Hadas Kriszta: Jön a nagyi!

–

 Anya, a hétvégén felugrom, mert kölcsön akarom kérni néhány ruhádat!

Ezzel a telefonba kurjantott mondattal kezdődött az egész.

Mármint nálam, de Sárinál sem sokkal hamarabb.

Szombat reggel kibeleztem a ruhásszekrényeket a hálószobában, az ágyra dobáltam azokat a mucikás cuccokat, amelyekről azt gondoltam, hogy társasági eseményekre, bulikba jó lesz neki, és egyáltalán nem derengett, hogy a lányom legalább két, na jó, inkább három vagy négy számmal kisebb ruhákat hord nálam. 

Amikor megérkezett, a férjem és a kamasz fiam épp meccset nézett. Ez – majd később sokszor olvassátok – a konstans állapotuk otthon, így Sárival rögtön bevetettük magunkat a szeparéba. Lelkesen hadartam, hogy szerintem melyik ruhám miért menő, amikor egy jelentőségteljes, izgatott mosoly kíséretében megtörtént az, amire nem számítottam.

Anya, először ülj le, mutatok valamit!

És akkor a kezembe nyomta a terhességi tesztet, amin két határozott csík volt.

Pont úgy, káprázó szemekkel, megbabonázva meredtem a pálcikára, mint 27 évvel ezelőtt, amikor a vécén gubbasztva a homlokom közepére szaladt a szemöldököm, majd kiszakadt a „Jézusmáááária, atyaúúúristen”, hogy csak a finomabb indulatszavakat említsem.

Utána jött a bömbölés.

Akkor azonnal felhívtam a fél világot, most Sárival összekapaszkodva sírva nevettünk.

 Akkor örülsz, anya? 

Hogy a viharba ne örülnék! Anya leszel, én meg nagymama!

Nem is sejtetted? 

Nem. Pedig sejthettem volna. Ha máshonnan nem, onnan, hogy az évek múlásával sorban jöttek a próbagyerekek. Bélával, a vejemmel, a pökhendi dán dog nagyságú házi macska mellé örökbe fogadtak két kiscica méretű mentett kutyát. Az egyik, a falusi öregúr, Kormi, minden neszre, liftajtócsapódásra, kulcscsörgésre eszeveszett ugatásba kezd. Mivel ezt az első emeleten nem tudja a kerítés mellett végkimerülésig tartó rohangálással párosítani, beáll az előszobába és üvölt.

Zsuzsinak, a másik keverék kutyusnak, nagyon traumatikus gyerekkora lehetett, Bélát leszámítva minden férfitól retteg, hangos zajra pedig felugrik az étkezőasztalra, és ijedtében a Marokkóból hozott dísztányérra kakál. Hogy a rémülethez miért van szüksége az asztalra és a tálra, nos azt még nem fejtettük meg, mindenesetre elég látványos mutatvány. Hiába foglalkozott kutyapszichológus is az ebekkel, ők maradtak a sémáiknál.

Szóval a lányomék is pontosan tudták, hogyan bonyolítsák az életüket. Aztán két évvel később elkezdték halkan mondogatni, hogy a falkát egy embergyerekkel is bővítenék. Pontosabban ezt Sári vetette fel, Béla pedig egyetértőn bólogatott. Én úgy voltam vele, hogy „akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk”.

És odaértünk, illetve nagyon úgy tűnt, ők odaértek, és én naná, hogy velük megyek. 

Kedves leendő nagyik! A csempevásárlós, tapétaválasztós, lakásátalakítós, irritált hangulatú körök sűrűsödése és a kisgyerekes barátok iránti fokozódó érdeklődés mellé vegyétek fel az unokajelző listára a kutyákat, macskákat, hörcsögöket is. Ha a fiatalok elkezdik gyűjtögetni az állatokat, hogy rajtuk gyakorolják a gondoskodás művészetét, a párkapcsolati, logisztikai, mentális és fizikai problémák megoldását, azonnal kezdjetek gyanakodni, nagy valószínűséggel gyerekvállalásra készülnek, akkor is, ha ezt még ők maguk sem tudják.

És van úgy, hogy a nagyiaspiráns megelőzi gondolatban a gyerekét. A barátnőm lánya évek óta él együtt a barátjával, anyukától pedig egy cukimuki pudlikutyát kaptak szülinapra. Kérdeztem is a barátnőmet, hogy értették-e a célzást, erre ő megkukulva, értetlenül pislogott. 

Visszatérve a hálószobai jelenethez, amikor kisírtuk magunkat, Sári diadalittas arccal a fiúkkal is megosztotta a nagy hírt. Ők két szöglet között persze nagyon örültek.

Zsiga a kamasz, aki épp a pfuj, pfuj, lányok időszakát élte, kertelés nélkül kijelentette, hogy a gyerek legyen fiú, a férjem szerint viszont unokának a lány is tökéletes.

Bennem pedig az motoszkált, hogy nálunk több mint 100 éve az első gyerek mindig lány volt. Nagyon erős és bevallom, terhelt anya-lánya szimbiózisban éltünk, élünk ma is. Anyai ágon a nagyanyám fogta vasmarokkal a családot, tőle vette át a stafétabotot az anyukám, majd jöttem én, aki Sárival együtt nőttem fel. Még nem voltam 23 éves, amikor megszületett, még nem voltam 28, amikor az első férjemmel elváltunk, és alig múltam 50, amikor nagymama lettem.

Nem csak az ő élete, az enyém is megváltozik.

A családban, a társadalomban elfoglalt helyem is más lesz.

Hol lesz a helyem?

Ezt kellett megértenem. Nagyjából nyolc hónapom volt arra, hogy felkészüljek a nagyiságra, amit szeretnék jól csinálni. Fiatal anyaként eleget hallgattam, hogy mi mindent kéne másképp. Sokféle bűntudat, frusztráció, megfelelési kényszer, arcomba harsogott kívánalmak után, Zsiga születése után eszméltem arra, hogy pont elég jó anya vagyok, és most már azt is tudom, pont elég jó nagymama lehetek. Olyan, akinek a nagymamaságába csak és kizárólag a lányom és a vejem dumálhat bele!

Azonnal megfogalmaztam magamban, hogy a kicsikém felnőtt ember. Az életüket meghatározó döntéseket Sári és Béla hozzák. Szakítok a régi családi hagyománnyal, vagyis nincs belepofázás!

Nem leszek az az anyós, aki, mint egy nagy papagáj, egész nap ül a gyereke kanapéján, osztja az észt, este meg le kell takarni egy pokróccal, hogy végre csöndben maradjon.

Olyan se leszek, aki fátyolos tekintettel, szipogva dramolettezik, ha épp azt mondják neki, hogy most ne jöjjön, és momentán ők se jönnének vasárnapi ebédre, mert szeretnének hármasban lenni.

Nem akarok átnyúlni a fejük felett, nem akarok pozícióharcot folytatni, nem akarok, nem akarok, nem akarok.

De mit akarok?

Jól segíteni, úgy, ahogy ők szeretnék, és nem úgy, ahogy én jónak látom. Babusgatni, bölcsibe érte menni, játszóházazni, kirándulni, síelni, nyaralni az unokával persze mindenképp akarok. Ha ők is akarják. Továbbá privát életet, szórakozást, munkát is akarok, nem csak anyáskodni, nagymamáskodni. 

És nem akarok öreg lenni. 

A nagymama ősz, öreg, kedves, főz, varr és nincsenek különösebb igényei?

A nagyi még nő? Persze hogy az.

WMN szerkesztőség