A széles szürkezóna, akik a középosztályt jelentik

Azokról írok most, akik papíron nem szegények. Akiknek az életébe viszont ezekben a percekben is megállíthatatlanul, alattomosan, ravaszul és csendben kúszik be a nélkülözés.

Ott somfordál a hűtőszekrény körül. Ott heverészik a fűtetlenül hagyott hátsó szobában. Kuporog az apránként penészedő sarkokban. A sarkadra lép a zsúfolt buszon, villamoson, és a füledbe liheg, miközben szívzakatolva, de bliccelsz. Képedbe röhög drága drogériák, cipőboltok és könyvkereskedések kirakataiban. Roppanásig szorítja a bal kezedet, míg a jobbal megadóan visszateszed a polcra a sajtot, a vajat, a brokkolit, a paradicsomot. Firkál a javítgatott, vakolt, de soha be nem fejezett falakra. Ott vigyorog az összes szerencsés ismerősöd forró, boldog vidékeken készült önfeledt Instagram-képein.

Az iskolába is bekísér, a leghátsó padban ül, feltett lábakkal hintázik a széken, hangosan fütyörészve. Impozáns kultkávézók teraszain kevergeti a lattét, s arra jártadban a zsebedbe pöccinti a csikket.

Nyáron megzabálja a gyerekeidnek szánt fagylaltgombócokat, és a nyakadba csimpaszkodik, szorosan ölel, itt marasztal, hogy soha ne juss el, soha, a tengerig. Még nem nevezed nevén, de kezded kiismerni a természetét.

Szegény vagyok?

Negyvenéves múltam, és ezidáig egyszer sem gondolkodtam ezen. 

Tisztes, dolgos, átlagos családból jövök, szerény, de boldog gyerekkorom volt, mint legtöbbünknek az országban a nyolcvanas évek legelején. Még éppen kisdobos is voltam, ott meg aztán pláne minden az egyenlőségről szólt. Egyetlen emlékem sincs, amiben hiányát szenvedném bárminek, talán csak az első (és utolsó) Barbie-mra kellett gyerekléptékkel mérve túl sokat várnom, és még mintha a saját zsebpénzemet is bele kellett volna dobnom a közösbe érte. Pár hónapja azonban motoszkál bennem valami. Sokáig direkt a nevén se neveztem. Hessegettem, csitítottam, mikor hangosodni kezdett a gondolat. Egyre több részletre kaptam fel a fejem, illeszkedni látszottak valami fojtogatóan ijesztő mintázatba, amit eddig nem ismertem.

Artikulálódott a félelem, már lett neve, magamban ki is mondtam. Egyszerűbb így, hiszen névtelenül is legalább két éve nyomaszt: szegényedünk.

Lemondástól lemondásig

Az életünk zenitjére érünk lassan, s nemhogy nem gyarapodunk, de hónapról hónapra szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. Potyognak, hullanak le rólunk eddigi életünk hozzávalói. Elmúltak mellőlünk a heti-kétheti kedves kávézókban elköltött finom kávék, velük az éltető találkozások és beszélgetések. Eltűntek az illatos, új könyvek. Köddé vált a kultúra, apránként szublimáltak színház- és mozijegyek, múzeumbelépők, művészeti fesztiválok. Jó ideje nem veszünk új ruhát. De most már használtat sem. A gyerekeknek szerezzük be időnként a legszükségesebbeket. Ritkítottuk a hazautakat vidéki szüleinkhez, megfogva benzinpénzt és matricaárat.

Egyik lélekmentő szokásunkat sem volt jó érzés elhagyni, de megtettük. Volt finom és tápláló étel az asztalon, meleg a szobában, együtt voltunk, szeretetben.

Az elmúlt év azonban kikezdte a béketűrésemet

Elsősorban a három gyerekem okán. Mert eltűnt az asztalunkról a vaj. Mert ritka vendég lett a sajt, a túró. Mert háromszor meggondolom, mikor veszek egy üveg mézet. Eltűntek az étrendünkből az olajos magvak. Az aszalványok. A rendes, jó kenyér. A péksütemények. Magam sütök itthon mindent, de a villanyóra pörög, és időmilliomos sem vagyok. Megszédülök olykor a nagy hajtásban, beosztásban, és kiszakad belőlem: AZ ÉG SZERELMÉRE, MIRŐL KELL MÉG LEMONDANUNK, HOVÁ TUDUNK MÉG HÁTRÁLNI?

Ezért kaptam magam azon egy átszorongott decemberi éjszakán, hogy statisztikákat és szakcikkeket bújok a neten, lázasan választ keresve arra, van-e objektív mércéje a szegénységnek, s ha igen, karcolom-e már a küszöböt.

A szegénységnek több vetülete és értelmezése létezik, definiálása és ezért mérése is nehéz. Országonként különböző, végső soron szubjektív mutatók mentén, szubjektív válaszokat rendszerbe rögzítve készülnek különböző kimutatások, halmazábrák, grafikonok. 

 

Hogy a jövedelmi szegénység – statisztikailag legalábbis – érint-e bennünket, feketén-fehéren kimatekozható. Az aktuális magyar mediánbér hatvan százaléka a szegénységi küszöb. Számokat kerestem, osztottam, szoroztam, bruttó, nettó, reál, míg megállapítottam, hogy még határérték felett vagyok. (Nem sokkal egyébként, úgyhogy egyáltalán nem nyugodtam meg, sőt.)

