„A pedofil az új náci” – A gyermekvédelem ügyét nem oldja meg két lemondás

–

Azt szoktuk mondani, hogy ez egy következmények nélküli ország, ahol nincs valódi felelősségvállalás. Most, a köztársasági elnök és a volt igazságügyi miniszter lemondásával, úgy tűnik, mintha ez történne. Mintha a valódi felelősök valódi felelősséget vállalnának. De érdemes jól megnézni, amit látunk, mert lehet, hogy csak egy illúzió. 

A valódi felelősségvállaláshoz nem elegek a szép szavak (amiket gyakran mások írnak) és nem elég a gesztus. Arra van szükségünk – mindannyiunknak arra van szüksége –, hogy biztosak lehessünk abban: ilyen nem fordul elő a jövőben.

De hogyan lehetünk ebben biztosak? Mi kell ahhoz, hogy a gyerekek biztonságban legyenek? Alaptörvény-módosítás? Két lehullott fej a porban egy politikai aréna közepén, és körülötte az értük érzett sajnálat vagy káröröm? Nem. 

Ha pontokba kellene szednem, hogy mire van szükségünk, akkor az a lista így nézne ki: 

1. Meg kell érteni, hogy kik jelentenek valós veszélyt a gyerekekre, ahhoz, hogy (tényleg) meg tudjuk védeni őket

Szükségünk van arra, hogy értsük a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések valódi természetet. Hogyan, miként történik, kik az elkövetők és kik az áldozatok, miért hat olyan súlyosan, és mit tehetünk azért, hogy a túlélőknek könnyebb legyen, az elkövetőknek pedig valódi következményekkel kelljen szembesülniük. Azért van szükségünk erre, mert enélkül nem tudunk biztonságos rendszereket működtetni, és így a gyerekeket sem tudjuk megvédeni. 

Ettől sajnos nagyon messze vagyunk.

Az elmúlt években a pedofil lett az új náci, és ahogy a történészeket zavarja, amikor szitokszóként, a megbélyegzés szándékával előkerül a nácizás egy közéleti vitában, úgy veri ki a hideg víz a gyerekjogászt (engem legalábbis biztosan), amikor hirtelen egy egész ország kezd pedofilozni.

Nem minden gyerekkel szembeni szexuális visszaélés elkövetője pedofil. Igazából még a szakértőknek sincs fogalmuk arról, hogy az elkövetők közül ki az, aki szexuális vágyat kizárólag vagy elsősorban gyerekek iránt érez (tehát pedofil), és ki az, aki a gyereket azért használja fel saját szexuális vágyai kielégítésére, mert a gyerek kéznél van, könnyű áldozat, egyszerű megfélemlíteni, erőlködés nélkül lehet kiszolgáltatottá tenni és hatalmat gyakorolni felette.  

 

Az emberek nem tudják, hogy a gyerekáldozatok több mint 90 százalékával szemben olyan felnőttek vagy kortársak követnek el szexuális abúzust, akikben a gyerek megbízik, és akiknek amúgy vannak „normális” szexuális kapcsolataik. Az emberek nem hiszik el (nem akarják elhinni), hogy az elkövetőn nem látszik, hogy egy gyereket is képes megerőszakolni. Sőt, az emberek azt sem hiszik el (nem akarják elhinni), hogy az elkövetők nagy százalékban azt gondolják, hogy amit tesznek, abban „nincs semmi rossz, hiszen a gyerek elfelejti majd, nem is emlékszik rá, ő is élvezi, ő is akarta, neki is haszna van belőle”. A vádlottak padjára kerülőktől rengeteg ilyen önfelmentést lehet hallani akár elkövetőkről, akár az őket segítőkről van szó.

Ezerféle történet van, amelyben gyerekeket használnak szexuálisan online és a való világban, és

a pedofília mint politikai termék köszönőviszonyban sincs a valósággal. Iszonyat nagy probléma a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélés, de nem úgy, ahogy a politika tárgyalja.

