Sportolni kéne, de minden más fontosabb – miért olyan nehéz elköteleződni a mozgás mellett?

–

Az, hogy a mozgás létszükséglet, valószínűleg már az anyatej kiszippantásával beprogramozódott az agyamba – karatebajnok édesanyám és atléta édesapám legalábbis biztosan így szerette volna ezt, és a 90-es évek lehetőségeihez mérten mindent meg is tettek, hogy már kiskortól a mozgás szeretetére neveljenek. Amint stabilan álltam a két lábamon, és nagyjából meg tudtam különböztetni egymástól a jobb és a bal kezem, már sportot választottunk – na jó, nyilván nem kalapácsvető- és súlyemelőedzésre vittek, de hajthatatlan lelkesedéssel próbáltatták ki velem a gyerekeknek szánt, játékos mozgásformákat. Erőszak nem volt benne, tudatosság annál inkább: saját életútjuk a bizonyítéka annak, hogy a sport mennyi pozitív élettani hatással bír, így nem meglepő módon szerették volna, ha első számú leszármazottjuk is minél előbb talál olyan aktivitást, aminek a hatására elköteleződik az egészségtudatos életmód mellett.

A próbálkozás sikeresnek bizonyult – először a zenés tornát és a fitneszt, majd a táncot választottam, utóbbiból szerelem lett, és csak tíz év aktív versenyzés, nagyjából 20 ezer megtett kilométer, 150-szer véresre tört sarok, jó pár magyar bajnoki cím, pár sminktől ragadó szempilla és egy abuzív edző, valamint egy térdsérülés után került pont a sztori végére.

Nem volt könnyű menet. 17 voltam, és a korábbi heti öt edzés és a hétvégi versenyek helyét egyik napról a másikra az üresség vette át. Ma már tudom, ez is a gyász egy formája – búcsú egy életformától, egy lehetséges karrierúttól, egy közösségtől – és bár akkor mindez nem tudatosult, éreztem, hogy gyorsan kell valami a helyére.

Az aktív sporthoz társaság is kellett

A helyszín azonos maradt, csak a terem változott. A sportközpont lenti táncterméből eggyel feljebb, az edzőterembe „költöztem”, ahol amellett, hogy kontrollált körülmények között fejleszthettem a térdem és az izomzatom, volt egy sokkal, de sokkal fontosabb húzóerő is: az apám. Apa akkor már ugyanis hosszú évtizedek óta gyúrta a vasakat, így nem volt más dolgom, csak csatlakozni szépen kialakult rutinjához. Az életem nem változott sokat, csak a szabadság foka nőtt: innentől kezdve nem a tükörfalú teremben, hanem a gépek közé mentem heti négyszer, apával pedig folyamatos biztatással, edzéstervvel, közös kajálásokkal, és üdítő beszélgetésekkel támogattuk egymást az oda- és hazavezető utakon.

Míg a tánc számomra sokkal előbb volt művészeti forma, önkifejezési csatorna és a nőiességem megélése, mintsem sport, a gym kizárólag a módszeres és strukturált alakformálásról szólt, amiben túl sok kreativitásra és változatosságra nem volt lehetőség. De nem bántam, sőt, egy idő után megtaláltam benne a romantikát. Az apa-lánya program szokássá, majd a szó jó értelmében függőséggé vált, amiről álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha véget érhet. Pedig bizony véget ért.

Miután kireppentem otthonról, és Budapestre költöztem, teljességgel átrendeződött az életem. Bár az első dolgom volt bérletet váltani a közeli edzőterembe, gyorsan kiderült, hogy a helyszín fancy kinézete és felszereltsége mit sem ér, ha egy fontos tényező hiányzik belőle: az apám.

Ott és akkor már nem volt meg mindaz, ami jelentéssel töltené meg a monoton gépkattogást és a súlyok emelgetését, nem volt, aki a lustább napokon is kirángat a lakásból, nem volt, aki egyensúlyozó mozdulatokkal segíti a guggolás szabályosságát.

