”, „akaratgyenge” stb. – mindig kiugróbbak, könnyebben elérhetők magyarázatként a kognitív rendszerünk számára (ezt hívják a pszichológiában alapvető attribúciós hibának), míg a helyzeti tényezők sokszor rejtve maradnak. Senki felelősségét nem elvitatva, de lényeges holisztikusabban látnunk egymást: azt, hogy ki miben van, ki miből jön, és ennek milyen biológiai, pszichés, társas, gazdasági vetületei vannak. 

A gyerekvédelem szót vissza kellene venni, és érdemi jelentéssel feltölteni.

A kifejezés nem lehet a homofób-transzfób indulatok gerjesztésének szinonimája. Arról kellene szólnia, hogy a gyerekeket hogyan védjük meg a szexuális, a testi és az érzelmi bántalmazástól, illetve hogyan teremtünk számukra olyan környezetet, amelyben a lehető legkedvezőbb lehet az idegrendszeri, a kognitív, a testi, az érzelmi, a társas, a spirituális fejlődésük. És ehhez hozzátartozik a gyerekszegénység és az abból adódó hátrányok felszámolása éppúgy, mint a zöldfelületek növelése, vagy az egészségügy, az oktatás, a szociális szektor fejlesztése. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / zms

Milanovich Domi