A pedofilregiszter haszontalan, a „pedofiltörvénynek” hívott jogszabály semmilyen módon nem segített nekünk. Mindenki magára van hagyva, aki ezzel a témával foglalkozik.

Kérdezzétek meg, hogy olyan szakemberek veszik-e körül a gyerekeket, akik ismerik a szexuális visszaélések jellemzőit, tüneteit, a fellépési és kezelési lehetőségeket? Kérdezzétek meg, hogy van-e olyan ellátórendszer, ahova az áldozatok fordulhatnak akkor is, ha nem indul büntetőeljárás? Kérdezzétek meg, hogy van-e elég segítő, aki a túlélőket és családjaikat támogatja? Kérdezzétek meg, hogy lehet-e valódi felelősségvállalásról beszélni, ha az előző kérdésekre minden válasz nemleges. 

2. Szükségünk van egy hatékony és jól működő gyermekvédelmi rendszerre

A gyermekvédelem nem a gyerekek úgynevezett „meleg- és/ vagy genderpropagandától” való védelmét jelenti.

A gyermekvédelem nem politikai termék.

A gyermekvédelem 1,6 millió Magyarországon élő gyerek jóllétéért felelős, sok ezer szakembert magában foglaló, elképesztően komoly feladatot ellátó rendszer, ami a végletekig ki van van zsigerelve, és ki van használva. Évtizedek óta forráshiánnyal küzd, és nincs önálló minisztériuma (egyetlen gyerekekkel foglalkozó szakmának sincs minisztériuma), a szakirányítás szétszabdalt és a Belügyminisztérium alatt rendészeti módszerekkel irányított. Az állami gondoskodásban élő gyerekek helyzete a tragikushoz közelít: nincs elég férőhely, nincs elég nevelőszülő, nincs elég szakember, ami miatt gyakran olyan szakmai döntések születnek, amelyek meg sem közelítik a gyerekek legfőbb érdekét (miközben jogszabály szerint azt kellene szolgálniuk). 

Pénzre, támogatásra, elismerésre, átlátható működésre lenne szükség, amelyek a valódi problémákat oldják meg, és nem árnyékbokszra egy nemlétező problémával.

3. Szükségünk van traumaérzékeny igazságszolgáltatásra, közéletre és közbeszédre

Az elmúlt héten szabadságon voltam, a távolból néztem, mi folyik itthon, és hol jön el az a pont, ahol átfordul a gyerekkori szexuális erőszak áldozataival való együttérzés, és a gyerekekért érzett aggodalom politikai küzdelembe. Több száz kilométer távolságból jól látszódott, mikor kerül át a hangsúly az áldozatokról az elkövetőkre. Hogyan indult el a bűnbakkeresés és bűnbakképzés, és mikor jött el a pont, amikor már senki nem azt nézte, hogy vannak az érintettek, hanem azt, hogyan lehet megbüntetni azt, aki felelős. Fontos persze a felelősségre vonás, de megint megtörtént az, ami a gyerekekkel szembeni szexuális visszaéléseknél olyan gyakran: nincs rendszerszintű feltárás, nincsenek kielemezve a tanulságok, nem történik meg az a többszintű felelősségvállalás, ami biztosítaná, hogy még egyszer ne forduljon elő a bántalmazás.

Jogi lépések születnek, miközben sem az áldozatoknak, sem a többi gyereknek nem ez jelenti a valódi biztonságot.

Ugyan mi szükség lenne az Alaptörvény módosítására, ha mindenki tudná és értené a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések valódi természetét, és ha nem a rendszer iránti lojalitás mozgatná a felnőttek döntéseit, hanem a gyerekek érdeke?

Kérdezzétek meg, hányszor történik meg, hogy a felnőttek az intézményt és a rendszer jó hírét védik, nem a gyerekeket? Kérdezzétek meg, hányszor van egyszemélyi felelősségre vonás rendszerszintű szembenézés helyett? Kérdezzétek meg, hányszor történik csak annyi, hogy a bűnöst eltávolítják a rendszerből, miközben minden más megy tovább, „mintha mi sem történt volna”, és így újra és újra előfordulhat a bántás? Kérdezzétek meg, hogy tekinthető-e valódi felelősségvállalásnak, ha megint az történik, ami már ezerszer korábban, és amiről tudjuk, hogy nem elég.  

