–

Én egy olyan ember vagyok, aki nem igazán szégyenlős. Mondjuk, nem úgy, ahogy a legelőször gondolnátok a szégyenlősségre, mert például meztelenül sosem mutogatnám magam (max. csak valamennyire, valaki előtt, valamikor). És azt sem lehet mondani, hogy szégyentelen vagyok. Egyezzünk ki, mondjuk, egy pimaszban. A pimasz az tetszik, mert olyan… pimasz. 

Szóval azt kérdezitek, hogy hogyan jutalmazom magam. Most írhatnék olyan emelkedett dolgokat, hogy például balzsamozzák a lelkemet a jó filmek, a jó koncertek, a szerelem meg a családom. De én ennél jóval szégyentelenebb pimaszabb életet élek. És sosem kérek elnézést semmiért.

Szóval itt van egy lista, mert bizony, van a kedvenc önjutalmaimból egy egész listára való.

Jutalmazom magam...

1. …azzal, hogy kikapcsolom a telefonomat már este kilenckor

Utálok telefonálni. Csak az anyacinak, a Nováknak, a húgomnak, néha az apámnak, és még egy két barátomnak veszem fel a telefont. Nem azért, mert én annyira kurvára menő vagyok (amúgy de, csak nem ezért), hanem mert a telefonálás nálam majdnem a puszizkodás kategóriába tartozik; nem szívesen csinálom mindenkivel. Én puszizkodni is utálok, pláne idegenekkel. Mert ugyan minek kéne nekem mindenféle embert megpuszilni, vagy hagyni, hogy megpusziljon? Nem egy nagy baromság? Hát de! Emiatt gyakran ér a vád, hogy „a Szentesit nem lehet sosem elérni, mert egész egyszerűen nem veszi fel, és nem hív vissza szinte senkit”. Ez persze amúgy igaz, de szerintem, ha valaki nagyon akar valamit, az megüzeni. És már el is ért. Oszt jónapot! Az igazi jutalom magamnak tehát az, amikor ki van kapcsolva a mobilom, és nyugodtan belemerülhetek a kedvenc sorozatomba vagy egy új könyvbe. Vagy írhatok.

2. …a legszebb piros betűs szóval: ruhák

Mint bikának a vörös posztó, olyanok nekem a ruhaüzletek. Sajnos az összes pénzem elszórom ruhákra, mert annyira, de annyira imádok öltözködni. Egészen korán, már hároméves koromtól tudom mindennap, hogy mit kívánok viselni (természetesen ez napszak- és erősen hangulatfüggő), és egészen korai időszakomtól ki is választottam magamnak a legkedvencebb színemet a világon: a pirosat. Volt kiskoromban egy favorizált, anyaci által kötött ruhám, ami természetesen piros volt, és le nem szakadt rólam. Mindig abban jártam mindenhova, meg a kopogós pom-pomos cipőcskémben. Azt, mondjuk, nem értettem, hogy télen miért nem lehet felvenni a kopogós, pom-pomos papucsot, és nagy hisztik árán tudott csak anyám rábeszélni, hogy ne abba járjak a hóban januárban…

Szóval a ruhák örök szerelmeim. Egy-egy kedvenc üzlet vagy online áruház kínálatát órákig tudom bogarászni, és ha megjön az új áru, akkor boldogabb vagyok mint egy drogfüggő, akinek megérkezett a friss szállítmánya. És nemcsak magamnak szeretem őket megvenni, hanem nézni is szeretem a ruhákat; a bemutatókat, legújabb darabokat figyelni. Fújom kívülről a trendeket, tudom, ki mit tervezett, vannak határozott kedvenceim, és vannak olyanok is bőven, akiket nem bírok. A divat az én heroinom.

3. …a hedonizmusommal

Igen, én egy hedonista állat vagyok. Imádom a jó ételeket, imádok főzni, imádok kísérletezni, nagy felfedező vagyok, nem voltam soha finnyás, tucatszámra lenyelem az osztrigát is, és indiaitól kezdve bármit megeszem a világon, nagyon szívesen kipróbálom mindenféle nemzet eledeleit.

Ha egyszer nagyon nagy menőség lesz, és lehetőségem lesz rá, hogy elutazzak mindenhová, akkor készítek majd egy videós útinaplót a kalandjaimról. Igazából ez a legnagyobb vágyam: utazni és enni.

4. …énekléssel

Nem tudok énekelni. De kit érdekel ez? Engem sosem zavart. Ha másokat meg bosszant, akkor majd bedugják a fülüket. Drága jó Szentesi nagyapám olyan vidáman danolászott a vasárnapi ebédeknél egy jó pohár bor mellett, úgy, hogy közben tartott a karjában, és táncikált velem, hogy sose felejtem el. Mennyire boldog volt olyankor! Tőle örököltem ezt a virtust, és én is olyankor vagyok a legjobban, amikor totál elengedhetem a láncot, és torkom szakadtából üvölthetem például az István a királyt. Na, az szép műsor szokott lenni.

5. …azzal, hogy csak olyanokkal osztom meg az időmet, akiket szeretek

A többieket meg leszarom. Megérdemlem ugyanis a legnagyobb luxust. Mégpedig azt, hogy azokkal legyek, akik nagyon szeretnek, és akiket én is nagyon szeretek. Nem fecsérelem az időmet látszatkapcsolatokra, jópofáskodásra, nyalizásra, nem töltöm az időmet olyanokkal, akik untatnak, nem érdekelnek, vagy őket nem érdeklem, esetleg untatom. Hogy miért? Mert nincs rá idő! Minden év, minden hónap, minden hét, és minden egyes nap, amit ezen a világon eltöltök még, az ajándék, és az ajándékomat nem vagyok hajlandó elpazarolni marhaságokra.

Ha belegondolok, igazából az volna a frankó, ha mindenki így élne. Eltűnne a kultúránkból a seggnyalás, a helyezkedés, eltűnne saját magunk alábecsülése. Az volna a frankó, ha nem lenne érdek, ha az kapná a jutalmat és az elismerést, aki megérdemli; elsősorban te magad – magadtól.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/jakkapan