–

Hű, de jó lesz, gyerekek!

A gyerekeim évről évre lelkesen készülődtek a tanév utolsó napjain arra, hogy elutazhassanak az osztálytársaikkal és az osztályfőnökükkel egy-két napra, hiszen „legalább addig sem kell a suliban ülni”.

A tanáruk előzetesen minden szépet és jót elmondott a helyszínekről, hogy mennyire izgalmas és érdekes csapatépítő játékok várják majd őket. Ehelyett rendszerint azzal kezdődött mindegyik kiruccanás, hogy nem indult el idejében a vonat, vagy késett a busz.

Aztán folytatódott azzal, hogy vagy egész nap aszalódtak a hőségben, vagy áztak az esőben.

Medárd napja körül egyik sem meglepő, mégis mindig ilyenkorra tervezik ezeket a kirándulásokat. Az időjárással persze nem lehet vitába szállni, de azt azért át lehetne gondolni, megéri-e a sok ráfordított idő és pénz azért, hogy mindenki rossz élményeket gyűjtsön.

Egy vár, ami nem vár

Az idén az egyik úti cél egy Budapesthez közeli város volt, ahol van vár, tó és jó nagy park is hozzá. Azt gondolhatnánk, hogy igazán ideális terepe a csapatépítésnek. Csakhogy még egy másik csapat is ott volt épp akkor, amikor a lányomék közel harmincan megjelentek a várban.

Méghozzá az építőmunkások csapata, tagjai pedig kicsit sem fogták vissza magukat a gyerekek jelenlétében, és repültek a vaskosabbnál vaskosabb kifejezések.

Mindeközben csigalassúsággal vittek valami építőanyagot azon az úton, ahol a gyerekek is jártak, és eszükbe sem jutott, hogy elengedjék a harminc gyereket, inkább szándékosan lassították őket a tűző napon.

Játék! Ja, nem!

A várban dolgozó munkatárs először hosszan eligazította a gyerekeket a tűző napon álldogálva, mindenki kapott egy-egy nehezen áttekinthető térképet arról, milyen feladatokat kell megoldani, és mit kell teljesíteni ahhoz, hogy sikeres legyen a játék. A dolognak két szépséghibája volt, illetve három.

A térképen megadott helyszínek közül volt olyan, ahol nem találhatták meg az adott dolgot az átépítés miatt. És ha ez még nem lenne elég, a térkép hátsó oldalán minden jó megoldást előzetesen bejelöltek a vár munkatársai, tehát semmi izgalom nem maradt a játékban.

A harmadik pedig: annyira átláthatatlan volt a terület, hogy az osztályfőnök nem merte egyedül elengedni a gyerekeket a felfedezőútra, és jól is tette, mivel olyan szakaszok keresztezték a feladatokhoz vezető terepet, amelyeken autók is közlekedtek, és a kilenc átkelőből csak kettőn volt lámpa a gyalogosoknak. Még így is eltévedtek, hogy a tanárnő vezette őket. Hogyan lehetett volna ezt megoldani, ha ő nincs velük?

Nem elég, hogy elveszik a játék örömét, még veszélybe is sodorják őket.

A vár munkatársa folyamatosan értetlenkedett, hogy „mit nem értetek ezen, gyerekek?”, ráadásul minősíthetetlenül beszélt velük. Szidta őket, amiért nem voltak túl lelkesek a feladatoktól. Én azonban csöppet sem csodálkozom, ilyen körülmények között az a legkevesebb, hogy nem túl lelkesek.

Tessék mondani, hol a vécé?

Egy másik munkatárs, aki a vár múzeumában dolgozott, nem volt hajlandó elárulni a gyerekeknek, hogy hol van a vécé. (Miért, de tényleg miért?) Amikor pedig a gyerekek a követhetetlen térképet próbálták követni, benyitottak egy olyan szobába, amire semmi nem volt kiírva, de a térkép szerint erre vezetett volna az út, a hölgy, aki állítólag nem tudta, hol a vécé, rájuk ripakodott: „A pofátlanságnak is van határa.”

Hát, igen, szerintem is. De nem a gyerekek voltak pofátlanok!

Alkalmatlan eszközök

Az egyik feladat az volt, hogy puha szivacslabdákkal csúzlizták egymást a „magyarok és a törökök” (WTF?). Csakhogy a labdák mérete és a csúzli gumija finoman szólva sem volt kompatibilis egymással. A játék kimenetele attól függött, ki mennyire volt szerencsés. Nem az ügyességen múlt, hanem azon, hogy megfelelő eszközt kapott-e valaki. Ha nem, akkor biztos, hogy őt győzték le. Köszi!

Mindenki összeveszett mindenkivel

Csapatépítés helyett tehát az lett a vége, hogy mindenki összeveszett mindenkivel,

az egyik kislány ráadásul megbotlott, és beleesett a tóba, aztán pedig negyven percig álltak a vonattal a nyílt pályán, mi pedig szintén negyven percet vártunk rájuk a pályaudvaron. Amikor megláttuk az elcsigázott, rosszkedvű társaságot, és a hullafáradt tanárnőt meg a kísérőjét, nem volt túl sok kedvünk beszélgetni az élményekről. A lányom tisztán hallotta, mekkorát sóhajtott az osztályfőnökük, amikor leszálltak a vonatról. Ebből is kiderült, mennyire megviselt mindenkit ez a kis „kaland”.

Katakomba

Pár éve ugyanitt a legnagyobb gyerekemet majdnem bezárták a katakombába, mert az volt az egyik feladat, hogy találjanak ki belőle. Neki ráadásul enyhe klausztrofóbiája van, nagyon rosszul tájékozódik, a térlátása még szemüveggel is nehezen korrigálható. Végül valahogy kimászott, így megúszta az egészet, de még mindig borzongva mesél erről az élményről.

Úgy érzem, a dolgozók és a pedagógus részéről is abszolút felelőtlenség egy ilyen feladat kiosztása.

Mi lenne, ha?

Ha a gyerekek és tanár nem utaznának sehova, hanem egyszerűen csak egy közeli árnyas parkban piknikeznének?

Ha nem kellene még mindig/már megint feladatokat megoldaniuk, hanem csak szabadon játszhatnának?

Ha valóban a gyerekek érdekében történnének az események, és nem ellenük?

Ha a pedagógusoknak eszükbe jutna, hogy ők is voltak gyerekek, és a szünidő előtti utolsó napokban, amikor már mindenki használhatatlan, és csak azért kell kitölteni ezt az időszakot, mert hivatalosan még nincs vége a tanévnek, valóban olyasmit találnának ki, ami mindenkinek jó?

Mi lenne, ha nem csupán a régi „bevált” rutinok szerint mennének a dolgok, mi lenne, ha megbeszélnék a gyerekekkel és a szülőkkel is azt, hogy pontosan mit terveznek, és közösen eldönthetnénk, mi volna a legjobb megoldás?

Balla Mara

 Kiemelt képünk illusztráció