 

4. Szükségünk van biztonságos közösségekre és arra, hogy minden gyereket figyelmes és gondoskodó felnőttek vegyenek körül 

Az emberek arra gondolnak, hogyan történhetett meg ez az egész. Hogyan fordulhatott elő, hogy az utóbbi évek legsúlyosabb, gyerekekkel szembeni szexuális visszaélés bűncselekményében érintett személy kegyelmet kapott?

Igazából törvényszerű volt.

Adva van egy ország, ahol csak beszélünk a gyerekvédelemről meg a pedofilokról, de valójában szét van bombázva a gyerekvédelem, és az embereknek fogalmuk sincs, kik a pedofilok, mit jelent a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak, és kik az elkövetők. Ebben az országban az emberek azt hiszik, hogy a környezetükben élő „rendes emberek” nem követnek el rossz dolgokat, és hogy ők felismernének egy szexuális ragadozót. Ebben az országban az érdekérvényesítő képesség – ami a gyerekeknek és az áldozatoknak általában nincs, az elkövetőknek viszont gyakran igen sok van belőle – rengeteget számít, és ez újratermeli azt a kiszolgáltatottságot, amit az áldozat a szexuális visszaélés során is átélt.

Ebben az országban a túlélőknek nincs hangjuk, nem számít a véleményük. Ebben az országban az számít, aki erős, az erős, akinek hatalma van, és akinek hatalma van, az nem hibázhat.

A hatalom soha nem hibázhat – akkor sem, ha egyes emberek esetleg tévedtek. 

A hatalom nem érti a traumát. Nem érti a fájdalmat és nincs benne együttérzés. Ilyen a hatalom természete. Ezért a gyerekeknek, a szexuális visszaélések áldozatainak különösen nem hatalomra van szüksége, hanem olyan terekre, amelyekben valódi együttérzés és elfogadás van. Ahol értik és megértik őket. Ahol észreveszik, ha baj van, tesznek ellene, és az első kérdés nem az, hogy ki hibázott, hanem hogy mi történt. Ahol mindenki tudja, hogy nem lehet minden bántást és erőszakot kivédeni, de mindent meg lehet tenni azért, hogy ezt megelőzzük, és ha megtörtént, azért közösségként felelősséget vállaljunk. Mind együtt. 

Kérdezzétek meg, hogy ti tudjátok-e mi történt, vagy csak azt mondták el nektek, hogy ki a hibás? Kérdezzétek meg, hogy azok a közösségek, ahova a gyerekeitek járnak, biztonságosak-e? Kérdezzétek meg, hogy vannak azok a felnőttek, akik a gyerekeitekre vigyáznak? Kérdezzétek meg, hogy tekinthető-e valódi felelősségvállalásnak, ha csak bizalmat kér tőletek a rendszer, de ezt a bizalmat nem tudjátok kézzelfogható tényekre alapozni. 

Sok mindenre van szükségünk társadalomként, közösségként, ami a valódi felelősségvállalás része. Minél kisebb egy közösség, annál szorosabbra lehet fonni azt a hálót, ami a gyerekeket tartja.

A valódi gyermekvédelmi erőfeszítés nem kell hogy politikus legyen. Még csak külön hatósági vagy jogszabályi felhatalmazásra sincs szükség.

Mindannyian tehettek azért, hogy a gyerekek jól legyenek, ha tesztek azért, hogy biztonságos kereteket alakítsatok ki a közösségekben, és figyeltek magatokra, és a gyerekekről gondoskodó többi felnőtt jóllétére. Vannak civilek (például ITT), akik ebben segítenek nektek. Ne várjatok másokra. Tegyetek azért, hogy a feltett kérdéseitekre olyan válaszok szülessenek, amik tényleg a gyerekekről és az ő biztonságukról szólnak!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/frikota

Gyurkó Szilvia