Arról nem is beszélve, hogy a friss egyetemi közegben mindig adódott olyan program, ami felülírta a gymre szánt időt. A sport szépen lassan egyre lejjebb csúszott a prioritások listáján, helyét pedig eleinte az önámítás, az alibik, majd a nettó bűntudat vette át. Évente egyszer újra nekiálltam, és bár a jógával hosszú távú barátságot kötöttem, de a strukturált, lemondhatatlan, rendszerszintű edzés soha nem került vissza az életembe. És ez baromira elkeserített.

Csak egy újabb ok a szorongásra

Bár a testem alapvetően megfelel a kortárs szépségideálnak – legalábbis, ha azt a mérleg nyelvének állásától tesszük függővé –, ez közel sem jelenti azt, hogy ne találnék a tükör előtt állva mindig valamit, amin bosszankodhatok. Egy másik aggály azonban ennél jóval erősebb: a mentális egészségem, az állóképességem, az önbizalmam, a keringésem, az erőm mind-mind mozgásért kiáltanak, és bár még csak alulról súrolom a 30-at, magam is érzem, hogy évről évre többet kér tőlem a testem. Ahogy Csalár Bence fogalmazott a vele készített interjúmban: ebben a korban már nem opció, hogy nem mozogsz – és ennek az okát most még talán önértékelési kérdésekben mérjük, 20 év múlva már hátfájásban fogjuk. 

A fent említett felismerésig viszonylag gyorsan eljutottam, azonban – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – ez baromi sokáig csak a magamra helyezett 200 elvárás +1. pontjaként jelent meg.

Nagyobb figyelmet kellene fordítanom a hulladékcsökkentésre. Jobban kéne ügyelnem a kiadások és a bevételek egyensúlyozására. Fontos lenne, hogy ápoljam a középiskolai barátságaimat. El kell járnom évente a kötelező szűrővizsgálatokra. Csökkentenem kell a nasizást, és előre megtervezni a heti étrendet. A terápia, na, az is baromi fontos. Ja igen, és sportolni kéne, pláne így, ülőmunka mellett, mert csak egy ilyen cikk alatt kétszer állok fel azért, mert beállt a nyakam. 

Nos, amikor szembesítem magam az említettekkel, ahelyett, hogy motivációt és tettvágyat éreznék, 95 százalékban csak a szorongás fog el – tessék, még pár újabb hiányosságom, ami elválaszt a felnőtt léttől, holott még a közös költséget sem fizettem be már vagy fél éve. Hosszúra nyúlt bevezetőm után hadd térjek a lényegre: egy új szokás kialakítása, egy új sportág rutinná tétele nem egyszerű feladat, azonban szerencsére van pár olyan technika, ami segíthet benne. Halkan megjegyzem: a cikk egyben egy emberkísérlet is, ugyanis most, hogy három héttel ezelőtt újra bérletet váltottam egy edzőterembe, ezekkel a módszerekkel próbálom fenntartani időről időre megingó kitartásom.

Az első hat héten kell valahogy átvergődnünk magunkat

Oké, de hogyan kezdjem el? Jó pár sikertelen kísérlet után úgy döntöttem, még mielőtt újra kidobnám egy kondibérlet árát az ablakon, először mentálisan készülök fel arra, hogy új szokást alakítsak ki. A fentiek után talán nem meglepő, hogy ehhez először édesapámat hívtam fel pár jó atyai (és edzői tanácsért), aki az alábbiakat javasolta:

„Érdemes végiggondolni, hogy neked személy szerint mi segít. Esetedben például láthatjuk, hogy társaságban könnyebben megy a sport, úgyhogy beszélj össze barátokkal, vagy járj el csoportos órára, ahol előbb-utóbb kialakulhatnak kapcsolatok.

A harmadik lépés pedig a rendszeresség: ahelyett, hogy azt mondanád, »majd elmegyek, ha ráérek«, inkább fordítsd meg, és nézz ki a naptáradban konkrét napokat, amikorra betervezheted a mozgást.