Mindezt három diplomával, nyelvtudással, választott értelmiségi hivatásomhoz való hűségemmel, tizenhat év munkatapasztalattal és a három kisgyerekünkkel.

A rigid számok objektivitása itt persze abszolút relatív, hiszen ki mondja meg és mi alapján, hogy

  1. miért épp hatvan százaléknál húzandó meg a szegénység határa?
  2. mik az emberhez méltó élet szükséges minimumfeltételei, amelyek a szegénységi küszöbértékkel még elvben fedezhetők?
  3. fedezi-e valóban a magyar jövedelmi szegénység határértéke a méltósággal élhető élet alapszükségleteit?
  4. gyakorlatilag azonos kiadások mellett hogy lehet a más európai országokban mért szegénységi küszöb duplája a magyarnak? (Például Németország.) 
  5. végül: hogyan lehet, hogy az én értelmiségi, többdiplomás fizetésem a német szegénységi küszöbértéket sem éri el? Botrány.  

Relatív szegénység

A bizonyítékok és bóják keresése közben találtam azonban a kíméletlen matematika mellett egy másik mérési megközelítést is, ami hideg számok helyett magukkal a konkrét életkörülményekkel foglalkozik. Ez a módszer azt méri fel, a társadalom hány százalékát veszélyezteti az úgynevezett relatív szegénység. Hányan vannak azok, akik komoly lemondásokra kényszerülnek ahhoz, hogy a létfenntartásukhoz szükséges alapvető feltételeket a jövedelmükből biztosítani tudják. Adott egy tizenhárom pontos lista, és a kérdés az, hányat nem engedhetünk meg magunknak közülük:

  1. váratlan kiadások fedezése
  2. évi egy hét nyaralás otthonunkon kívül
  3. tartozások (hitelek) zökkenőmentes törlesztése
  4. legalább kétnaponta hús, csirke vagy halétel fogyasztása
  5. az otthon megfelelő felfűtése
  6. saját tulajdonú autó
  7. használt bútorok lecserélése
  8. kisebb, de személyes és szabad felhasználású pénzösszeg (zsebpénz)
  9. internethez való hozzáférés
  10. találkozó barátokkal vagy családtagokkal havonta legalább egyszer
  11. rendszeres szabadidős tevékenység
  12. két pár jó állapotú cipő
  13. új ruha vásárlása

E tizenhárom elemű lista mentén relatív szegénynek tekinthető valaki akkor, ha saját maga vagy háztartása a tizenháromból legalább hét tételt anyagi okokból nem engedhet meg magának. Hány pontnál szorult a torka, kedves olvasó? Sajnos nálam összejött a hét. 

 

Nézzük a számvetést

Hisszük és reméljük, hogy nem romlik el soha semmi a lakásban. Ha felmondaná a szolgálatot a bojler, a kazán, a mosógép, bizony bajosan futná rá a havi keretből. A szigetelést halogatjuk, mesteremberre főleg nincs pénz, mindent saját erőből, majd ha nyílik az időkapu. Nyaralhatunk, mert nagyapám suhanc apámmal annak idején palatetős házikót épített a Balatonhoz közel, mikor még postahivatalnok fizetésből is megvásárolható volt egy osztatlan közös telek. A tartozásainkról nem írok. Legyen elég annyi, hogy voltak és vannak bizonyos feltorlódások.

Húst eszünk, mert ársapkás. Az ársapkás húsokat esszük. Az otthonunk meleg, mínusz a hátsó szoba, ami nem. Autónk van, de ha nem muszáj, nem használjuk. Régi bútoraink maradnak, igyekszünk megjavítani őket. Zsebpénzünk még van, de nem költjük.

A napi fizetésem tizede (!) a buszjegy, amivel munkába megyek. Ha még kávét is veszek az iskolai büfében, ne adj' isten egy párizsis szendvicset, akkor az aznapi keresetem húsz százalékát elkölteném.

Ennyit a zsebpénzről. Internetünk van, szükséges munkaeszköz. Barátokkal, családtagokkal alig találkozunk. Ez a legszomorúbb pont a listán. A benzin és a pályamatrica drága. A barátokkal tölthető időben (is) dolgozunk. Szabadidőnk tehát nincs, így tevékenységet sem rendelünk hozzá, másod- illetve harmadállást ellenben igen. Cipőnk akad, új ruhát nem veszünk.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Diplomás értelmiségiként Európa közepén

Tény: lassan valóban azért dolgozunk, hogy dolgozhassunk. Tisztában vagyok vele, hogy másnak most bombázzák szét éppen az otthonát. Hogy vannak, akik menekülnek. Hogy vannak, akik sosem tanulhatnak meg írni és olvasni. Hogy vannak, akik gyerekkoruktól fogva keményen dolgoznak fillérekért. Hogy vannak, akik éhhalált halnak. Mások megfagynak az utcán. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a boldog gyermekkornak, és egyáltalán az életnek nem a vaj és a sajt az esszenciája.

De hadd mérjem most a felvilágosult Európához magam. S ha így teszek, Európa közepén, bizony kerülget az elkeseredés. Én nem így képzeltem el a rendet.

Nem tudom, bízom-e magamban. Abban bízom, hogy ez még nem a kész leltár. Nem nevelhetem arra a gyerekeimet, hogy ne bízzanak senkiben. Élek legjobb tudásom és meggyőződésem szerint, és ebbe majd egyszer egy boldogabb, tanult emberfőit megbecsülő Magyarországon szeretnék belehalni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Juanmonino

Herold Eszter