Régi közhely, hogy mindenki arra ér rá, amire akar, de ha találsz olyan mozgásformát, amiben őszintén örömöd leled, nem lesz már nehéz beillesztened a programodba” – mondta, valójában ennél jóval hosszabban, hozzátéve: nem muszáj mindenkinek edzőterembe járnia, ha te sokkal szívesebben táncolsz vagy röplabdázol, ne erőltess egy diszkomfortos mozgásformát. 

Egyébként meg a személyi edzőm szerint nem az edzőteremben töltött idő, hanem az oda vezető út megtétele a nehezebb. Bár egy mítosz szerint átlagosan 21 nap kell ahhoz, hogy egy gyakorlat rutinná váljon, Rebecca Woll, New York-i személyi edző kétségbe vonja ezt: „én sokkal inkább a hat hétben hiszek, hiszen ennyi idő elteltével látjuk és érezzük meg először a mozgás hatását. Márpedig mihelyst kézzelfoghatóvá válik a fejlődés, elhiszed, hogy van értelme a fáradalmaidnak, és motiváltabb leszel” – mondja, hozzátéve: onnan is tudhatjuk, hogy szokássá vált az adott edzésforma, hogy míg az első pár alkalom után kipurcanunk, nagyjából hat hét után már kifejezetten feltöltődve távozunk a teremből. 

Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés neked

Tom Holland (nem AZ a Tom Holland!) connecticuti fitneszedző és sportpszichológus szintén közzétett néhány tippet azok számára, akik nehezen köteleződnek el az edzés mellett. Amellett, hogy ő is a hathét-szabályban hisz, azt javasolja, kezdjük az edzést személyi edző vagy sportcsapat támogatásával. Ez nemcsak azért fontos, hogy a gyakorlatokat biztonságosan és hatékonyan végezzük el, hanem azért is, mert míg a belső motiváció a kezdeti időszakban ingatag, a külső „kényszer”, a más személy által megszabott keret már annál erősebb húzást jelenthet. Hiszen gondolj csak bele: míg magadnak könnyen megbocsátasz egy alibi miatt szkippelt edzést, az előre egyeztetett és kifizetett időpontot sokkal kényelmetlenebb lemondani. Márpedig – ha radikális, ha nem –

az első hat hét nem épp a komfortról szól, ám a presszúra kiszervezésével gyorsabban eljuthatunk a lélektani határig, amikortól már belső késztetés motivál a sportra.

Holland egyébként a sportapplikációkat is jó szívvel ajánlja: „akár a lépéseid számlálod vele, akár az elégetett kalóriák számát, a technológia fontos segítség lehet abban, hogy motiválttá tegyen a folyamatos fejlődésre. Ha már a telefon eleve állandóan a kezünk ügyében van, legyen ez is egy olyan felület, ami emlékeztet a célra, amit kitűztél magad elé.” 

És ha ennyi tipp még önmagában nem lenne elég, az Észak-texasi Egyetem kutatása azt is alátámasztja, hogy bizonyos napszakok alkalmasabbak a sportra, sőt mi több, a sport rutinná tételére és megszeretésére is: a felmérés szerint azok az emberek ugyanis, akik a kora reggeli sávban mennek edzeni, könnyebben köteleződnek el a testmozgás mellett. Ennek hátterében számtalan ok állhat: amellett, hogy így nem sodorják el a sportra szánt időt más teendők, a reggeli mozgás hatására felszabadult dopamin is frissítően hat a nap hátralévő részében. 

„Szerintem nagyon fontos, hogy első körben célt tűzzünk ki, és az a cél legyen reális, teljesíthető, rugalmas, és járjon sikerélményekkel. Ha ez egy amatőr verseny, akkor az, ha csak heti két edzés, akkor az.

A hosszú távú motivációhoz kell, hogy mindig emlékeztethesd magad arra, miért is csinálod ezt. Talán azt tartanád ideálisnak, ha heti ötször edzenél, de ne terheld magad túl, és indulj inkább kisebb lépésekkel. Fontos, hogy az apróbb sikereket is értékeljük és ne várjunk magunktól egyből olyan eredményt, mintha évek óta gyakorolnánk az adott sportot” – teszi hozzá Csonka Zsófia pszichológus, aki jelenleg a félmaratonra készül.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Dmitrii Marchenko

Takács Dalma